Szavazások

Melyik újságból olvasna cikkeket?







Rovataink

 

 

  • BOTOND-BOLICS GYÖRGY AZ ORBITRON-TERV

  • Foci-suli Osztályfőnök: Sándor Csikar

    Foci-suli Osztályfőnök: Sándor Csikar

  • És jött az ipar

    És jött az ipar

  • Váci nem hagyja magát!

    Váci nem hagyja magát!

  • Nem volt más választása: színésznő lett

    Nem volt más választása: színésznő lett

  • Ludas magazin

    Ludas magazin

  • Komposzt doboz készítése

    Komposzt doboz készítése

  •  Segítenek az ellenőrök igy is csökken a kalauzhiány

    Segítenek az ellenőrök igy is csökken a kalauzhiány

  • Elsős olvasókönyv

    Elsős olvasókönyv

  • Újra kivirul a menyecske

    Újra kivirul a menyecske

  • Időmetszetek

    Időmetszetek

  • Nyertesek kerestetnek

  • Kit illet a disznó lába

    Kit illet a disznó lába

  • Ne tedd kockára

    Ne tedd kockára

  • Bűz a MÉH-től

    Bűz a MÉH-től

  • Jelvény is készül a

    Jelvény is készül a "pénzgyárban"

  • Az én Karácsonyom - Ünnepi körkérdés 2.

    Az én Karácsonyom - Ünnepi körkérdés 2.

  • Családi autóbusz képriport

    Családi autóbusz képriport

  • Kókai esték

    Kókai esték

  • NAGYMAMA-KIRÁNDULÁS ESZTERGOMBA

    NAGYMAMA-KIRÁNDULÁS ESZTERGOMBA

  • Kora tavaszi kerekpár nagyjavítás

    Kora tavaszi kerekpár nagyjavítás

  • A volán varázsa

    A volán varázsa

  • Régi Mesterségek- A kaptafa

    Régi Mesterségek- A kaptafa

  • Meseszép szovjet képeslapok

    Meseszép szovjet képeslapok

  • Az én Karácsonyom - Ünnepi körkérdés 1.

    Az én Karácsonyom - Ünnepi körkérdés 1.

BOTOND-BOLICS GYÖRGY AZ ORBITRON-TERV

BOTOND-BOLICS GYÖRGY AZ ORBITRON-TERV

BUDAPEST, 1986

 



Kis dolgokat naggyá tesz az egyetértés,
ám a legnagyobbat is semmivé teheti a széthúzás



Tartalom

Vendég Kibernopolban
Két ember, két világ
Vihar az Antarktiszon
Egy alkalmi munka
Az evolvátor
Este a külvárosban
Sarokba szorítva
Mind egyazon gyökér hajtása
A Föld nem válaszol
Gondolkodik az elektroagy
A második kísérlet
Szökevények
Robbanás Kibernopolban
…discordia
Különös lelet
A szálak összefutnak
Akár így, akár úgy!
A gép fellázad
…concordia
A láng ellobban
Új csillag az égen
Váratlan fordulat
Gigászi párviadal
A kapu feltárul



Vendég Kibernopolban

Pot Merrah azzal az elhatározással indult Latiborba, hogy az egyezmény aláírása és az ilyenkor szokásos ünnepség után nem soká időzik Konkordia fővárosában. Még egyszer átnézi és egyezteti Vide Montan professzorral a két birodalom tudósainak és az orbitron-terv végrehajtásában részt vevő szakembereknek a munkatervét, aztán visszatér Diszkordiába. Amikor pedig odahaza, a Kozmodrom Műveknél is rendbe tett mindent, a lehető leghamarabb ismét útra kel és három-négy hónapra átteszi főhadiszállását a délsarki Trescent kutatóállomásra.
– Ha minden jól megy, egy hét alatt megjárom Konkordiát! – mondta bizakodva Litta Lammerotnak, amikor nem sokkal indulása előtt utolszor átnézte napra és órára beosztott, részletes útiprogramját.
Litta Lammerot, a diszkordiai Kozmodrom Művek atomfizikai laboratóriumának vezetője maga elé húzta, aztán az asztalra könyökölve böngészni kezdte a hosszú listát.
– Ha én lennék az orbitron-terv kiagyalója és engem hívtak volna meg az egyezmény aláírására, bizony nem sietnék ennyire vissza Konkordiából – siklatta végig karcsú, ápolt ujjait a sűrűn teleírt papírlapokon. – Latibor egy nap… az új deutériumgyorsító rajzainak átadása, a készülék súlyának és méreteinek csökkentésével kapcsolatos problémák megvitatása Kibernopolban négy nap… Képtelenség! Összesen négy napot akar Vide Montan kutatóintézetében tölteni?!
– Oktalanság lenne, ha olyasmivel töltenem most az időt, ami legfeljebb a kíváncsiságomat elégíti ki, egyébként semmivel sem viszi előre a dolgokat – válaszolta határozottan Merrah. – Ha majd Vide Montan nagyszerű találmánya, az Önnön szerkezetének fejlesztésére is képes automata megoldotta a gyorsítóberendezés szerkezeti problémáit és odaát megkezdték a gyorsítók gyártását, akkor akár egy hónapig is szívesen elvendégeskedem Kibernopolban. De hol van ez még?… Addig bajlódjon csak egyedül Montan professzor az evolvátorral! Én meg közben alaposan körülnézek az Antarktiszon és tisztázom, hol és hogyan lehetne az orbitront a legkönnyebben és a leghamarabb felépíteni.


…Orbitron?
…Evolvátor?
…Deutériumgyorsító?
A Földet uraló két világbirodalom, Konkordia és Diszkordia tudományos köreiben e szavak ez idő tájt már elvesztették varázsos csengésüket, de hogy a köznapi emberektől még mennyire távol esett és milyen rejtélyes valaminek tűnt az orbitron-terv, azt nyomban az egyezmény aláírása után a saját bőrén tapasztalta Pot Merrah. A birodalmak megbízottai még fel sem álltak a tárgyalóasztal mellől, az imént aláírt okmányokon még meg sem száradt a tinta, a világ minden tájáról összesereglett újságírók máris betódultak a nehéz selyemzászlókkal, címerekkel, melegzöld délszaki növényekkel gazdagon feldíszített terembe és kérdések pergőtüze alá vették Merrahot.
A konkordiai REGGELI HÍREK riportere, Ravin Sunt volt az a szerencsés, aki elsőnek kapott választ.
– Megváltozik a Déli-sark éghajlata és lakható lesz az Antarktisz, ha megvalósul az ön által kidolgozott orbitron-terv?
– Anélkül, hogy változtatnánk az éghajlaton, lakhatóvá tesszük az Antarktiszt – válaszolta Merrah, amikor kissé elcsitult a lárma. – Hatalmas műanyag kupolák fogják védeni a hidegtől és a viharoktól a lakóházakat, gyárakat, bányatelepeket, melyek közt mélyen a felszín alatt, jégbe és sziklába vájt alagutak biztosítják majd az összeköttetést.
– Úgy hírlik, hogy a délsarki orbitron több elektromos energiát fog szolgáltatni, mint a világ összes erőműve együttesen – fűzte tovább sietve a szót Ravin Sunt, nehogy valamelyik kollégája megelőzze. – Miért szorítják kupolák alá, miért nem használják inkább az Antarktisz jégtakarójának a felolvasztására ezt a hallatlanul sok energiát?
Merrah elgondolkozva csipkedte az állat, mintha azon tanakodna, mit válaszoljon erre az ésszerű, szakember fülének azonban gyerekesen naiv kérdésre. Gunyoros mosoly bujkált a szemében, amikor szokott hirtelen mozdulatával hátravetette a fejét, és ismét Ravinra szegezte a pillantását.
– A Földön található jégnek mintegy kilencven százaléka évmilliók alatt a Déli-sarkon halmozódott fel. Ha ezt a jégtömeget felolvasztanánk, akkor az egész földgömbön tíz-húsz méterrel emelkedne az óceánok szintje és minden kikötőt, sőt javarészt a tengerparti városokat is elárasztaná a víz. Bármilyen gazdag legyen természeti kincsekben az Antarktisz, annyit csak nem érne, ha olyannyira átalakítanánk a zord éghajlatot, hogy, teszem fel, a kertészek narancsfákkal ültethetnék be az Erebus lejtőit!…
Merrah önkéntelenül körülnézett és jóleső érzéssel nyugtázta a mindenfelől reá szegeződő, elismerést és feszült érdeklődést tükröző pillantásokat. Amióta híre ment, hogy végső nagy ostrom indul a hatodik földrész meghódítására és hivatalosan is bejelentették, hogy Pot Merrah gigantikus tervét Konkordia és Diszkordia közös erővel valósítja meg, a fiatal tudós most először került szembe a nyilvánossággal.
Elég hiú volt ahhoz, hogy örüljön a jó hatásnak, amit karcsú, hajlékony alakjával, boltozatos homlokával, tömör, hátrasimított szőke hajával tett az emberekre. Kifogástalanul öltözködött. Szerette a harmonikusan összeválogatott, élénk színeket, melyek jól kiemelték aranybarna arcbőrét és sötét szemének élénk ragyogását. A szívós kitartással és tengernyi munkával kiharcolt siker magabiztossá tette. Harminchat éves volt. Két egyetem elvégzése és ötesztendei kemény kutatómunka után, mint a fizikai és a műszaki tudományok doktora jutott el pályafutása csúcsára.
– Hány év alatt készül el, és mikor helyezik üzembe az orbitront?… Hogyan termel áramot, és mennyi energiát szolgáltat majd a délsarki erőmű? – záporoztak rá jobbról-balról a kérdések.
Az egyik riporter tudni szerette volna, hogyan született meg, és voltaképpen mit jelent az "orbitron" szó?
Merrah nekigyürkőzött és türelmesen magyarázni kezdte, hogy a Föld mágneses terét éppúgy fel lehet használni elemi részecskék: atomok vagy atommagok gyorsítására, mint a jól ismert laboratóriumi ciklotronokat. Ott is két mágneses pólus közt cikázva gyorsulnak fel közel fénysebességig a készülékbe "lőtt" atomok – megfelelő gépek segítségével ugyanezt meg lehet valósítani egy földméretű ciklotronban is. A Föld mágneses pólusai közt feszülő gigászi térség tartja majd fogságban és kényszeríti meghatározott irányú mozgásra a mesterségesen feljuttatott parányi, de összességükben roppant energiát hordozó részecskéket.
– Hogy miért éppen csak az északi és a déli sarkvidéken lehet ilyen erőműveket létesíteni? – ismételte meg Merrah az egyik közbevetett kérdést, amikor végére ért az előbbi magyarázatnak. – A válasz kézenfekvő: a magnetoszférában működő deutériumgyorsítókkal mesterségesen feldúsított energiát csak a pólusokon tudjuk "lecsapolni" a Föld mágneses teréből…
Vége-hossza nem lett az eredetileg mindössze néhány percre tervezett interjúnak.
Hol dolgozzák majd fel és hogyan fogják elszállítani az Antarktiszról, amit a bányák, gyárak termelnek?
Mit találtak eddig az Antarktiszon és milyen ásványi kincsek felfedezésére számítanak még?
Merrah hősiesen állta az ostromot, de egyre inkább elege lett a hirtelen rászakadt népszerűségből.
Hiába kérlelte a szenzációs riportra éhes újságírókat, hogy engedjék útjára, mert sok a dolga és kevés az ideje, ezzel csak olajat öntött a tűzre. Akár válaszolt, akár nem, minden kérdés újabb kérdést szült és olyan gyorsan követte az egyik a másikat, hogy Merrah néha azt sem tudta már, mivel kezdte a mondatot, amelyiknek épp a közepén tartott.
– Látom, még nem tanulta meg, hogyan kell elbánni ezekkel az emberevőkkel – harsant mögötte váratlanul egy kedélyes, öblös hang. Erezte, hogy valaki megfogja a karját és melléje furakodva helyet szorít magának a tülekedők között.
Vide Montan professzor bozontos oroszlánfeje úgy emelkedett a tömeg fölé, mintha egy székre állva nézne le a körülötte nyüzsgő emberekre. Arca komoly volt, de hófehérre őszült, sörtés szemöldöke alól jókedvű fény villant Merrahra, amint kezét magasra emelve egyetlen mozdulattal csöndet teremtett.
– A Központi Távirati Iroda a világtelevízión pontosan öt órakor, tehát mintegy húsz perc múlva rendkívüli műsort sugároz a sajtó részére – közölte Vide Montan az újságírókkal. – Intézkedtem, hogy Kibernopol bőséges hír- és képanyagot bocsásson a televízió rendelkezésére az orbitron-tervről. Amellett a stúdióban kéznél lesz az intézet két munkatársa is, hogy az adás közben beérkező kérdésekre nyomban választ adjanak…
Amint Vide Montan elhallgatott, újra kitört a lárma. A riporterek Merrahra összpontosított támadása egyszeriben összeomlott, a zsibongó hangzavarból egy-egy felcsattanó szónál többet nem lehetett érteni. A szélről állók közül néhányan már az ajtó felé igyekeztek.
– Aki lemarad a közvetítésről, vessen magára! – vetette oda a tétovázóknak Vide Montan, aztán cinkosán Merrahra hunyorítva megkérdezte: – Meddig állta volna a sarat, ha nem hozok segítséget?
– Püh – törülgette Merrah megkönnyebbülve a homlokát. – Soha jobbkor!… Mielőtt elutazom Konkordiából, felkeresem a televízió műsorszerkesztőjét és személyesen mondok neki köszönetet ezért a pompás ötletért.
Vide Montan mosolyogva ingatta a fejét.
– Tudja-e, hogy fél órával ezelőtt az a jámbor szerkesztő még csak nem is sejtette, milyen műsort fognak sugározni az adóállomások a sajtó részére fenntartott hullámhosszon?
– Nem értem…
– Az egészet én találtam ki és ütöttem gyorsan nyélbe – nevetett jóízűen a professzor. – A Központi Távirati Iroda is tőlem tudta meg, mire készülnek az intézetben és az intervízió latibori stúdiójában…


…Vide Montan professzor Konkordia világszerte KIBERNOPOL néven ismert kibernetikai kutatóintézetének az igazgatója volt. Itt tervezték és készítették el azoknak a "gondolkodó" gépeknek az első példányait, amelyek közül messze kiemelkedett és nem várt eredményt hozott Vide Montan új találmánya, az evolvátor. Évtizedekbe tellett volna, míg a megvalósítás útjára kerül az orbitron-terv, ám az is meglehet, hogy egyszer s mindenkorra feledésbe merül Pot Merrah merész elképzelése, ha éppen kellő időben napvilágot nem lát Kibernopolban egy automata, melyet ezekkel a szavakkal ismertetett Vide Montan egy tudós gyülekezet előtt:
– Az evolvátor önműködően, ember segítsége nélkül dönt arról, hogyan fogja elvégezni a munkát, amit feladatul kapott. Csupán azt kell megfelelő módon közölni vele, miből mennyit akarunk kapni… Ha az automata rendszerhez tartozó raktárakban a szükséges nyersanyagok hiánytalanul rendelkezésre állanak, a lehető legrövidebb idő alatt és a legcélszerűbben minden munkát elvégez az evolvátor.
– Minden munkát?! – ismételte tamáskodva valaki a meghívottak közül.
– Igen. Ha például egy új gépre vagy új szerszámokra van szükség valaminek a gyártásához, ezeket is megtervezi és elkészíti az evolvátor. Ha pedig netán kiderül, hogy a gyártmány a maga nemében tökéletesebb is lehetne, akkor megállapítja, miben mutatkozik, honnan ered a hiányosság és javít a szerkezeten. Röviden: az evolvátor szükség szerint addig fejleszti önmagát, míg az adott lehetőség határain belül a legjobbat nem produkálja.
A napilapok öles cikkekben foglalkoztak a meghökkentően bonyolult feladatok elvégzésére képes gépállattal. Ami a XX. század hajnalán még fantasztikus regénybe illő, hóbortos agyrémnek tűnt, azt a század derekán már csupán megoldásra váró feladatnak tekintették a szakemberek, a második évezred küszöbén pedig íme, valósággá vált…
Vide Montan határtalanul boldog volt. Úgy szerette és dédelgette gépét, mintha élő-eleven jószág lenne, amely hűségesen, ellenkezés nélkül engedelmeskedik és végtelen pontosan teljesíti a gazdájától kapott parancsokat. Annál inkább csodálkozott, s bizony keserű lett Vide Montan szája íze, amikor híre jött, hogy Diszkordiában értetlen emberek szervezett támadást indítottak találmánya ellen, mondván, hogy semmi jó nem származik majd abból, ha az új gép elterjed és széltében-hosszában alkalmazni kezdik. "Az evolvátor nagyszerű alkotás, de kiveszi az emberek kezéből a munkát. Mi lesz azokkal, akik helyett holnap, holnapután már ilyen automaták fognak dolgozni, s így kenyér nélkül maradnak?…" – harsogta világgá néhány diszkordiai újság vaskos címek alá szedett vezércikkekben.
Vide Montan megdöbbent. Mennyire másképpen gondolkodnak, mennyire másképp látják odaát az emberiség holnapját! Hogyan magyarázza meg nekik, hogy ő nem elvenni, hanem adni akar, a szépnél szebbet, a jónál jobbat, a soknál is többet akar adni az evolvátorral? Verejtékes munka helyett vidám, gondtalan órákat, a bányák fojtogató sötétje helyett napfényt, kohók és kazánházak füsttel fertőzött levegője helyett derűs munkatermeket, ahol szabadon szárnyalhat a teremtő ember képzelete…
Adni, adni, mindig csak adni… Van ennél boldogítóbb érzés?
Vide Montan úgy érezte, hogy az evolvátor megalkotásával feljutott a csúcsra, ahová egész életén át vágyott. S képtelen volt megérteni, hogyan akadhat Diszkordiában, vagy bárhol is ember, akit nem gyönyörködtet, hanem elvakít és félelemmel tölt el a meghódított csúcsról sugárzó fény.
Pot Merrah nem hederített rá, kinek mi a véleménye Diszkordiában az evolvátorról. Amikor először hallott Vide Montan találmányáról, tudta, hogy ütött az órája. Rakéta-repülőgéppel mindössze másfél óra hosszat tartott a két főváros, Dynamopol és Latibor között az út – az orsó testű, csapott szárnyakon sikló gépmadár egyetlen óriás ugrással szinte átszökkent az óceán fölött.
Vide Montan szíves barátsággal fogadta Kibernopolban fiatal kollégáját, akivel a nagy korkülönbség ellenére első perctől kezdve kitűnően megértették egymást. Amikor Merrah felvázolta az akkor még nyers elképzelésnél alig több tervet, Vide Montan megkérdezte:
– Azért keresett fel, mert a néhány évtizede kötött szerződés értelmében tudtunk és beleegyezésünk nélkül Diszkordia amúgy se kezdhet az Antarktiszon ilyen jelentős vállalkozásba, vagy azért, mert egyedül nem tudnák tető alá hozni az orbitron-tervet?
– A Diszkordiában született terv megvalósításához mindenképp Konkordián keresztül vezet az út – válaszolta mosolyogva Merrah. – A deutériumgyorsító szerkezeti megoldása ugyanis olyan feladatnak bizonyult, amellyel eddig nem tudtunk megbirkózni… De ha igaz, amit a készülő evolvátorról hallottam, akkor sok időt és még több munkát fogunk megtakarítani.
– Így hát ön nem tartozik a géprombolók késői leszármazottai közé, akik most kígyót-békát kiabálnak rám odaát! – állapította meg jókedvre derülve Vide Montan. Karon fogta és az íróasztalához vezette Merrahot. – Jöjjön, nézze meg az evolvátor tervrajzait. Aztán megmutatom, hol tartunk a megvalósítást közvetlenül megelőző kísérletekkel…
Néhány héttel e nevezetes első találkozás után itt is, ott is seregre való fizikus, mérnök, kibernetikus és egyéb szakember dolgozott már az orbitron-terven. Diszkordiában a városnyi Kozmodrom Művek, Kondordiában pedig Kibernopol lett a központ, ahonnan Merrah és Montan professzor vállvetve irányították az ezer felé ágazó és ezer felől összefutó, ezernyi részletből összetett hatalmas munkát.
Az Antarktiszon meghagyták a már évtizedek óta működő kis kutatóállomásokat, de mellettük három nagy telepet építettek fel. Egyet a szüntelenül háborgó vulkán, az Erebus közelében, egy másikat az "Oázis"-nak nevezett sziklasivatagban, melynek kopár szikláin még a dermesztő sarki télben sem tűrtek havat és jeget a Föld méhének titokzatos erői. A harmadik kutatóállomás helyét pontosan a déli mágneses pólus fölött jelölték ki. A Föld északi pólusának – mivel környéke tundrás, mocsaras síkság volt, ahol ez idő tájt is mindössze néhány eszkimó család lakott – nem jutott említésre méltó szerep a délsarki orbitronnal kapcsolatban. Szükség volt rá, mint a "földmágnes" másik pólusára, puszta létezésével azonban már be is töltötte a hivatását.


Amikor határozott formát öltött az orbitron-terv és megvalósítása már csak idő kérdése volt, összeültek a két birodalom képviselői és megfogalmazták azt az egyezményt, amelynek ünnepélyes ratifikálása után épp az imént szabadította ki Vide Montan a riporterek karmai közül Merrahot.
Sietve elbúcsúztak és egy közeli helikopterállomásról a fővárost peremező dombokon túl épült Kibernopolba repültek. Az intézetben már véget ért a napi munkaidő, a korán leszálló estében csak itt-ott csillant halvány lámpafény a virágágyakkal, bolyhos tamariszkbokrokkal övezett épületek ablakai mögött.
Vide Montan előbb a szállására, onnan a telep közepén magasra tornyosuló evolvátorcsarnokhoz kísérte vendégét. A bogárhátú, óriási hangárt még kívül-belül sűrű állványerdő borította, a csarnokhoz csatlakozó egyik szárnyépületben azonban már otthonosan berendezve fogadta őket a professzor remekül felszerelt kutatólaboratóriumnak is beillő dolgozószobája.
– Ez az este legalább csak a miénk! – pillantott végig elégedetten Vide Montan a kihalt, csendes folyosón, mielőtt behúzta maga mögött az ajtót. Aztán a szemközti faliszekrényből jókora köteg tervrajzot vett elő, mire az egyik asztalon sietve teregetni kezdte táskája tartalmát Merrah is.
Hamarosan fülig merültek a tervezgetésbe. Minél inkább belemelegedtek a munkába, annál sebesebben, észrevétlenül repültek az órák. Egyikük sem tudta volna megmondani, hányra jár az idő, amikor az íróasztalon berregni kezdett a telefon.
– No, én aztán alapos fejmosást kaptam megint! – tette helyére a kagylót rövid beszélgetés után Vide Montan. – Emlékszik még az én házisárkányomra? Nos, Tilia lányom azzal fenyeget, hogy fülünknél fogva cipel haza mindkettőnket, ha még sokáig váratjuk a vacsorával…
Vide Montan professzort szerte a világon mindenütt ismerték, az a világ azonban, ahol ő élt és mozgott, igen kicsiny volt. Nem sokkal Tilia születése után meghalt a felesége. Azóta egyedül élt lányával és öreg házvezetőnőjével egy lakóházzá alakított kis épületben, ahol mintegy három évtizeddel előbb az akkoriban alapított intézet kibernetikusai, mérnökei és matematikusai elektronikus számítógéppel irányított, kezdetleges automatákkal kísérleteztek.
Egy-két közeli munkatársán kívül ritkán lépte át idegen Vide Montan csendes otthonának a küszöbét. Tilia, aki régésznek készült és minden szabad idejét múzeumi raktárakban és ásatásoknál napfényre hozott technikatörténeti leletek közt töltötte, roppant szorgalommal végezte az egyetemet. Legkedvesebb pajtása az apja volt, legjobban az ő társaságában érezte magát. Rendszerint kettesben maradtak estére, kettesben jártak színházba, hangversenyekre, vagy üldögéltek otthon beszélgetve. Talán éppen azért, mert annyira távol esett egymástól az érdeklődési körük, mindig akadt a másik számára érdekes mondanivalójuk.
Tilia tudta, mennyire örül az apja Merrah konkordiai látogatásának, ezért elhatározta, hogy kis társaságot hív össze és ünnepi vacsorával fogadja Kibernopol nem mindennapi vendégét.
Kik legyenek a meghívottak?
Nyilvánvaló, hogy ahol Pot Merrah jelen van, ott az orbitron-terven kívül másról nemigen esik szó… Ezért csak olyanok jöhettek számításba, akik töviről-hegyire ismerték a tervet, sőt egyik-másik feladat előkészítésével vagy végrehajtásával tevékenyen is részt vettek annak megvalósításában.
– Név szerint már nem emlékszem, kiket trombitáit össze ma estére Tilia, de az bizonyos, hogy a helyettesem és egyben legkiválóbb munkatársam: Benk Perigon kivételével mind együtt lesznek az "orbitronosok" – tájékoztatta vacsoravendégeiről Vide Montan hazafelé menet Merrahot. – Okos és értékes ember mindahány, de akad köztük egy-két csodabogár, akikkel nehéz mosolygás nélkül szót váltani. Ott van például Kerry Vulk, az intézet fő-fő-főmatematikusa. Gyanítom, hogy szerelmes Tiliába, de legalább annyira bolondul a sommás differenciálegyenletekért is… Azt mesélik róla, hogy amikor kétesztendős korában beszélni kezdett, elsőnek Pithagorasz tételét mondta el hibátlanul. Aztán, vagy egy hónappal később ejtette ki a száján először azt a szót, hogy: mama…
– De párját ritkítja Step Kvarter kollégám is – folytatta Vide Montan. – Ő parancsnokol azokban a műhelyekben, ahol az evolvátor szerkezeti részei készülnek és az összeszerelést végzik. Selypít, mert pontosan középen és pontosan egymással szemben alul is, fölül is hiányzik egy-egy foga. Az istennek se hajlandó fogorvoshoz menni, hogy pótoltassa hiányzó fogait… Feje búbja sima, mint egy biliárdgolyó, fülei pedig akkorák, mint a tenyerem. Úgy tudja őket mozgatni, hogy az ember azt hinné, a fülével legyezi magát, ha melege van. Furcsa ember ez a Kvarter… Szorgalmas, igyekvő és kitűnő elektromérnök, mégsem tudok vele megbarátkozni.
– Ha jó szakember és rendesen végzi a munkáját, akkor mi kifogása ellene? – pillantott Merrah oldalvást Vide Montanra.
– Mit tegyen az istenadta, ha egyszer olyan szerencsétlen külsővel verte meg a sors?
– Restellem, de nem tudnám megmondani, mikor és miért vert bennem gyökeret ez az érzés – válaszolta rövid hallgatás után Vide Montan. – Talán az az oka, hogy soha nem néz a szemembe. Örökké ide-oda jár a pillantása… olyan, mint aki folyton-folyvást résen áll, mert tart valamitől. Annyi bizonyos – fűzte tovább a szót kisvártatva Vide Montan –, hogy kevesebb lenne a gondom és nyugodtabban hajtanám esténként álomra a fejemet, ha magam mellett tudnám Perigont.
– Rá és az én helyettesemre, Tred Xolivanra nagyobb szükség van most az Antarktiszon, mint Kibernopolban, illetve a Kozmodrom Műveknél. Higgye el, professzor, nekem is kétannyi munkát kell végeznem, amióta Xolivan a Déli-sarkon van.
– Ha csupán a munkám szaporodott volna, attól még nem fájna a fejem – legyintett Vide Montan. – Öreg vagyok, az a baj. Hamar elfáradok, mind többet betegeskedem…
– Ezt aztán nem hiszem! – vágott Montan szavába Pot Merrah. – Olyan fiatal, olyan friss és egészséges, hogy csak irigyelni lehet.
– Nem mind arany, ami fénylik, Merrah! Kérdezze csak meg, mit mond Perk doktor, az orvosom… De ha minden rendjén lenne, az én koromban akkor sem szőhet már az ember távoli terveket. Minthogy azonban mégis részt vállaltam egy ilyen munkában, gondoskodnom kell róla, hogy kéznél legyen, aki átveszi tőlem a kormányrudat, ha netán kidőlnék a sorból.
– Honnan és miért ez a borúlátás, professzor? – csóválta a fejét rosszallóan Merrah. – Az ember azt hinné, hogy már a napjait számolja…
– Én még nem számolom a napokat, az idő azonban már számon tart engem – legyintett Vide Montan. – De hagyjuk ezt, Merrah! Ami ott meg vagyon írva – mutatott szomorkás mosollyal az égen szikrázó csillagokra –, azon idelent úgysem változtathatunk.
Merrah törte a fejét, mivel terelhetné más vágányra a beszélgetést, de Vide Montan megelőzte egy kérdéssel.
– Ha időt hagyok rá délután, mit válaszolt volna annak az újságírónak, aki tudni szerette volna, hogy milyen ásványi kincsek felfedezésére számít még az Antarktiszon?
– Szén, vas, kőolaj, mangán, réz, ólom… ennyi nem elég?
– Ha elég lenne, akkor nem bújnák éppen a maguk ösztönzésére Diszkordia és Konkordia élvonalbeli geológusai ma is a délsarki jégmezőket.
Merrah elnevette magát.
– Mi tagadás, váltig reménykedem abban, hogy…
Az már nem derült ki, miért nincs a professzor megelégedve az Antarktiszon feltárt, hallatlanul gazdag lelőhelyekkel, mert a sötétből váratlanul Tilia toppant eléjük. Fesztelenül üdvözölte Merrahot, aztán pergő nyelvvel, pörölve támadt az apjára:
– A vacsora tönkrement, a vendégek éhesek, én pedig azt sem tudom, hol áll a fejem. Ketten alszanak, hárman fél lábbal már az ajtón kívül vannak… Csak Kerry Vulk tart ki és vár benneteket rendületlenül.
Vide Montan szeme Merrahra villant.
– Sose búsulj a tönkrement vacsora miatt, kislányom – ölelte magához jókedvűen Tiliát –, majd egy jó reggelivel kárpótolod a vendégeinket. Mert arra mérget veszek, hogy ez a mai este reggelig fog tartani…


Két ember, két világ

– Örül?
– Nagyon! – bólintott Perigon. Ültében előrehajolt, kis kupacba tornyozta maga előtt az apróra őrölt zúzalékot, aztán köpenye sarkával körös-körül gondosan letörölgette a port a csiszolt márványlapról.
Csend volt, csak egy motor surrogott halkan. Perigon arca komoly maradt, de a szemében elégedett mosoly csillant, amikor kisvártatva ismét megszólalt:
– Úgy érzem magam, mint a mesebeli szegényember, akinek hirtelen-váratlan minden vágya teljesült.
– De hiszen semmi haszna az egészből!…
Időbe tellett, amíg Perigon kóválygó gondolatai közt utat talált, aztán értelmet is kapott a szárazon odavetett megjegyzés.
Amikor végre megfogantak agyában a szavak, ajka megbizsergett és a feje búbjától lábujja hegyéig nyomasztó, kellemetlen érzés járta át. Mintha undok, tapadós lábakkal egy légy futkosna a szája szélén.
Közelebb hajolt az asztalhoz és vegyszerektől érdesre mart ujjával leheletkönnyen megérintette a szürkésfehér zúzalékot. Egy szilánk belecsimpaszkodott a bőrébe és úgy megtapadt ott, hogy akkor sem hullott le, amikor ráfújt, majd gyorsuló, széles mozdulatokkal ide-oda lóbálni kezdte a karját.
– Semmi hasznunk az egészből?… – ismételte tűnődve, mintha még mindig nem értené, mire céloz Xolivan.
– De hát fontos ez egyáltalán? – akart aztán válasznak szánt kérdéssel rápirítani, de meggondolta magát. Tred Xolivan úgy látszik nem az az ember, aki ennyiből is szót ért…
Perigon hátrább rugaszkodott az asztaltól, megmarkolta maga alatt a széket és talpát a padlónak feszítve a székkel együtt arra fordult, ahol Xolivan egy zömök vasállványon elhelyezett, nagy teljesítményű rádióberendezés körül matatott.
– Gondolja, Tred, hogy csak annak érdemes örülni, amiből mindjárt készpénzre váltható, közvetlen haszna származik az embernek?
Xolivan éppen egy hibásan működő alkatrészt készült kiemelni a gépből, de most megállt a keze a levegőben. Ráncba gyűrt homlokkal latolgatta a kérdést. A munkaasztalra készített szerszámok közül kiválasztott egy hosszú csavarhúzót, előbb a tenyerén egyensúlyozta kis ideig, majd, mint valami dobverővel, szaggatott ritmust kezdett pergetni vele a készülék fémburkolatán.
– Khmmm… – hallatott végre valamiféle meghatározhatatlan hangot. Aztán ledobta a csavarhúzót és háttal nekitámaszkodott a gépnek: – Hát… igen! Elismerem, hogy egy ilyen kurta mondatba sűrítve ez nem valami szépen hangzik, de ha megfeszülnék se tudnám pontosabban szavakba foglalni a véleményemet.
Mintha lendületet akarna venni, vállával ellökte magát a géptől és Perigonhoz lépett. Az válaszolni akart, de Xolivan nem engedte szóhoz jutni. Mint hasadt hordóból a víz, hirtelen ömleni kezdett belőle a szó.
– Akármerre nézek, csak törtetőket, elégedetlen tülekedőket látok magam körül. Akik lent rekedtek, feljebb akarnak jutni a létrán, akik pedig már fenn vannak, azok még egy fokkal magasabbra vágynak. Mire megy önzetlenséggel a magamfajta ebben a versenyfutásban? Jó esetben maradok ott, ahová éppen eljutottam… De ha nem ügyelek, és tetejébe balszerencsém is van, onnan is kitúrhatnak.
– Sajnálom magát, őszintén sajnálom, Tred – csóválta a fejét Perigon. – Komisz dolog lehet így érezni, így gondolkodni… és így élni. Látja, én tökéletesen elégedett vagyok a helyzetemmel, pedig én se vittem eddig valami sokra. De mit törődöm azzal, hány foka van alattam és hány még fölöttem a létrának? Számomra a legfontosabb…
– …hogy biztonságban él a nagy hírű tudós, Vide Montan árnyékában – vágott közbe hevesen Xolivan. – Kielégíti, hogy néhány hasonlóan szerény munkatársával szorgosan gyűjtögetheti a babérleveleket, melyekből végül is más homlokára fonnak majd koszorút… Ezt akarta mondani, ugye? Neeem? – húzta el Perigon megbotránkozott arca láttán Xolivan tettetett csodálkozással a száját. – Pedig szent igaz amit mondok, elhiheti nekem.
– Sokkal inkább hiszem, Xolivan, hogy az egész földkerekségen maga az egyetlen, aki így vélekedik Vide Montanról. Siker? Hírnév? Babérok? Ugyan már! Öt egyes-egyedül az eredmények érdeklik, azokon túl semmi. Még azzal sem törődik, hogy ő volt-e, vagy esetleg éppen egy szakmai ellenlábasa, aki valami újat, nagyot, maradandót alkotott. Ugyanúgy örül mások sikerének, mint a magáénak. Tudja, mit szokott mondani, ha egy jelentős felfedezés vagy találmány hírét veszi?
– Bizonyára nem azt, amit gondol… Perigon elengedte füle mellett az epés megjegyzést és zavartalanul folytatta:
– "Még mindig messze a cél, de egy lépéssel megint előbbre jutottunk" – idézte meleg mosollyal Vide Montan sokszor hallott szavait. – És ugyancsak többes számban, ugyanezt mondja akkor is, ha, mint ez oly gyakran megesik, ő maga tesz egy újabb lépést a szerinte elérhető legnagyobb célhoz, a körülöttünk való világ megismeréséhez vezető úton.
– Eh… könnyen beszél, aki egyszer már feltornázta magát! Vide Montan olyan csúcson trónol, ahonnan talán nincs is feljebb – legyintett Xolivan.
Perigon meghökkenve nézett rá.
Amikor tekintetük találkozott, úgy érezte, mintha egy feneketlenül mély kútba pillantana, ő mindenkit a maga mértékével mért, s így elképzelni se tudta, hogy létezhet ember, aki ilyen szertelenül mohó legyen, ennyire sóvárogja a sikert. Eddig csupán kitűnően képzett szakembert, szolgálatkész és fáradhatatlan munkatársat látott Xolivanban; nem gondolt arra, hogy alapos tudáson és mindennapi gondolatokon, vágyakon túl más is rejtőzhet a széles, dudoros homlok mögött.
Ha csak néhány perccel előbb is valakinek le kellett volna írnia Xolivan külsejét, aligha tudott volna róla mást mondani, mint azt, hogy magas… Igen, rendkívül magas termetű, valamelyik kezén egy vagy két ujja tőből hiányzik, fekete üstöké pedig borzas, mintha soha nem érintené fésű.
Hetek óta együtt dolgoztak. Gyakran a pihenés óráit is munkával töltötték a kutatóállomás laboratóriumában vagy – mint most is – valamelyik ideiglenes táborhelyen, ahol ásványmintákat vizsgáltak és különféle méréseket végeztek. De most történt először, hogy Perigon alaposan szemügyre vette diszkordiai munkatársát.
Xolivan harmincéves lehetett, talán valamivel több is. Az átlagosnál valóban jóval magasabb, izmos, szikár alkat – a hajszás, kemény élet mintha minden fölöslegest lefejtett volna testéről, nem hagyva rajta mást, csak ruganyos izmokat és szívós inakat. Ezeket pedig sok fáradalom acélozhatta már, mert mindig készen álltak arra, hogy új megpróbáltatást vállaljanak. Szögletes, éles vonásai szabályosak voltak, szürke szeme átható fénnyel sugárzott széltől, hótól cserzett arcából.
Amint Xolivan most mogorván, dacosan leszegte fejét, úgy tűnt, mintha egész valójával azt akarná bizonyítani, hogy szívós kitartással, ugrásra készen várja a pillanatot, amikor minden akadályt elsöpörve végre nekilódulhat…
– Abban igaza van, hogy akad olyan csúcs, amely után Vide Montan is vágyódik – vette fel újra a beszélgetés fonalát Perigon. – Ezt a csúcsot azonban még felhő takarja, Xolivan! Montan is csak legfeljebb egy bakarasszal van hozzá közelebb, mint bárki közülünk. És jól tudja, hogy egyedül, a maga erejéből oda senki fel nem juthat.
– Úgy látom, nincs híján a szép frázisoknak – vetette oda fintorogva Xolivan.
– Ha valaki magasztos cél felé tör és őszintén feltárja magát, megeshet, hogy avatatlan füleknek csak szóvirág, amit mond…
– Nos, Perigon, én egyetlen "magasztos" célt ismerek, ez pedig a magam boldogulása – válaszolta konok magabiztossággal Xolivan. – Nem bánom, ha más is hasznát látja a munkámnak, de első és legfontosabb az, hogy nekem mi jó származik belőle.
– Különös ember… Ki, vagy mi szeretne hát lenni? – kérdezte felcsigázott kíváncsisággal Perigon. – Meg tudná mondani, mire vágyik voltaképpen?
– Hogy egyszer felülről nézzem mindazt, amit most kénytelen-kelletlen csak innen alulról láthatok – válaszolta gondolkodás nélkül Xolivan.
– Ha ennyire elégedetlen eddigi pályafutásával, akkor miért épp az Antarktiszon, miért ebben az istentől elrugaszkodott jégsivatagban vállalt munkát?
– Mert itt kettőt ugróm előre, mialatt odahaza, Diszkordiában legfeljebb egyet léphetek.
– Gondolja?
– Nem gondolom, hanem tudom… Ha tetszik, akár nyomban be is bizonyítom, hogy igazam van – csillant fel Xolivan szeme. – Mióta tartózkodunk az Antarktiszon, Perigon? Jómagam nem egészen három hónappal ezelőtt érkeztem ide Diszkordiából azzal a megbízatással, hogy egy olyan nyersanyag után kutassak, amelyből Pot Merrah feltevése szerint jelentős mennyiség rejtőzik a Déli-sark jégtakarója alatt.
Xolivan mély lélegzetet vett, aztán áthajolt Perigon válla fölött és beletúrt a rücskös darabkákra morzsolt ércbe.
– Három hónapba sem tellett, s íme, itt az eredmény! Szerencsénk volt? Ez kétségtelen. De az is bizonyos, hogy manapság, amikor minden zugot százszor is átkutattak már a Földön, ilyen szerencse csak itt érhet valakit.
– Puszta véletlen, hogy néhány órával ezelőtt éppen ott vettünk kőzetmintát, ahol ennyi germánium halmozódott fel.
– Abból, amit mond, nyilvánvalóan arra a következtetésre kellene jutnom, hogy az efféle véletleneknek nem szabad különös jelentőséget tulajdonítani – húzta el a száját Xolivan. – Nos, Perigon, idejében vegye tudomásul, hogy nekem nincs szándékomban félreállni és másnak átengedni a húsosfazekat… Az arasson, aki vetett!
– De ne akarja egyes-egyedül behabzsolni a betakarított termést…
– Ha én jóllaktam, szívesen közprédára bocsátom a maradékot. De csak a maradékot! Csupán azt, amire nekem már semmi szükségem. Jottányival se többet.
– Véleménye szerint tehát mit kellene ezzel itt kezdenünk? – mutatott Perigon a széttúrt törmelékre.
Már jó ideje folyt a beszélgetés, Xolivant mégis készületlenül érte a hirtelen odavetett kérdés.
Felegyenesedett, két karját oldalt feszítve megropogtatta izmait, aztán henye mozdulattal munkaköpenye zsebébe gyűrte az öklét.
Sokáig hallgatott, s közben olyan gondterhelt arccal járkált fel-alá a szűk helyiségben, mint aki a sorsa fölött készül dönteni. Amikor megszólalt, egyenként latolgatva, óvatosan válogatta a szavakat:
– Pot Merrah szerint mi sem akadályozza már az orbitron-terv megvalósítását, ha Vide Montan evolvátora megoldja a kisméretű deutériumgyorsítók gyártásának a problémáját. Nos, Perigon, a dolog nem ilyen egyszerű… Mindnyájan tudjuk, hogy a délsarki erőműnek, tehát magának az orbitronnak egyik legfontosabb része az a berendezés lesz, amelyben milliónál is több fényelem, mérhetetlenül sok félvezető felfogja, és villanyárammá alakítja az ionoszférából érkező sugárzást. Ám rogyásig zsúfolhatják a Föld mágneses terét energiát sugárzó, felgyorsított nehézhidrogénmagokkal, fikarcnyi haszon se származik az egészből, amíg elő nem kerítették a töméntelen germániumot, ami az orbitronhoz kell.
– Mi következik ebből? – tette fel a kérdést Xolivan és nyomban válaszolt is rá: – Az, hogy végül is más kaparja ki Merrah barátunknak a gesztenyét a hamuból… Vide Montan evolvátora gyártani fogja a gyorsítókat, a mi felfedezésünk pedig – méghozzá mindjárt a helyszínen! – a soknál is több germániumot biztosít az orbitron számára…
Perigon elfordította a fejét, hogy Xolivan ne lássa az arcát. "Akárki akármit csinál vagy csinált, egyre megy ennél – gondolta utálkozva. – Pot Merrahtól az orbitront, Vide Montantól az evolvátort irigyli… Bizonyára rám is fenekedik, mert vele voltam, amikor ezekre a rögökre bukkantunk…"
Legszívesebben faképnél hagyta volna Xolivant, de a mindössze két kis helyiségből álló barakképületben kénytelen-kelletlen tűrnie kellett a társaságát. Úgy adódott, hogy éppen ekkor rövid időre egyedül maradtak a táborban. A többiek, akikkel együtt indultak el a Trescent kutatóállomásról, a közeli partszegély mentén haladva a mágneses pólus irányába tartottak, hogy a földfelszínen ellenőrizzenek egypár mérési adatot, melyeket helikopterekbe szerelt műszerekkel gyűjtöttek erről a szakaszról a geofizikusok.
Perigon és Xolivan feladata az volt, hogy míg amazok úton vannak, ők ketten átfésülik a környező terepet és apróra megvizsgálják a szokatlanul enyhe sarki nyár után most még könnyen hozzáférhető sziklapadokat.
A szerencse melléjük szegődött. Mindjárt az első fordulóra hazahozott ásványminták összetételének elemzésénél észrevették, hogy néhány darab – különféle ezüstérceken kívül – több-kevesebb germániumot is tartalmaz. Lázasan folytatták a kutatást. Hamarosan megállapították, hogy alig másfél méter mélyen egy moréna kavicsszőnyege alatt elképzelhetetlenül dús germanitréteg rejtőzik.
Perigon nyomban hírt akart adni a felfedezésről, de amikor sorra hívni kezdte a délsarki kutatóközpontokat, bosszankodva állapította meg, hogy sem az Oázis, sem a mágneses pólus fölé épített Magnera, sőt még a viszonylag közeli Trescent rádiósai sem jelentkeznek a hívásra. "Zárlatos a vevőkészülék" – állapította meg rövid vizsgálódás után Xolivan és mindjárt hozzá is látott, hogy kijavítsa a hibát.
Mialatt Perigon gondolatban újra felidézte az elmúlt órák eseményeit és közben törte a fejét, mivel forraszthatná Xolivan torkára a szót, az lélegzetnyi szünetet sem tartva mondta a magáét.
– Ha Pot Merrah hírét veszi ennek – vett kézbe egy ökölnyi germanitrögöt –, ujjongani fog örömében. Az egyezmény szerint Konkordia az evolvátort adja az orbitron-tervhez, Diszkordia pedig a szükséges fényelemekről gondoskodik… így hát rendben is lenne minden. Mekkorát téved a jó Merrah! Ahogyan őt ismerem, álmában sem gondol arra, hogy éppen emiatt és éppen most kezd majd bonyolódni a dolog.
– Bonyolódni?!…
– Úgy ám, Perigon! Mit gondol, olyan könnyen meg fognak egyezni a két birodalom diplomatái és gazdasági szakemberei abban, hogy ki mennyit kap ebből az aranynál is sokkalta értékesebb fémből? Jusson eszébe, hogy nem csupán az orbitronhoz kell ám germánium! Vegyük csak az evolvátort! Meg tudná mondani, hány tranzisztor működik az elektroagyban?
– Sok… nagyon sok.
– Nos, itt van a kutya elásva – csapott le diadalmasan Xolivan a habozó Perigonra. – Ha nyeregbe akarunk kerülni, akkor erről az oldaláról kell néznünk a dolgot és nem onnan, ahonnan a Merrah- és a Montan-féle jótét lelkek nézik.
– Ha Konkordia és Diszkordia népei összefognak, nagyon rövid idő alatt üzembe tudjuk itt helyezni az első bányatelepet és az első feldolgozó üzemet. Akkor pedig, mint az Antarktisz minden természeti kincse, a germánium is fele-fele arányban illeti…
– Hogy kit mi illet meg, ezt mindig az erősebb dönti elvágott közbe nyersen Xolivan. – Amíg a germanit hó és jég alatt van, addig közös tulajdon. Amíg az orbitron is, az evolvátor is csak terv, addig fűt-fát ígér mindegyik a másiknak. De amikor a germanitból vegytiszta germánium, a germániumból pedig hallatlan értéket képviselő tranzisztorok és fényelemek lesznek, amikor az evolvátor tökéletesnél is tökéletesebb gépeket kezd gyártani és az orbitron áramot termel az Antarktiszon, egyszerre alábbhagy majd a lelkesedés.
– Ezek a dolgok már ama bizonyos magasabb diplomácia világába tartoznak – vont vállat Perigon. – Minek törjük olyasmin a fejünket, amihez egyikőnk sem ért?!… De még mindig nem válaszolt a kérdésemre. Mi lenne tehát ön szerint a teendőnk?
– Gyorsan és okosan ki kell használnunk a véletlen adta lehetőséget. Az ember életében nemigen adódik kétszer ilyen alkalom, Perigon!
– Jó, jó… folytassa!
– Mint Vide Montan régi munkatársa és legbensőbb embere, feltehetően töviről-hegyire ismeri a már épülő evolvátor minden egyes szerkezeti részét. Az utolsó csavar vagy fogaskerék helye és rendeltetése is bizonyára a kisujjában van…
– Sokat dolgoztam a gépen, így, Vide Montan után, kétségtelenül én tudok róla a legtöbbet – hagyta rá kelletlenül Perigon.
– Elsősorban ebből… no, aztán persze az együtt felfedezett germániumból fogunk tőkét kovácsolni – mondta Xolivan olyan hangon, mintha egyedül rajta állna, mi következik ezután. Tekintete az ablakon túl elterülő hómező lankáin kalandozott, amikor ismét megszólalt. – Hallgasson rám Perigon, és tegye amit mondok. A germániumról egyelőre senkinek egy szót sem… Amilyen gyorsan csak lehet, elpályázunk innen. Valamiféle ürüggyel áttesszük székhelyünket egy olyan kutatóállomásra, ahol csak diszkordiaiak dolgoznak, és amelyiknek saját repülőtere van… Jó ürügy lehet például az, hogy a most gyűjtött ásványminták alaposabb megvizsgálásához egy különleges laboratóriumi készülékre van szükség, amellyel pillanatnyilag csupán a diszkordiai állomás rendelkezik.
– Milyen készülékre gondol? Nem hiszem, hogy e téren hiányosabban lennénk felszerelve, mint akármelyik diszkordiai telep.
– Hm… ebben igaza van. Az ég egy világon minden rendelkezésre áll itt is, ott is – bólogatott elgondolkozva Xolivan. Aztán felderült az arca: – Ezen is lehet segíteni, Perigon! Azt fogjuk mondani, hogy én váratlanul beteg lettem és ragaszkodtam hozzá, hogy diszkordiai orvosok gyógykezeljenek.
– Tovább!…
Xolivant annyira elfoglalták saját gondolatai, hogy fel sem figyelt az ingerülten érdessé vált hangra.
– A közeli Trescent állomáson már helyben is lennénk… Akad ott néhány ismerősöm, akik kellőképp méltányolják elgondolásaimat és szerét ejtik majd annak, hogy suba alatt Diszkordiában tölthessen egy-két napot. Biztosítom, hogy senki nem fog tudomást szerezni erről a kirándulásról.
– Mit kellene Diszkordiában tennem?
– Összejön néhány szakemberünkkel és ismerteti velük Vide Montan találmányának technikai megoldásait. Azt talán mondanom sem kell, hogy nem arra vagyunk kíváncsiak, mit tud majd az evolvátor – erre vonatkozóan már pontos információkat kaptunk konkordiai megfigyelőinktől. Nem, a szakértők azt szeretnék tudni, hogyan működik majd a gép. Tehát papírt és ceruzát elő, lerajzolni, leírni mindent, ami fontos… Ennyi az egész. Egy rakéta-repülőgép órák alatt visszaröpíti Diszkordiából az Antarktiszra, innen pedig akár máris indulhat haza Konkordiába, hogy hírét vigye a most felfedezett kincsesbányának…
– Természetesen annak sincs akadálya, hogy végérvényesen Diszkordiában maradjon – fűzte még hozzá rövid hallgatás után Xolivan. Szembefordult Perigonnal és ránevetett. – Ám okosabb lesz, ha dolga végeztével szépen hazarepül innen, mintha mi sem történt volna… így mindenki jól jár és mindenki örülni fog. Elsősorban persze Vide Montan! De örömünnepet ülnek majd Diszkordiában is, ahol nem mindennapi véletlen következtében alig valamivel később, mint Konkordiában, ugyancsak feltalálják azt a csodálatosan körmönfont automatát…
Perigon hallgatott. Előregörnyedve, mozdulatlanul ült az alacsony széken; arca megnyúlt, sápadt volt, mint a viasz. Felemelte a kezét és erre-arra forgatva nézegette az ujjait, mintha hirtelenjében nem tudna mit kezdeni velük. A csönd megrekedt a falak között. Egyre súlyosabb lett és ellepett mindent, mint valami ragacsos, sűrű folyadék.
– Megmondaná, miért akarnak… Hm… Ha szükségük van rá, mért nem kérik annak rendje-módja szerint, az ilyenkor szokásos úton Vide Montantól az evolvátor tervrajzait?
– Ne feledje, Perigon, hogy Montan professzor Konkordia polgára és nem egymaga dönti el, teljesíthet-e egy ilyen kérést, vagy sem. Nehéz lenne megjósolni, mit és mennyit engedne át az evolvátor nyújtotta lehetőségekből a maguk államtanácsa Diszkordiának.
– Nem értem… – rázta a fejét zavartan Perigon. – Ha történetesen egy diszkordiai tudós találta volna fel, vajon mire használnák odaát az evolvátort?
– Amennyiben csupán Pot Merrahon múlna a dolog, akkor elsősorban, s talán egyes-egyedül az orbitron-terv megvalósítására. De, szerencsére, akadnak néhányan Diszkordiában, akik messzebb látnak…
Xolivan elharapta a szót, majd rövid gondolkodás után így folytatta:
– Tegye, amit javasolok, s akkor Diszkordiában részletesen tájékoztatni fogjuk egy, az orbitron-tervnél sokkalta nagyobb horderejű elképzelésről. Ha megtudja miről van szó, könnyen meglehet, hogy nem is nagyon kívánkozik majd vissza Konkordiába…
Perigon a villanyóra fénylő számlapját nézte, melyen fekete árnyként, apró ugrásokkal szökdécselt előre a másodpercmutató.
Perigon felugrott. Az ajtó előtt megtorpant és a kilincset markolva szembefordult Xolivannal.
– Esztelen őrültség… vagy annál is komiszabb dolog, amire rá akar beszélni…
Csak ennyi buggyant ki a száján, pedig sok mindent szeretett volna még mondani. De úgy érezte, megfullad, ha tovább is egy levegőt kell szívnia Xolivannal.
Átment a szomszédos fülkébe és magára csukta az ajtót. Veríték lepte el a homlokát, reszketett, mintha a hideg lelné.
– Egyedül akarok lenni… Egyedül, egyedül, egyedül… – hajtogatta eszelősen. Ledobta magát az egyik fekvőhelyre. De nem volt nyugta, abban a pillanatban fel is pattant az ágyról.
A sarokban egy fogason, ormótlan sarki védőruhák darabjai függtek. Hirtelen elhatározással nadrágot, zubbonyt, szőrmecsizmákat ráncigált magára, arcvédő csuklyát húzott a fejére, aztán felrántotta a szabadba vezető, keskeny vasajtót.
Metsző hideg tódult a tüdejébe.
A bejárat előtt kis terasz emelkedett a széltől összehordott buckák fölé, onnan néhány lépcső vezetett a hóba taposott ösvényig.
Perigon behúzta maga mögött az ajtót és a korlátba kapaszkodva lassan lebotorkált a lépcsőn.


Vihar az Antarktiszon

Szeszélyes csíkokba dermedt lávafolyamok szabdalják a hófödte hegyóriás palástját. A láthatár fölé tornyosodva, szinte közvetlenül a tengerből szökken magasba az apró szigeten kuporgó vulkán kúpja. Jégbe dermedt lábát hullámok ostromolják, ormán rőt fényt áraszt a kráter öblében fortyogó láva.
Az Erebus fölött tömör füstoszlop ágaskodik. Úgy feszül a föld és az ég között, mintha az Antarktisz parti szegélye felett terpeszkedő felhőket támasztaná a homorú mennyboltnak.
A szél bele-belekap az anyagtalanul lazán szállongó füstgomolyagba és incselkedve nagyokat taszít rajta. De a karcsú oszlop nem szakad részekre. Enged a nyomásnak, lágy ívbe hajlik a dereka táján, aztán újra kinyújtózik és a felhőkbe csimpaszkodva száll végtelen magasságok felé…
Perigon nem látott, nem hallott. Térdig süppedve a hóban, céltalanul bolyongott a satnya árnyakat teregető szürkületben. Fémszálakkal átszőtt vattaruháját parányi villanytelep fűtötte, így mit sem érzett a dermesztő hidegből. A fergeteges szélről is csak akkor vett tudomást, amikor egy hirtelen támadt örvény kisodorta a csuklya nyílásába illesztett pipából a parazsat és fénylő szikrákat szórt a felkavart hópelyhek közé.
Újra rágyújtott volna, de hiába tapogatta a zsebeit. Siettében csak a már füstölgő pipát kapta otthon a szájába, se dohányt, se tűzgyújtó alkalmatosságot nem vett magához.
Mordult egyet, kirántotta foga közül a kurta szárú pipát és messzire hajította. Keserű volt a szája íze, mintha epét nyelt volna.
– Suvadna meg, aki kitalált! – rúgott mérgében lábnyomnyi havat is a pipa után.
Céltalanul csatangolt, botladozott, túrta-taposta az öles gödröket bújtató hótakarót. Végül fáradtan lehuppant egy szélmarta jégbuckára.
Állat öklének támasztva, mozdulatlanul meredt maga elé. Nézte, de nem látta az Erebus izzó koronáját és a közelgő sarki tél előhírnökeit, a felhők közt sápadtan felfénylő csillagokat. Agyában egymást hajszolva kavarogtak a gondolatok. Szerette volna egyiket-másikat elkapni, de hasztalan erőlködött. Ha megragadott egy szálat, az menten mállani, foszladozni kezdett és mihamar se elejét, se végét nem találta.
– Mit tegyek? – fogta tanácstalanul a fejét Perigon. – Ha följelentem Xolivant, tagadni fog, én pedig nem tudom bizonyítani, hogy igaz, amivel vádolom… De hogyan járjak magam a dolog végére?!
A tengeren hánykódó jégtáblák robaja végigdörgött a hómezőn. Pokoli sivítással lecsapott a szél, előbb foszlányokra tépte, aztán diadalmasan magával sodorta a tenger bömbölését.
A messze Erebus mögül szilaj szélrohamok nyargaltak elő, s szédítőn forgó örvényekbe kavarták a havat. Mintha egyszeriben feje tetejére állt volna a világ, lentről felfelé zuhogó fehér áradat kezdte ostromolni a felhőkkel betapasztott égboltot.
Perigon talpra ugrott. A lobogó, sűrű hófüggöny mindent eltakart, egyetlen ismerős pontot sem látott, ami után tájékozódni tudott volna. Vaktában elindult, amerre a tábort sejtette. De néhány lépés után már irányt változtatott, aztán vesztére forgolódni is kezdett és ez végképp megzavarta.
Kétrét görnyedve, lélegzet után kapkodva bukdácsolt előre.
Előre?…
Merre van előre és merre van hátra? Szemben vagy mögötte a tábor?
Egy pillanatra rémület fogta el, de nyugalmat parancsolt magára. Megállt, erősen megvetette a lábát a hóban, aztán a hátáról a mellére kanyarította a sarki védőöltözethez tartozó kis rádiókészüléket.
Amikor az Antarktiszra érkezett, elmagyarázták, hogyan kell bánni a készülékkel. Közben azonban egyszer sem volt rá szüksége, s így most nemigen igazodott el rajta. Találomra erre-arra forgatni kezdte a kapcsológombokat és megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor néhány másodperccel később halk zúgás jelezte, hogy a rádió működik.
"Bárcsak ilyen hamar rátalálnék a tábor hullámhosszára is! – gondolta. – Ezóta tán rendbe hozta Xolivan a készülékünket…"
Óvatosan forgatni kezdte a középső tárcsát. Előbb csak sistergést, ropogást hallott, aztán szófoszlányok szűrődtek a hangszóróból, majd egy jól ismert férfihang ütötte meg a fülét.
– A vizsgálatokat lényegében be is fejeztük. Az eredmény minden várakozást fölülmúl – hallotta Xolivan jellegzetes, mély basszusát. – Az új lelőhelyről származó nyers érc dúsítása után Perigon gyors és egyszerű eljárással rendkívül tiszta germániumot állított elő.
– Jegyezzen fel mindent, amit lát, mert nagyon fontos, hogy részleteiben is megismerjük, hány fázison és hogyan vonják ki a germanitból Konkordiában a vegytiszta germániumot.
– Nyugodt lehet, Detek, semmi nem kerüli el a figyelmemet. Mondhatom zseniális sakkhúzás volt, amikor a közös munkára való hivatkozással éppen engem jelöltek Perigon mellé munkatársnak… Ha addig élek is, előbb-utóbb megpuhítom őkelmét!
– Örülök, hogy minden rendben van, Xolivan.
– A legnagyobb rendben Maron Detek!… Én azonban már régen nem kaptam híreket otthonról. Hol tartanak az északi rakétaállomás építésével? Halad a munka?
– A lakóházak fedél alatt vannak, rövidesen szerelni kezdik a kilövőtornyokat is. Itt azonban mielőbb hozzá kell látnunk a most felfedezett lelőhely kiaknázásához, mert északon már az induláshoz is jó egynéhány tonna germániumra lesz szükségünk. Ha vége a sarki télnek és a láthatár fölé kerül a Nap, az A-2 nyomban üzembe akarja helyezni a sugárcsapdát és hozzákezd a kísérletekhez.
– Mit szól vajon Merrah, ha megtudja, hogy az orbitron-tervnek más változata is lesz?
– Gondoskodni fogunk róla, hogy ne üsse olyasmibe az orrát, amihez az őfajta tudós népségnek az ég egy világon semmi köze. Éppen elég nehézséget okoz, hogy egyelőre drótakadályok erdeje mögött, a legnagyobb titokban kell végezni odafenn a munkát… Most azonban fejezzük be a beszélgetést, a mai rakétajárat indulása előtt még néhány dolgot feltétlenül el kell intéznem. Viszonthallásra, Xolivan! Tartsa szemmel Perigont és ne nyugodjék, amíg át nem hozta a mi oldalunkra. No és természetesen rögtön hívjon megint, ha jelentenivaló akad.
– Azonnal hívni fogom, Detek…
Eddig tartott a beszélgetés.
Perigon nem hallotta a körülötte tomboló orkán üvöltését, arról is megfeledkezett, hogy az élete veszélyben van. Ide-oda forgatta a rádiókészüléket, mintha várná, hogy az újra megszólal és Xolivan most őt fogja rajta hívni. Aztán szeméhez emelte a készüléket és jobban megnézte.
– Ez nem konkordiai gyártmány! – kiáltott fel hangosan. Egyszerre világossá vált előtte minden. A fejveszett kapkodásban nem a sajátját, hanem Xolivan védőruháját öltötte magára. Ez a készülék nyilvánvalóan arra a hullámhosszra van hangolva, amelyen Tred Xolivan titkos kapcsolatot tart a Trescent állomással.
…Hirtelen elült a vihar. A felkavart hópelyhek puhán lebegve visszaszállingóztak a földre, csak a tenger zúgott lankadatlan.
Nem messze magas torlasz emelkedett, azon innen még szárazföld rejtőzött a hó és a jég alatt. Míg odaér, gondolta Perigon, alaposan átgondolja, mit kell tennie, aztán visszamegy a táborba és…
Nem tudta eldönteni, hogy viselkedjék, mihez kezdjen, ha ismét szembekerül Xolivannal. A tanú nélkül elhangzott vita és a véletlenül lehallgatott beszélgetés pontosan összevágtak, de így együtt csak még bonyolultabbá tettek mindent, nemhogy valamit is tisztáztak volna Perigon előtt.
Lassan lépegetve a partot szegélyező torlasz felé indult. Már megmászta néhányszor, tudta, hogy a torlasz tetejéről nemcsak a hideg holdfényt és a csillagokat tükröző tengert fogja látni, hanem távcsövén át a domború fennsíkot is, ahol ívlámpák lánca övezi a Trescent lakóházait, a gömbölyű kupolával fedett csillagvizsgálót, a zord éghajlat alatt délszaki növények gyümölcsét érlelő kísérleti üvegházat, a földmágnesség jelenségeinek vizsgálatára szemernyi vas nélkül épített laboratóriumot és a kutatóállomás rádióközpontjának karcsú tornyát.
Perigont ugyancsak megizzasztotta a gyaloglás, keze, lába remegett a fáradtságtól, mire a jégtorlasz tetejére ért.
Végtelen nyugalom honolt a híg félhomályba burkolt tájon; a szél eliramodott valamerre és másutt járta szilaj táncát, az égről mind eltakarodtak a felhők.
A láthatáron derékig tengerbe merülve úszott a Hold, fénye ezüstös szikrákra porladt a havon. A torlaszon túl zsémbelt, sóhajtozott a tenger, szüntelen morajlása azonban nem zavarta, sőt inkább elmélyítette a túlvilági csendet.
S mintha ezek a mindenséget ringató hangok keltenék életre az óriás kupolát, észak felől zöld, fehér, lila, sárga sugarakból szőtt, áttetsző fényfüggöny terült lassan az égre. Aztán narancsvörös lángcsóva csapott fel a láthatár alól és imbolyogva a távoli hegyek gerincére szökkent. Onnan reszkető hullámzással mind magasabbra tört, előrenyomult és meghátrált, tágult és összezsugorodott, majd villámsebesen a zenitig rontott és egy pillanattal később már onnan tükrözte izzását a bársonyos égbolt.
A sarki fény fenséges színjátéka egy pillanatra minden mást elfeledtetett Perigonnal. Feljebb, feljebb, feljebb… – zúgta benne egy hang és úgy tárta karját az ég felé, mintha szabadon, súlytalanul az áradó fényözönbe készülne vetni magát.
Körülnézett.
Nem messze tőle magasra torlódtak az egymásra türemlett jégtáblák. Onnan láthatártól láthatárig, körös-körül kitárul előtte a táj!
Mire sem gondolva, inkább ösztönös, mint tudatos mozdulattal nekirugaszkodott és hol öles ugrásokkal, hol meg tíz körmével kapaszkodva a torlasz legmagasabb pontjára tornázta magát.
A csalóka világításban valószínűtlenül messzinek tűnt, ami mindössze kartávolságra volt tőle, s szinte megfoghatóan közel kerültek a magasból olvadt aranyként csurgó fénypászmák.
A fények és színek földöntúli harmóniáján hirtelen durva sebet ejtett egy felröppenő piros rakéta. A szokott jelzés volt ez, melyet akkor adtak le, ha a szabadban dolgozók közül nyoma veszett valakinek. "Xolivan most vette észre, hogy elhagytam a tábort és a keresésemre indul…" – villant át Perigon agyán.
Azonnal jelentkezni akart, de csak ekkor vette észre, hogy a torlasz megmászása közben elvesztette a rádiókészülékét. Lecsúszhatott a válláról, vagy talán elszakadt a szíja… mindegy, ezen már úgysem tud segíteni.
Igyekezett volna lefelé, néhány lépés után azonban rádöbbent, hogy könnyebb volt feltornáznia magát a torlaszra, mint lemásznia onnan. Recsegett-ropogott körülötte minden; ha megmoccant, máris hasadozni, csúszni kezdtek alatta a lazán összetapadt táblák.
Jeges rémület markolt beléje. Ha egy mozdulatot elvét, lezuhan és eltemeti a rázúduló görgeteg…
Talán a tenger felé könnyebb az út!
Perigon emlékezett rá, hogy néhány száz méterrel arrább a minap rést vágtak a torlaszon: ott rakodott ki a tábor felszerelését szállító jégtörő. A befagyott tengeren eljuthat a vágatig – ha a hó még nem tömte el a nyílást, megmenekült.
Vigyázva megfordult és hason fekve, óvatosan kúszott lefelé. Néha meg-megcsúszott, de ilyenkor szerencsére idejében meg tudott kapaszkodni az acélkeményre fagyott, kiálló jégrögökben.
Sejtelme sem volt róla, mennyi ideje hagyta oda a tábort és mióta harcol az életéért az omlatag torlaszon. Minden gondolata arra irányult, sikerül-e épen lejutnia a tenger jégtakarójára, ahol, úgy gondolta, már gyorsan haladhat majd előre.
Nem vette észre, hogy az újra éledő szél duzzadt viharfelhőket görget az égre. Hirtelen minden mozgásba lendült, ami eddig mozdulatlan volt; megbolydult a fagyos levegőóceán és a hegyek mögül ismét előrontott a szél.
Lobogó sörényű felhőparipák nyargaltak át az égen. Szájukból fehér tajtékot fújtak, roppant patájuk alól hó, víz és jég fröccsent. A tenger megrázta magát és egyetlen rugaszkodással millió darabra törte a hátán feszülő jégpáncélt.
Mire Perigon észbe kapott, már egy jégtáblán rekedve sodródott a nyílt óceán felé.
– Segítsé-é-é-g!!!…
Sikoltását elkapta a szél, gonoszkodva játszott vele egy ideig, aztán a förgetegbe fullasztotta a gyenge hangot.
Barnára cserzett, komor férfiarc rémlett fel előtte. Vajon merre keresi most Xolivan?…
Örvénylő szélroham zúdult a vízre. Keringett, forgolódott, magával ragadta és kerge táncra perdítette a menedéket nyújtó jégtáblát is.
Perigon remegő lábai felmondták a szolgálatot.
Térdre roskadt, de így sem bírta sokáig. Előbb oldalára dőlt, aztán erőtlenül hanyatt terült a jégtáblán.
Mintha búcsút akarna inteni mindennek, ami volt, lassan felemelte karját, aztán visszaejtette a hóra. Ujjai görcsösen begörbültek, kesztyűs ökle kemény jégkoloncot sajtolt a puha pelyhekből.
– Rajtam kívül senki nem tudja, mit terveznek Diszkordiában… Mi lesz, ha elpusztulok?…
A védőruhába szőtt fémszálak mind kevesebb meleget szívtak a kimerült akkumulátorból. Perigon hűlő testében lomhán keringett a vér, agyában bódító zsongássá szelídült a vihar üvöltése.
– Elalszom és nem ébredek fel többé…
Ez volt az utolsó gondolata. Aztán fekete csöndbe süppedt minden.


Egy alkalmi munka

Verőfényes nyári délután volt, a Nap még magasan járt az égen. Szikrázó sugarai a fény és az árnyék színeiből kevert foltokkal mintázták a melegben feketén izzadó aszfaltutat.
Kihalt, csendes volt az utca, teremtett lélek sehol. Csak egy lompos kutya ügetett oldalazva a kerítések mentén, mögötte elnyúlt testtel, nesztelenül surrant át a túloldalra egy fekete kandúr.
Gömb és kocka alakúra nyírott törpeakácok sora és alacsony bokrok szegélyezték a járdát. A kovácsoltvas virágokkal díszített kerítéseken túl, buján fonódó lombok alatt palatetős gerendaházak lapultak. Majd hajszálra egyforma volt mindahány. A kertkapu felé néző oldalukon, két ablak közt tágas veranda, a korláton cserepekben, ládákban virágok. A fedett verandák mennyezetéről lecsüngő kandeláberek fénye esténként sejtelmes világosságot árasztott, s lopakodó manókká varázsolta a virágágyak csücskös süvegű gipsztörpéit.
Egy idegen, ha a környékre tévedt, ha látta se igen hitte, hogy alig fél óra járásra innen, milliós metropolis terpeszkedik ragyogó üzletsorokkal, toronyházakkal, szédítő autóforgalommal, és ami a hirtelen nagyra nőtt világvárosok elmaradhatatlan tartozéka: lebontásra ítélt ósdi városnegyedek sikátorainak kusza zűrzavarával.
Ez az utca, közel Latibor felhőkarcolóihoz és mégis távol tőlük, nyílegyenes volt és olyan csöndes, hogy nappal is messzire elhallatszott a magános járókelő lépteinek koppanása. Kétoldalt kert mellett kert, mind akkora, hogy kisebbfajta földbirtoknak is beillene. A dús lombú fák zöld áradatában úgy lapult meg egy-egy gerendaház, mintha gazdája még a szomszédok létezéséről sem akarna tudomást venni.
Az egyik kereszteződésnél nyitott, kétüléses autó fordult be az utcába. Felzúgó motorral nekiiramodott, majd lassított és lefékezett egy kapu előtt.
Száguldás közben a tűző napon is kellemesen hűvös volt a kocsiban, de amint megállt, mindent elöntött a fojtó meleg. Pillanat alatt perzselően forrók lettek nemcsak az ülések, hanem még a csillogó fémalkatrészek is.
Step Kvarter kikászálódott a kormánykerék mellől, zsebkendőjével felitatta a homlokán és a tarkóján gyöngyöző izzadságcseppeket, aztán egy vaskos papírtekercset kotort elő a hátsó ülés támlája mögül.
– Megérkeztünk Blarina – sziszegte hiányzó metszőfogai közt a szavakat, alig mozgó szájjal. – Ide talál, ha úgy adódik, hogy egyedül kell kijönnie Murt Lagohoz?
– Nem először járok Murtnál – válaszolta Blarina, miközben a visszapillantó tükörben széltől zilált haját igazgatta. – Egyébként is: ahol egyszer megfordultain, oda akár behunyt szemmel is visszatalálok. Ez már a foglalkozásomhoz tartozik… – fűzte még hozzá egy utolsó pillantást vetve a tükörbe.
Ő is kiszállt, becsapta maga mögött a kocsiajtót, és Kvarter után indult, aki a rövidebb utat választva átugorta a járda menti bokrokat és az egyik kapu felé igyekezett. Amikor Blarina Benno utolérte a mérnököt, akaratlanul elmosolyodott. Mi tagadás, eléggé furán festettek egymás mellett… Kvarter a százhatvan centit is alig ütötte meg, viszont nagy, kopasz fejét és lapátfüleit egy óriás testéhez méretezte a természet. Könnyedén, fesztelenül igyekezett mozogni, rosszul szabott ruhája és suta mozdulatai azonban hiábavalóvá tették minden igyekezetét. Selypítő-sziszegő beszéde csak fokozta a komikus hatást, ami ellen pedig ösztönösen és állandóan teljes erejével küzdött.
Blarina Benno jó fél fejjel magasabb volt, mint Kvarter. A vállig omló ezüstszőke hajat, a féltő gonddal ápolt kezeket és a leheletvékony harisnyába bújtatott, karcsú lábakat halvány virágokkal mintázott, habkönnyű selyemruha fogta formás egészbe. Blarina nem volt szép, de aki csak egyszer is látta nagy, kék szemét és szépen ívelt száját, az nemigen felejtette el többé a vonzó arcot.
Valószínűleg Kvarter is tudatában volt a számára mindenképpen hátrányos különbségnek, ami kettőjük megjelenésében mutatkozott, s ezért volt most a szokottnál is mogorvább és szűkszavúbb. Blarina előbbi szavaira csupán egy biccentéssel válaszolt – ez a mozdulat is ugyanolyan suta és darabos volt, mint a többi.
Az egyik kapu előtt megállt és lenyomta a kilincset. A zár nem engedett. Bosszúsan méregette a keresztül-kasul fonódó vasrudakat, mintha azon tanakodna, nem lenne-e célravezetőbb egyszerűen átmászni a kapun. Aztán eszébe juthatott valami, mert felderült az arca és gyors egymásutánban kétszer röviden, egyszer pedig valamivel hosszabban megnyomta a durva terméskövekből rakott kapuoszlopra szerelt csengő gombját.
Valahonnan a ház mögül éktelen csaholás támadt a berregésre, majd egy öblös hang hallatszott, amint kurtán csattanó szavakkal elhallgattatja a kutyákat.
Egy ideig semmi nem mozdult.
Végre csosszanó léptek neszeztek a ház felől. Barátságtalanul dörmögő hang ütötte meg a kapu előtt türelmetlenül toporgó Kvarter fülét.
– Mégsem járja, hogy már kora ebéd után is zavarják az embert…
A kaputól a házig kanyargó járda hajlatában, egymásba fonódó bokrok sűrűje mögül előbukkant a hang gazdája.
Step Kvarter egy-két alkalommal már találkozott Murt Lago műszerészmesterrel. Mégis úgy megnézte megint, mintha most látná először az öreg különcöt.
Murt bokában szorosan összefogott, bő nadrágot és bő inget viselt. A nadrág égszínkék volt, az ing pedig tűzpiros. A vékony selyemből készült egzotikus ruhadarabok minden mozdulatra úgy lengtek, lobogtak szikár alakja körül, mint valami zászló. Fején kackiásan félrecsapott, bojtos fezt hordott. Ráncos bőre pergamenre emlékeztetett. Bajusszal egybenőtt szakálla a mellét verdeste – rendkívüli gonddal ápolhatta a göndör szőrrengeteget, mert jobbról is, balról is hajszálra egyformán helyezkedett el a sok fürt és kunkori gyűrű.
Fekete papucs egészítette ki a fura öltözéket, formára olyan, mint egy-egy apróra méretezett velencei gondola. Gazdájuk is inkább ladikázott, mint lépegetett bennük, mert a kövekkel kirakott, hepehupás járdán hol erre, hol arra surrantak ki Murt Lago talpa alól a garázda papucsok.
A kerítéstől vagy tíz lépésre hirtelen lehorgonyzót! az öreg, rántott egyet a dereka körül hurkába gyűrt nadrágon és köszönés helyett rámorrant Kvarterra.
– Mit óhajt tőlem?
– Sürgős munkát hoztam, Murt – emelte magasra Step Kvarter az összesodort papírtekercset. – De nyisson már kaput, mert megsülünk itt a napon – nógatta türelmetlenül az öreget, amint észrevette, hogy az újabb kérdést készül feltenni.
– Ahogy én ezt az aszott madárijesztőt ismerem, képes rá, hogy akár egy óra hosszat is eltársalogjon velünk így a kapun át – súgta oda Blarinának.
Murt Lago közelebb csoszogott és bütykös ujjával a tekercsre mutatva megkérdezte:
– Mi az a kezében?
– Rajzok – válaszolta Kvarter a tőle telhető legbarátságosabb mosoly kíséretében, bár tapasztalatból tudta, hogy ettől még mit sem puhul a mogorva öreg. De nem adta fel a reményt, sőt kéretlenül mindjárt bővebb magyarázattal is szolgált: – Egy új készülék tervrajzait hoztam. Néhány fontosabb alkatrészt azonnal, aztán magát a készüléket is sürgősen el kell készítenie, Murt.
– Azonnal… sürgősen… Csak ezt ne hallanám soha! – dohogott az bosszúsan a bajsza alatt. Egy kulcscsomóból komótosan kiválasztotta a megfelelőt, a kapuhoz lépett és végre elkattintotta a zárat.
– No, jöjjenek beljebb!…
Amikor Kvarter és Blarina belül kerültek a kapun, Murt elállta az útjukat.
– Várjanak csak egy pillanatot!
A bozontos szemöldök alatt villogó szemek bizalmatlanul fürkészték Kvartért.
– Azt mondja, hogy egy új készülék rajzait hozza?
– Azt, azt…
– Legutóbb abban maradtunk, hogy ha rajzok alapján kell valamit összemesterkednem, Tred Xolivan személyesen keres majd fel. Éppen maga riogatott azzal, hogy az ő ákombákom vázlatain magyarázat nélkül az ördög sem igazodik el…
– Vide Montan kórházban van, Xolivan nem hagyhatja el az intézetet. Egyébként is meggondolta magát… okosabb, ha nem mutatkozik ezen a környéken.
– Mi baja Montannak? – kérdezte szórakozottan Murt. Gondosan kulcsra zárta a kaput, aztán választ sem várva Blarinához fordult: – Hogy érzi magát Tred Xolivan Kibernopolban? Állja a sarat Vide Montan mellett?
– Van olyan munkakör a világon, ahol Xolivan ne tudna helyt állni? – válaszolt a kérdésre kérdéssel Blarina. – Ma itt, holnap ott… nála egyre megy. Az azonban bizonyos, hogy ennél nekivalóbb feladatot keresve sem találhattak volna…
– Ismerte Perigont?
– Személyesen nem, de sokat hallottam róla – válaszolta Blarina. – Tudom, hogy igen közel állt Vide Montanhoz.
– Úgy hírlik, éppen Xolivannal volt, amikor szerencsétlenül járt az Antarktiszon…
– Igen… nyomtalanul eltűnt a táborhelyükről és mindmáig a holttestét sem találták meg.
– Nem szokásom olyasmit firtatni, ami nem tartozik rám, arra azonban mégis kíváncsi lennék, kinek és hogyan sikerült szinte egyik percről a másikra Perigon helyére juttatni Kibernopolban Xolivant? – pillantott Murt Lago előbb Blarinára, aztán a másik oldalán lépkedő Kvarterre.
– A tragikus esemény nagyon megviselte Montan professzort – válaszolta vontatottan Kvarter.
– Ettől ugyan más is lehetett volna Perigon utóda…
– Pot Merrah ajánlotta Vide Montannak, hogy vegye maga mellé Xolivant – magyarázta Blarina. – Így legalább kellőképp bizonyítva lesz, hogy az orbitron-tervet közös erőfeszítéssel, Diszkordia és Konkordia tudósainak együttes munkájával váltották valóra.
– Ejha! – csodálkozott Murt Lago. – Ezek szerint Pot Merrah is belátta volna…
– Merrah ugyanaz maradt, aki volt – vágott gúnyosan fintorogva Murt szavába Blarina. – Mind az ötlet, mind a végrehajtás Maron Detek érdeme.
– És Merrah?
– Ha egyszer Detek a fejébe vett valamit!…
– Értem… – bólogatott Murt Eago. – Aztán mikor és miért került kórházba Vide Montan?
– Két nappal ezelőtt éppen Xolivannak magyarázta, hogyan kell kezelni az evolvátor egyik kipróbálás alatt álló szerkezeti részét, amikor váratlanul hanyatt vágódott és csak órák múlva, már a kórházban tért magához. Azóta doktor Perk és Tilia el sem mozdulnak mellőle.
– Perk, Perk… – ropogtatta fogai közt elgondolkozva a szót Murt Lago. – Hol hallottam én ezt a nevet?…
– Bizonyára Xolivantól vagy tőlem – felelte Kvarter. – Montan és Perk doktor gyermekkori pajtások. Úgy mondják, a doktor volt az, aki annak idején Tiliát is a világra segítette.
– Persze, persze, emlékszem már. Tilia Montan megmaradt, az asszony azonban a föld alá került…
– Így hallottam én is – erősítette Blarina is. Aztán fanyalogva folytatta: – Azt mesélik, ez a Tilia olyan nyeszlett vakarcs volt, amikor megszületett, hogy tulajdon apja se fűzött hozzá sok reményt. És íme, fiatal kora ellenére már ismert nevet szerzett magának…
– Tehetséges szülők gyermeke lehet lusta, lehet komisz, hanyag vagy igyekezet nélkül való, de semmiképp sem lehet tehetségtelen – szólalt meg Kvarter. – Tilia Montan pedig nemcsak tehetséges, hanem szorgalmas is. Ha egyszer felhagy a régészkedéssel és Vide Montan örökébe lép, talán az apjánál is többre fogja vinni.
– Mielőtt munkához láttunk Xolivannal, sok egyéb mellett Tilia Montanról is informálódtam – rázta a fejét Blarina. – Valóban okos és tehetséges teremtés, de hiányzik belőle a hallatlan sokoldalúság, ami Montan professzort jellemzi. Amellett édeskeveset konyít azokhoz a tudományokhoz, melyeknek a maguk szerkezetei születésüket köszönhetik…
– Tilia Montan a gépek múltját, a technikai fejlődés történetét kutatja, márpedig ehhez jókora adag természettudományos és műszaki ismeretre van szükség – védte szokatlan hévvel a maga véleményét Step Kvarter. – A letűnt idők civilizációját és kultúráját csak az érti meg, aki alaposan ismeri a mi gépeinket is…
Blarina Benno csodálkozva pillantott Kvarterre. Az kissé előreejtett fejjel, szokása szerint mindent és mindenkit kerülő tekintettel potyogatta foghíjas szájából a selypesen egymásba olvadó szavakat. Mintha még mondani akart volna valamit, de aztán csak egy ügyefogyott mozdulatot tett a kezével és nem folytatta.
Közben megkerülték a borostyánnal befuttatott lakóházat és egy külön álló, fehérre meszelt épület felé tartottak. A láncon tartott három szelindek fojtott morgással fogadta a látogatókat, de csaholni nem mertek. Tudták, hogy akikkel csöndesen, barátságosan beszélget a gazdájuk, azokat nem szabad megugatni.
Az épület ajtaja nyitva volt; Murt Lago darabos udvariassággal tessékelte be rajta Blarinát és Kvartért.
Nagyszerűen berendezett kis műhelyt rejtett a külsőre igénytelen épület. Középen csontszín burkolatú szerszámgépek sorakoztak, a körbefutó ablaksor alatt pedig fiókos szerszámszekrények közé ékelt, nagy munkaasztalokra hullott kintről a fény.
Volt itt minden, amiről fúró-faragó ember álmodhat. Kvarter, aki egész életét gépek között, műhelyekben töltötte el, nem egy olyan szerszámot látott itt, melynek hírét sem hallotta még.
Murt Lago mesterségbeli tudománya és műhelyének a felszerelése valóban egyedülálló volt. Az öreg műszerész nagyobbára csak olyasmivel foglalkozott, csak olyan munkát vállalt, aminek láttára összefutott szájában a nyál, mert tudta, hogy a hetedik határban sem akad rajta kívül mester, aki meg tudná csinálni.
Ha például "mindössze" századmilliméter pontossággal kellett egy készülék vagy műszer alkatrészeinek egymáshoz illeszkedniük, bánatosan lekonyult a bajsza és olyan kedvetlenül látott munkához, mint akinek semmi öröme abban, amit csinál: az ő világa a milliméter ezredrészénél kezdődött. Ám igazán boldog akkor volt, ha még ennél is nagyobb pontosságú munkát kívántak tőle.
Ezért is hiányolta imént annyira Tred Xolivant: sokfelé és sokfajta munkán dolgozott már, de "rágósabb" csemegékkel, mint Xolivan, még senki sem bízta meg. Amellett akármennyit számolt is, Xolivan szemrebbenés nélkül fizetett – csupán az bosszantotta, hogy sejtelme sem volt róla, milyen célt szolgálnak azok a gépek és készülékek, amelyeket rajzok vagy egy-egy mintadarab alapján rendszerint órák, jó esetben egy-két nap alatt kellett megbízója részére összemesterkednie.
Murt Lago azonban nemcsak kitűnő műszerész, hanem jó üzletember is volt, aki kellőképp értékelte a pénzt, amit munkájáért kapott. "Odaát, Diszkordiában úgy tartják számon, mint akiben feltétlenül megbízhatunk – figyelmeztette Xolivan, amikor először találkoztak. – Nem elég, ha gyors és pontos munkát végez… legalább ennyire fontos, hogy az én embereimen kívül senki ne tudjon ismeretségünkről, még kevésbé arról, hogy dolgozik számomra. Amikor kalkulál, csapja ezt is a számlához…"
Murt ehhez tartotta magát: nem kérdezett, dolgozott, hallgatott… és számolt. Később Xolivan megismertette Blarinával és Kvarterrel is – az utóbbit nem nagyon szívelte, de egykét "szakmai" vita után kénytelen-kelletlen elismerte, hogy precíziós készülékek tervezését és kivitelezését illetően, Kvarternél jobb szakemberrel nemigen találkozott még.
Blarináról tudta, hogy nem sokkal Xolivan érkezése után ugyancsak Diszkordiából jött át Konkordiába, arról azonban soha nem esett szó, hogyan került a konkordiai Step Kvarter máról holnapra Xolivan "emberei" közé.
Murtnak több esze volt annál, mintsem hogy efelől kérdezősködjék. Abból azonban, hogy Kvarter most Blarina kíséretében hozta el a rajzokat, arra következtetett, hogy Kvarter a legjobb esetben is csak afféle "külső munkatárs" lehet, aki nem tartozik a beavatottak közé, és csakúgy, mint ő maga is, jó pénzért alkalmi szolgálatokat tesz Xolivannak.
Bent a műhelyben Murt elvette Kvartertől a rajzokat, aztán fejével az egyik munkaasztal elé állított székek felé intett.
– Üljenek le oda és várjanak, amíg átnézem ezeket. Tőlem rá is gyújthatnak közben, én azonban csak pipadohánnyal szolgálhatok…
– Köszönöm, nem dohányzom – lépett közelebb Kvarter. – De ha megengedi, elmagyaráznám, mit ábrázolnak tulajdonképpen ezek a sebtében összehozott vázlatok.
– Ne magyarázzon maga nekem semmit – mordult rá fogait villogtatva Murt. – Amin nem igazodom el, azt majd megkérdezem, amit pedig segítség nélkül is megértek, ahhoz nincs szükségem magyarázatra.
Kvarter csak legyintett és nem válaszolt. "Győzködj hát egyedül velük…" – gondolta és a gépek közt téblábolva arrafelé indult, ahol Blarinát hagyta az imént.
A munkaasztalon, amelyik mellé Murt ültette volt őket, szétszórva és kisebb-nagyobb fadobozokban elrendezve egy már szerelés alatt álló készülék alkatrészei hevertek.
Kvarternek a vérében volt a mestersége. Amikor alaposabban szemügyre vette a sok ilyen-olyan alkatrészt, annyira megtetszett neki a bonyolult szerkezet, hogy legszívesebben folytatta volna a babramunkát, amelyben nyilvánvalóan az ő váratlan érkezésük zavarta meg Murt Lagót.
Amellett valahogy ismerősnek is tűnt néhány különleges formájú alkatrész. Hol is látott hasonlókat?…
Hamarjában nem tudta kitalálni, miféle készülék lehet, amin Murt dolgozik. Annyi azonban bizonyos, hogy az a fogaskerék erre a tengelyre kerül, a furatba vörösréz vagy alumíniumszegecsek! így… Aztán a távtartók és a kettős jelfogó beszerelése következik…
– Ej, hiszen hajszálra hasonló szerkezet van az evolvátor memóriaegységében! – kapott észbe hirtelen Kvarter. Alig néhány hónappal ezelőtt rajz nélkül, Vide Montan személyes irányítása mellett fabrikálták össze az intézet műhelyében. Az adatszelektáló!… Mit vesződtek szegény Perigonnal, mire a sok diribdarab alkatrésznek helyet találtak benne és az egész mindenség úgy működött, ahogyan azt Vide Montan eltervezte…
A munkaasztal fölött, két ablak közé támasztott fatáblára aprólékos gonddal kidolgozott ábrát erősített Murt Lago. A szövevényesen bogozódó vékony és vastagabb, egyvégtében meghúzott és szaggatott vonalak tömkelege másnak keveset, vagy éppen semmit sem mondott volna, Step Kvarter gyakorlott szeme azonban hamar rátalált a rajz és a részben már formát öltött készülék közti összefüggésekre.
Nem nyúlt semmihez, de még egyszer tüzetesen végigmustrálta, ami csak az asztalon volt. Amikor jól megnézett mindent, gyors oldalpillantást vetett előbb Blarinára, aztán Murtra. Úgy látta, egyik sem figyeli, mit csinál. Blarina egy újságot böngészett, az öreg pedig körülbástyázta magát a rajzokkal és se nem látott, se nem hallott. Egyiket letette, a másikat felvette, közben hol ide, hol oda bökött göbös ujjaival, mintha már formára alakított darabokat tapintana velük. Adatokat és méreteket egyeztetett, javított és törölt, ha valahol üres helyet talált, oda kapkodó vonásokkal hevenyészett vázlatokat firkantott, s közben egy papírlapra füzérre való nullával kezdődő számokat jegyezgetett magának.
Kvarter óvatosan lecsusszant a zsámolyról és az asztal fölött áthajolva tanulmányozni kezdte a rajzot.
Százat egy ellen, hogy Vide Montan találmányának gondosan titkolt és mind között a legfontosabb szerkezeti részét, az adatszelektálót látja maga előtt!
Kvarter ijedten rezzent össze, amikor Blarina észrevétlenül melléje lépett és halkan csak ennyit mondott:
– Látom, ráismert…
– Hogyne… hogyne ismernék rá – biccentett többször is Kvarter. Úgy érezte magát, mint akit rajtakaptak valamin és ez nemcsak zavarba hozta, hanem bosszantotta is. – Miért titkolták el, hogy ez már a birtokukban van? – kérdezte ingerülten.
– Az, hogy Xolivan egyről-másról eddig nem tett említést, még nem jelenti, hogy titkolódzunk maga előtt – engesztelte Blarina a mérnököt. Visszaült a helyére és maga mellé intve Kvartért, halkan folytatta: – Gondolhatta volna, hogy nem ön az egyetlen, akivel Kibernopolban kapcsolatot tartunk. Innen is, onnan is kapunk adatokat, jelentést, mintadarabokat… még így is soká tart, mire minden összekerül, amire szükségünk van.
Olyan nyugodt, csevegő hangon beszélt, mintha mind abban, ami Xolivan feltűnése óta Kibernopolban történt és történik, semmi kivetni való sem lenne. Kis mosollyal a szája sarkában figyelte Murtot, aki elmélyülteti dörmögve a bajsza alatt, még mindig a rajzokat böngészte.
– Ezzel a készülékkel egyébként, mint Xolivantól hallottam, még sok dolga lesz – fűzte tovább a szót fojtott hangon a rajzra mutatva Blarina. – Mielőtt Diszkordiába továbbítanánk, alaposan át kell vizsgálnia, kipróbálja és megtanítja majd a kezelésére egyik emberünket.
A kurtán-furcsán, parancsoló hangnemben odavetett szavak még inkább felingerelték Kvartért.
– A főnököm Vide Montan, a… hogyan is mondjam?… a megbízóm pedig Tred Xolivan… Eddig abban a hiszemben éltem, hogy csak vagy onnan, vagy innen fogok – egymással persze nem éppen összehangolt – utasításokat kapni. De, úgy látom, a maga személyében ezután egy harmadik főnökkel is számolnom kell… Elárulná, milyen szerepkört tölt be voltaképpen Konkordiában?
Blarina egy csomag cigarettát vett elő a táskájából és megkínálta a mérnököt. Amikor az elhárította a kínálást, előbb szertartásos aprólékossággal rágyújtott és csak azután válaszolt Kvarter kérdésére.
– Összekötő vagyok… odaát legalábbis így nevezik azt a munkát, amit most végzek. – Cinikusan, érdesen felnevetett. – Valószínűnek tartom, hogy ha Konkordiában netán felfednék kilétemet, kevésbé köznapi és sokkal ellenszenvesebben hangzó címmel illetnének, talán még saját honfitársaim közül is egyesek…
– Pot Merrahra gondol?
Blarina Benno futó pillantást vetett Kvarterra, aztán vállat rántva csak ennyit válaszolt:
– Például…
Murt Lago végre abbahagyta a rajzok tanulmányozását. Összeszedte és két vaskos halmazba tornyozva, csomóba rakta őket maga előtt.
– Ez aztán megint munka a javából – dörzsölte elégedetten a tenyerét. – Ilyesmi csak Xolivan ceruzája alól kerül ki!
– Ezek itt most jórészt az én rajzaim… – jegyezte meg bosszúsan Kvarter.
– Igen?… Na mindegy! Áttelepszünk egy nagyobb asztalhoz, szépen leül mellém és felel arra, amit kérdezek, így… Aztán maga elé terített néhány rajzlapot. – Először is itt van ez a két relé. Az egyik ezt az áramkört zárja, a másik pedig amazt…
Kvarter hallotta is, nem is, miről beszél Murt. Hogy mennyire másutt jár az esze, azt akaratlanul elárulta, amikor egyszerre csak félbeszakította az öreget és – látva, hogy Blarina hallótávolságon kívül van – megkérdezte:
– Meg tudná mondani, mi célt szolgál majd a készülék, amelyiken éppen dolgozik? Amíg ezeket a rajzokat tanulmányozta, azzal próbáltam agyonütni az időt, hogy kitaláljam minek szánják, de sehogy se tudtam zöld ágra vergődni – lódította Kvarter ártatlan arccal.
– Se eleje, se veleje annak! – legyintett Murt Lago. – Valamiféle nagyobb elektronikus berendezés egyik része. Fél kilométer ilyen-olyan vezeték, kalapra való elektromos alkatrész, egy pofon egyszerű mechanikus szerkezet… ebből áll az egész. Nem nekem való munka, annyi szent. Egy süldő műszerészsegéd is össze tudná eszkábálni…
Kvarter nagyot nyelt. Eszébe jutott, mennyit vesződtek vele, hány nehéz órát szerzett nekik az adatszelektáló, míg végre megszületett és működni kezdett.
– Ha nem fűlik a foga hozzá, akkor miért vállalta a munkát? – kérdezte.
– Nem mindig válogathat kedvére az ember… Az elmúlt hetek alatt egyébként, gondolom, maga is szerzett tapasztalatokat e téren – hunyorított a szemével Murt jelentőségteljesen Blarina felé.
– Ez bizony így van… No, és kinek a részére csinálja a készüléket? – kérdezte kisvártatva Kvarter. Nagyon igyekezett, hogy az odavetett kérdés csupán közömbös érdeklődésnek tűnjék.
– Még nem hallott arról, kinek és min dolgozom néhány hónapja? – rándult össze Murt Lago szemöldöke. – Okosabban teszi, ha nem kérdezősködik és kizárólag csak arról beszél velem, amivel megbízták… Ha olyasmit akar tudni, amit azok – intett fejével megint Blarina felé – maguktól nem mondtak el, akkor vagy ne kérdezzen, vagy csak tőlük kérdezzen a jövőben, Step Kvarter!
– Igaza van, Murt, igaza van!… Vegye úgy, hogy a számat se nyitottam ki – visszakozott gyorsan s szokottnál is jobban selypítve Kvarter. – Nos, mi tisztázni való akad hát a vázlatainkon?
– Nem sok – könyökölt neki ismét a rajzoknak Murt Lago.
– Hol is hagytuk abba? Ja persze, hiszen még el sem kezdtük! Itt vannak tehát ezek a relék…
Kvarternek az volt a benyomása, hogy Murt Lago egyre türelmetlenebb lesz és mindinkább sietteti az amúgy is gyorsan pergő beszélgetést. A bonyolultabb problémákat egyszerűen félretette azzal, hogy ezek még ráérnek. Ha már valamennyire jutott a munkával, mondta, majd értesíti Xolivant.
Egyikük sem vette észre, hogy Blarina Benno jó ideje ott áll mögöttük.
– Ezentúl engem keressen, ha valamire szüksége van, Murt
– szólalt meg Blarina. – Én fogom továbbítani az üzeneteit mind Xolivannak, mind Kvarternek. Itt a címen és a telefonszámom – tett az asztalra egy cédulát, aztán Kvarterhez fordulva megkérdezte: – Mehetünk?
Kvarter igenlő válaszára Blarina elbúcsúzott Murt Langótól és egy kézmozdulattal maga után intve Kvartért, az ajtó felé indult.
Már a város felé robogott velük a gépkocsi, amikor Blarina Benno – most ő vezetett – ismét megszólalt:
– Valamelyik nap összehozom azzal az emberünkkel, akinek majd elmagyarázza, hogyan kell kezelni az evolvátor egyik-másik szerkezeti részét.
– Az adatszelektálóról van szó?
Blarina éppen egy gyorsan száguldó pótkocsis teherautó előzésével volt elfoglalva, talán ezért válaszolt csak valamivel később Kvarternek. Hangja hideg, elutasító és fölényes volt, mintha egy gyereket oktatna olyasmire, amit annak tudni illene.
– Ebben a játszmában, amelynek önszántából maga is részese lett, mindenkinek megvan a szerepe. És van egy mindenkire kötelező íratlan szabály: az egyik kérdez, a másik válaszol, a harmadik cselekszik… a negyedik pedig semmi mást nem tesz, csak éppen behunyja a szemét és hallgat. Magától azt várjuk, hogy válaszoljon, ha kérdezzük…
Kvarter leforrázva hallgatott. "Úristen, mibe keveredtem!…" – dünnyögte később halkan maga elé. A motorzúgás elnyelte a hangját.
– Jegyezze meg magának, de fel ne írja sehová ezt a nevet és címet: Kild Nappon, Achilles utca 7. – szólalt meg Blarina. – Nem felejti el?
– Kild Nappon, Achilles utca 7. – ismételte Kvarter meghunyászkodva. – Hm… Merre van az Achilles utca, kicsoda ez a Kild Nappon s mi dolgom lesz vele?
– Máris elfelejtette, mit tanácsoltam két perccel előbb?! – csóválta a fejét elégedetlenül Blarina. Amikor azonban észrevette, hogy Kvarter rossz néven veszi az újabb figyelmeztetést, sietve hangot váltott. – Hallgasson rám, hiszen csak jó akarok ezzel magának. Minél kevesebbet kérdez, annál kevesebb gondja-baja lesz később…
– Azt azonban tényleg jó lesz, ha tudja – folytatta rövid szünet után –, hogy az említett Achilles utca a tengeri kikötőnegyedben van. Ha ott találkozni akarok magával, csak annyit mondok majd telefonon, vagy üzenek Xolivannal, hogy ennyi és ennyi órakor várom… És még egyet! Meglehetősen egyszerű és nem éppen barátságos emberek laknak azon a környéken. Ne jöjjön autóval, ha találkozóra fogom hívni. Az ilyesmi – mutatott a tűzpirosra lakkozott, csillogó kocsikarosszériára – cseppet sem kívánatos feltűnést keltene arrafelé…


Az evolvátor

– Vegye végre tudomásul, hogy újságíró vagyok és nem fizikus, vagy mérnök – támadt verejtékező riportalanyára Ravin Sunt, a REGGELI HÍREK érdemes tudósítója. – Annak idején megtanultam összeadni és kivonni, szorozni meg osztani, de ezzel aztán ki is merülnek matematikai ismereteim. Azt hiszi, hogy csak magához hasonló csodabogarak futkosnak a földön? Téved, Step Kvarter… nem is gondolja, mekkorát téved! Én is egy vagyok a sok közül, aki ugyanolyan koponyát hord a nyakán, mint milliárd más ember Konkordiában. Egy egészen közönséges koponyát, nem pedig köbgyökökkel, egyenletekkel, meg tudom én miféle elektromos micsodákkal színültig töltött memóriagépet.
– Az mondta, érteni szeretné hogyan működik és mire szolgál az evolvátor…
– Persze, hogy érteni szeretném, hiszen erről kell riportot írnom! De ha így folytatja és tovább is olyasmivel tömi a fejem, amiből egy árva kukkot sem értek, akkor tíz percen belül már azt sem hiszem el, hogy kétszer kettő valóban négy…
– Az evolvátor rendkívül bonyolult szerkezet, a munka pedig, amit produkál, még ennél is bonyolultabb folyamat eredménye – vonogatta a vállát tehetetlenül Step Kvarter. – Igazán rajta vagyok, hogy a lehető legegyszerűbb szavakkal, köznapi nyelvre fordítva magyarázzam el, amit tudni szeretne… de hát mi tévő legyek? A mi kobakunkban – mutatott előbb Xolivanra, aztán a derűsen mosolygó Dove Vikarra, az evolvátor kezelő személyzetének a vezetőjére, és végül saját magára –, úgy látszik tényleg csak gyökjelek, képletek és hasonló ábradarabkák nyüzsögnek. Éppen ezért ne csodálkozzon, ha csupán adatokat, adatokat és megint csak adatokat sikerült belőlünk eddig kisajtolnia… Mesélni, sajnos, egyikőnk sem tud.
– Függesszük fel egy időre ezt a beszélgetést és majd akkor folytassuk, ha megjött Vide Montan – javasolta Tred Xolivan. A karórájára pillantott: – Azt üzente, délre itt lesz. Már nem sok hiányzik tizenkettőhöz…
– Ez a legokosabb megoldás! – állt fel az asztaltól megkönnyebbülten Step Kvarter. – Addig végigjárom a gépeket és ellenőrzőm, rendben van-e minden. Ha Vide Montan megérkezik, azonnal üzembe szeretném helyezni az eletroagyat.
– Legalább azt árulják el, hogy mit gyártatnak majd elsőnek az evolvátorral? – kíváncsiskodott Ravin Sunt.
– Tartok tőle, hogy az egész egyszeregy kipárolog a fejéből, ha továbbra is a magunk módján igyekszünk nyersanyaggal szolgálni a riportjához – vetett egy mosolygós pillantást a sietve távozó Kvarter után Xolivan. – Várja csak meg Vide Montant, ő jobban ért a maguk nyelvén… Aztán meg bizonyára többet is tud mondani saját elgondolásairól, mint például én, aki csak nemrég dolgozom mellette.
Tred Xolivan barátságosan vállon veregette Ravin Suntot, s azzal ő is faképnél hagyta a riportert, aki átlapozta a feljegyzéseit, aztán fogta a lapokat, összetépte és csomóba gyűrte őket.
– Ha egy arab törzsfőnökkel kellene interjút csinálnom, azzal is előbb szót értenék, mint magukkal, pedig egy árva kukkot se tudok arabul – dobta mérgesen a galacsinokat egy hamutartóba. – Barbár ősembernek érzem magam, aki a betűket sem ismeri, ha ilyen tudós koponyákkal folytatok holmi eszmecserét. Szentül meg vannak győződve, hogy minden valamirevaló embernek tudnia kell azt, amit ők tudnak… aki pedig nem járatos a szakmában, az – véleményük szerint – ne üsse az orrát a dolgukba…
– Sose búsuljon, Ravin – vigasztalta a riportert nevetve Dove Vikar –, nem olyan komplikált tudomány ez, mint amilyennek általában hiszik. Téglát téglára rakunk, csakúgy mint a kőművesek. Egyik megoldásból következik a másik… rakjuk, rakjuk a téglákat, aztán mire észrevesszük magunkat, már készen is áll a ház. Fejemet teszem rá, hogy ha Vide Montan fogja elmagyarázni az evolvátor szerkezeti felépítését és működésének a módját, egyszeriben megért mindent. Amióta kijött a kórházból…
– Jó hogy eszembe juttatja! – csapott a homlokára Ravin. – Felgyógyult hát végre a professzor? Nemrég még azt rebesgették, hogy talán soha többé nem áll talpra.
– Bizony nehezen mozog és hamar elfárad, de az esze vág, mint a borotva! Csak úgy sziporkáznak az ötletei. Alig győzzük követni, ha egyszer beszélni kezd – mesélte lelkesen Dove. – Úgy látszik, a kórházban is csak az evolvátoron törte a fejét, mert amikor még botra támaszkodva először beállított az intézetbe, kész megoldást hozott mindarra, ami addig megoldatlan volt.
– Néhány nap múlva tehát készen áll a nagy mű és megint Vide Montanról beszél majd a világ!
– Meg is érdemli! Évek munkájára tesszük fel végre a koronát – bólogatott Dove. – Mi tagadás, magam is büszke vagyok rá, hogy részem van az evolvátor világrahozatalá…
Elharapta a szót és felugrott.
– Amott jön Vide Montan és elmaradhatatlan kísérője, Perk doktor – mutatott a fogadószoba üvegezett ajtaján túlra, a folyosón közeledő két férfira. – Jöjjön, Ravin, menjünk elébük!
Amint kiléptek a folyosóra, Vide Montan messziről integetve, jókedvűen üdvözölte a riportert.
– A mindenható nagyúr, a sajtó képviselője tehát már megkezdte előtanulmányait nálunk – parolázott szívélyesen az újságíróval. – No, ma hamar szélnek eresztem, Ravin, de legközelebb pizsamát, fogkefét és borotvát is hozzon ám magával! Hogy mire az? Hát mert akkor innen ugyan ki nem teszi a lábát, amíg az evolvátor tökéletesen meg nem oldotta a nyilvánosságnak szánt első feladatát.
– Olyan sokáig fog az tartani?
– Attól függ, elfogadják-e majd a javaslatomat a meghívott szakértők. A maga módján esetleg már egy óra múlva bejelenti az evolvátor, hogy készen van a munkával, de úgy is adódhat, hogy napokig, esetleg hetekig fog birkózni a feladattal, míg eredményre jut. Egy azonban bizonyos: akármit követelünk is tőle, előbb-utóbb átrágja magát a problémán és végül is jelesre vizsgázik majd.
– Van egy kis szabadideje a mindenható tudomány képviselőjének a mindenható sajtó képviselője számára? – adta vissza az előbbi tréfát Ravin Sunt. – Az igencsak gyér szaktudással vértezett újságíró ugyanis a semmivel sem képzettebb újságolvasónak szeretne egyet és mást elmondani arról, ami itt készül. Ehhez pedig mégiscsak konyítanom kell valamelyest a mesterséghez…
– Step Kvarterrel abban maradtam, hogy mire én idecsoszogok, részletes felvilágosítást ad mindenről – fordult kérdő pillantással Dove Vikarhoz Montan professzor. – Elkerülték volna egymást?
– Ellenkezőleg – mosolygott Dove Vikar –, nagyon is összetalálkoztak! Olyannyira, hogy rövid beszélgetés után Kvarter is, Xolivan is megrendültén és a lelkűk mélyéig felkavarva menekültek illusztris vendégünk közeléből.
– Nem érteni…
– Semmiség az egész – legyintett komoly arccal Ravin. – Csupán az történt, hogy első hallásra nem tudtam kihámozni, mit is jelent tulajdonképpen az a mondat: Az abszorpciós aktus folyamán energetikus neutrínókat szolgáltató Bethe-ciklus megy végbe. Jól mondtam, Dove? Ha egyet és mást netán felcseréltem volna, elnézést kérek, de engem így is lenyűgöz ez a mondat… ígérem, hogy soha nem felejtem el… de, attól tartok, megérteni sem fogom soha.
– Miket kérdezhetett maga attól a szerencsétlen Kvartertől, hogy ilyen válaszokat kapott? – huppant egy székre megrökönyödve Vide Montan.
– Bevallom, magam sem tudom már, mire kaptam ezt a választ – hajtotta le a fejét bűnbánóan Ravin. – Úgy voltam, mint az egyszeri katona: a végén már nem is töltöttem, csak lőttem… Én kérdésekkel lövöldöztem Step Kvarterre, ő pedig feleletekkel énrám. Mire aztán Xolivan és Dove tanácsára abbahagytuk a csatározást, már halálos sebet kaptunk mind a ketten…
– Odabent majd tisztába tesszük a gyereket – mutatott az evolvátorcsarnok bejáratára kedélyesen Vide Montan, aki közben arról sem feledkezett meg, hogy a riportert bemutassa Perk doktornak. Kiderült, hogy bár személyesen még nem találkoztak, hírből már ismerték egymást.
Vide Montan nemcsak sokat tudott, de ahhoz is volt érzéke, hogy tovább adja másoknak, amit tud. Így aztán Ravin Sunt nyúlfarknyi idő alatt többet tanult és értett meg, mint eddig összesen.
– Képzeljen maga elé egy mesebeli óriást, egy olyan csodálatos "torzszülöttet", akinek mindössze egy feje van, de a két vállából ezer meg ezer kar nyúlik ki – kezdte a magyarázatot Vide Montan. – Ez a lény képes arra, hogy egy időben mindegyik karjával, minden kezének minden ujjával merőben más munkát végeztessen. Nos, ilyen csodalény az evolvátor, amely tetszés szerinti számú, akár végtelenül sok kezet és ujjat tud egyszerre dirigálni. Az evolvátor "feje" az irányítóközpont – köznapi nyelven elektroagynak is nevezik –, "karjai" pedig a hozzákapcsolt gépek. Van közöttük öntözőberendezés, présgép, eszterga, köszörű, edzőkemence és még ezeregy féle-fajta masina, melyeket mind az elektroagy működtet, irányít és ellenőriz.
– Hogyan közlik ezzel az ezerkarú óriással a feladatot, amit el kell végeznie?
– Ezt bizony elég nehéz dolog a hozzá nem értőnek szakszerűen elmagyarázni – vakarta a tarkóját mosolyogva Vide Montan –, ezért inkább megint egy hasonlattal élek. Az egyik ember ilyen, a másik olyan nyelven beszél, akad, aki tíz nyelven is meg tudja értetni magát… Nos, az evolvátornak is van anyanyelve! Őkelme azonban egyes-egyedül és kizárólag csak a számok nyelvét érti. Aki tehát feladatot akar neki adni, az fordítsa le előbb erre a nyelvre a mondókáját, aztán közölje vele írásban vagy lassan, tagolva kiejtett szavakkal a kívánságát. Az evolvátor nyomban engedelmeskedni fog.
– Sosem lesz ilyen masinám! – ingatta a fejét Ravin. – Hogy a csodába tudnám én közölni az evolvátorral, milyen új villanytűzhelyet szeretnék a legénylakásomba? Mert nekem például éppen erre lenne szükségem… Egy olyan agyafúrtan ügyes jószágra, amelybe hétfőn berakom a zöldséget, a húst, a tojást, a sót és miegyebet, aztán ha hazamegyek, csak benyomok egy gombot és az ugrik ki készen a terülj-fordulj asztalka fiókjából, amire éppen gusztusom van.
– Egyszer talán ilyen tűzhelyet is fog gyártani az evolvátor, egyelőre azonban fontosabb feladatok megoldása vár rá – nevetett Vide Montan. – Ám arra rögvest válaszolni tudok, hogyan közölheti a kívánságát majd annak idején házi evolvátorával. Erőltesse csak meg egy kicsit a képzeletét, Ravin barátom! Mire való a tolmács? Egyik nyelvről a másikra fordít, minden szó helyébe megfelelő idegen szót ültet. Ebben az esetben a matematikusok a tolmácsok: ők éppúgy értik az emberi beszédet, mint a számok nyelvét, így azután könnyen közvetítenek a "megrendelő" és az evolvátor között.
– Azt tartják rólam, hogy meglehetősen élénk fantáziával áldott meg a természet – mondta csüggedten Ravin Sunt –, de ez már nekem is sok! Ha egy fantasztikus regényben olvasnék ilyesmiről, még csak megemészteném valahogyan… de Vide Montan szájából hallani mindezt!
– "Boldog, aki nem lát és mégis hisz" – idézte a professzor némi módosítással a bibliai mondást. Felállt és maga után intette a riportert. – Jöjjön át velem az evolvátorcsarnokba, Ravin, ott majd mutatok néhány olyan érdekességet, hogy szeme-szája tátva marad a csodálkozástól. Akár száz riportot is kerekíthet abból, amit látni és – remélem – a látottak után már hinni is fog.
…Vannak tájak, természeti jelenségek és vannak emberi alkotások, melyek leírására hiábavaló tintát, papírt pocsékolni. Hiábavalók a gonddal válogatott hasonlatok, a legszebb jelzők; a valóság árnyékában megfakul és zamatát veszti a szó. Amit gigászi szellem alkotott, az látni kell, mert a toll avatott mestere sem tud annyit mondani róla, mint amennyit a látó ember szemének tükre felfog…
Erre gondolt Ravin, amikor belépett az evolvátorcsarnokba és megpillantotta a szédületes ívbe tornyosuló betonoszlopok körül elhelyezett gépsorokat.
A teremből jobbra-balra keskeny ajtók nyíltak, innen kígyózó futószalagok kanyarogtak minden irányba és kötöttek össze a többivel minden egyes gépet. Az ajtók mögött raktárhelyiségek voltak, ahonnan az elektroagy parancsára automata "raktárkezelők" különféle nyersanyagokat, félkészgyártmányokat, vagy éppen teljesen megmunkált, már csak beszerelésre váró alkatrészeket továbbítottak rendeltetési helyükre.
A hatalmas termet egyik végén felmagasló, félkör alakú emelvény zárta le, rajta a bármiféle munka elvégzésére alkalmas automaták tevékenységét összehangoló és irányító evolvátor.
A vezérlőberendezés inkább egy különös orgonához, mint holmi elektromos vagy elektronikus szerkezethez hasonlított: a kapcsolóasztal fölött trapéz alakú, emeletmagas műszertábla takarta a falat, rajta függőleges oszlopokba rendezve sorakoztak az elektroagy utasításait felfogó és továbbító készülékek számlapjai, jelzőlámpái. Magát a kapcsolóasztalt majd teljes egészében elefántcsont színű, ébenfekete és piros billentyűk takarták.
Ravin lehunyta a szemét.
A billentyűsor előtt foglalatoskodó fehér köpenyes asszisztens helyébe sötét ünneplőbe öltözött orgonistát képzelt… és várta a fogható világon túl született hangok felhangzását. Ehelyett azonban Tred Xolivan rekedtes hangja ütötte meg a fülét, amint köznapi ember számára titokzatosan hangzó szakkifejezésekkel tűzdelt körmondatban jelentette Vide Montannak, hogy minden és mindenki a helyén van, ha kívánja, akár az adatszelektálót is azonnal üzembe helyezhetik.
Amikor Xolivan az adatszelektálót említette, Ravin észrevette, hogy Step Kvarter arcán megrándulnak az izmok. "Nocsak, no – nevetett befelé az újságíró –, a végén kiderül, hogy még ez a Kvarter sem tudja, mi fán terem itt egyik-másik masina…"
– Nemcsak az adatszelektálóra vagyok kíváncsi, ma másnak is utána szeretnék nézni – válaszolta Vide Montan. Aztán Kvarterra, majd Ravinra pillantott és elnevette magát. – Nem kell félnie, Kvarter, ígérem, hogy a jövőben magát is, Xolivant is csak szakemberekkel fogom összeengedni. Azok bizonyára nem hozakodnak elő majd olyan kérdésekkel, mint azt Ravin Sunt tette… De nini! Hát nem állva alszik itt a mi jeles vendégünk?!… Ravin! Mi történt magával? Miért hunyja le a szemét?
– Addig nem nyitom ki, amíg jól belém nem csíp valaki – billegett a talpán előre-hátra a riporter. – Attól tartok, hogy álmodom az egészet és ha kinyitom a szemem, füstté válik minden… Rajta Dove, bökjön gyorsan oldalba!
– Ha csak ez kell, hát legyen! – tett eleget mosolyogva Dove Vikar a riporter kívánságának. Régi cimborák voltak, Dove gyakran vállalta Ravin mellett a szakértő szerepét, ha annak valamilyen technikai újdonságról kellett riportot írnia.
– Elmentek?! – pillantott orrát fintorgatva a távozó Xolivan és Kvarter után Ravin. Aztán helyben topogva lassan körbefordult és még egyszer alaposan megnézett mindent.
Nem szólt, csak meg-megrázta a fejét, mint aki nem tudja, hogy ébren van-e vagy álmodik.
– Jöjjön, felmegyünk az emelvényre. Onnan a csarnok minden zugát szemügyre veheti – tessékelte szívélyesen Vide Montan a riportert.
– Megengedi, hogy közben sorolni kezdjem az én oktondi kérdéseimet?
– Rajta, csak bátran!
– Akkor hát kezdem! Miért éppen az evolvátor nevet kapta ez az ördöngös masina?
– Az elnevezés eredete az "evolúció" szóban gyökeredzik. Emlékszik, mit tanult erről, amikor annak idején filozófiával tömték az iskolában a fejét? "Az evolúció a fejlődésnek az a formája, amely a mennyiségi változások fokozatos felhalmozódása következtében új jelenséget létrehozó minőségi változásba csap át" – idézte Vide Montan a klasszikus meghatározást. – Nézzük, hogyan vág ez a mi esetünkben? Az evolvátor például azt a feladatot kapja, hogy gyártasson az irányítása alatt álló gépekkel egy mintadarab, vagy pontosan kidolgozott műszaki rajzok alapján óránként tízezer darab karórát. Természetesen abból a feltevésből indulunk ki – fűzte hozzá Montan –, hogy a gyártáshoz szükséges anyagok a raktárakban hiánytalanul rendelkezésre állnak.
– És ha mégis hiányzik valami?
– Később elmondom, mi történik olyankor – ígérte Vide Montan. – Előbb azonban azt kell tudnia, hogy és mint dolgozik az evolvátor akkor, ha a gyártás közvetlen előkészítésén és irányításán kívül nincs más teendője.
– Nos, a készülékkel "beszélni" tudó matematikusok előbb a számok nyelvére fordítják, majd közlik a feladatot az evolvátorral – magyarázta Ravinnak Vide Montan. – A "fordítás" lényegében abból áll, hogy megkeresik és szabályokba, matematikai képletekbe foglalják azokat a törvényszerűségeket, amelyek a teljes munkafolyamatot és annak egyes részleteit meghatározzák.
– A következő lépés, amikor az immár képletekbe foglalt, a számok nyelvére lefordított feladatot az evolvátor "tudomásul veszi" és dolgozni kezd – folytatta a professzor. – Az elekroagy mindenekelőtt gondosan utánanéz annak, vajon megoldható-e egyáltalán a kapott feladat? Ha igen, akkor itt ez a zöld lámpa gyullad ki, ha nem, akkor a bal oldali piros lámpa villan fel.
– Ezek szerint tehát az evolvátor sem tud kivétel nélkül minden technikai feladatot megoldani… – kottyant közbe Ravin Sunt.
– Ami eleve megvalósíthatatlan, arra természetesen nem vállalkozik. Ha például azt az utasítást kapná, hogy a minőségi ellenőrzést végző automata a legyártott karórák közül csak azokat engedje át, amelyek, teszem fel, évenként legfeljebb egy másodpercet fognak késni vagy sietni, akkor kigyullad a piros lámpa és az evolvátor közli: a feladat irreális, mert a hőmérséklet ingadozása, a szennyeződés, a kopás és még sok egyéb ok miatt ilyen pontosság közönséges órától nem kívánható.
– Értem – bólogatott nagy komolyan Ravin Sunt. – Akkor hát maradjunk a lehetőségek, helyesebben az ésszerűség szabta korlátokon belül… Ott tartottunk, hogy az evolvátor megemésztette… gondolom, inkább így kellene mondani: feldolgozta a kapott utasítást. Világítani kezd a zöld lámpa, s jelzi, hogy minden rendben van. Mi következik ezután?
– Gyors egymásutánban háromféle vizsgálatot végez el az elektroagy. Először is utánanéz annak, alkalmas-e a maga szerkezeti felépítése az adott feladat elvégzésére, magyarán: nincs-e szükség arra, hogy még mielőtt ezt vagy azt gyártatni kezdene a munkagépekkel, előbb a maga részére, tehát saját szerkezetének kiegészítésére, tökéletesítésére készíttessen velük valamit…
– Heuréka! – rikkantott boldogan Ravin. – Értem már, hogyne érteném! Az evolvátor ezek szerint képes arra, hogy szükség esetén mindaddig fejlessze önnön szerkezetét, amíg tökéletesen végre nem tudja hajtani a kapott utasítást… feltéve természetesen, hogy az utasítás ésszerű és nem megoldhatatlan.
– Úgy van! – hagyta helyben Vide Montan.
– És mit vizsgál még ezen kívül munkakezdés előtt az elektroagy?
– Azt, hogy nem hiányzik-e valamilyen anyag a raktárból, és az irányítása alatt álló gépek közt megtalálható-e mindaz, amire a munka elvégzésénél szükség lesz.
– És ha…
– Kész, ezzel mára befejeztük! – zárta le a beszélgetést Vide Montan. – Egyelőre eleget tud, Ravin. A többit, amiről még tájékoztatni szeretné az olvasóit, majd a néhány nap múlva esedékes, nyilvános bemutató során fogom elmagyarázni.
Vide Montan az evolvátorhoz lépett, elfordított egy kapcsolót, aztán könnyű ujjal lenyomott néhány billentyűt.
Mintha szellő rebbent volna végig a termen, egyszerre életre kelt minden. Jelzőlámpák villantak a surrogva induló futószalagok találkozópontjainál, zümmögött a sok gép, felrezzentek a műszerek mutatói és ide-oda lengve táncoltak a csillogó keretbe foglalt, domború üveglapok mögött.
A billentyűről billentyűre röpködő ujjak nyomán áramhullámok nyargaltak végig a vezetékeken, s máris vörösen izzott az olvasztókemence öble, az adagolók éhesen tátogó szájának acélfogai pedig csattogva harapdálták a levegőt.
Ravin szívesen maradt volna még, és ezt meg is mondta a professzornak. Vide Montan azonban kereken elutasította a kérést, mondván, hogy ami most következik, azon nincs különös látnivaló: csupán különféle számításokat fognak végeztetni az elektroaggyal, gyártásra, látványos munkafolyamatok végrehajtására egyelőre még nem kerül sor.
– Legyen türelmes, Ravin, időben értesíteni fogjuk, ha újabb riportra érdemes munkához kezdünk Kibernopolban – ígérte Vide Montan. – Nyugodt lehet, nem kell már sokáig várnia… Addig elégedjen meg ennyivel és próbálja megemészteni, amit ma hallott és látott. Dove Vikar szívesen segítségére lesz ebben…
Amikor magukra maradtak, Vide Montan belekarolt Perk doktorba és megkérdezte:
– Tudod-e miért hívtalak meg hozzánk éppen mára?
– Gondolom, egy csapásra két legyet akartál ezzel ütni – válaszolta mosolyogva Perk. – Tartottál tőle, hogy előbb-utóbb én is elmagyaráztatom magamnak, hogyan működik és mit "tud" majd az evolvátor… így legalább Ravin Sunttal együtt engem is elintéztél.
– Nem, Perk, téged még nem intéztelek el – rázta a fejét Montan. – Ülj csak ide mellém! Emlékszel rá, miről beszélgettünk néhány héttel ezelőtt? Azt fejtegetted, hogy az emberiség legnagyobb jótevője lesz, aki olyan műszívet alkot, amellyel szükség esetén hetekig, akár hónapokig is lehet helyettesíteni, s ezalatt pihentetni és gyógyítani lehetne az ilyen betegségben szenvedő emberek szívét.
– Ez is egyike az én szép, de megvalósíthatatlan álmaimnak… – legyintett Perk doktor.
– Nos, én nem vagyok olyan biztos abban, hogy ez az álom megvalósíthatatlan… Ha szaknyelven akarom kifejezni magam, így mondhatnám: az ember szíve végső fokon nem más, mint egy pontosan meghatározott, programszerű munkát végző automata. Működését – bármilyen bonyolult feladatot is lát el a szervezetünkben – rendszerbe, s ezen keresztül matematikai képletekbe lehet foglalni… Márpedig amit egyszer rendszerezni tudunk, azt megoldandó feladatként minden további nélkül az evolvátor nyakába varrhatjuk!
– Hová akarsz ezzel kilyukadni? – csodálkozott Perk.
– Kerry Vulk, akit Tilia leányommal kapcsolatban amúgy is behatóan foglalkoztat egy bizonyos fajta szívprobléma, vállalkozott rá, hogy kellő előtanulmányok után képletekbe foglalja a szívműködés jellemzőit és kidolgozza a matematikai formulát, amelynek segítségével megértethetjük az evolvátorral a feladatot és feltehetjük neki a kérdést: megoldható-e egyáltalán a probléma?
– Ezek szerint ez a gép itt többet tud, mint az ember, aki megalkotta…
– Nem… egy gép, bármilyen tökéletes legyen is, sosem képes arra, hogy többet produkáljon, mint amire szerkezeti adottságainál fogva alkalmas. Ám ha az evolvátor egy feladatot kap, akkor számba vesz minden lehetőséget, többek közt olyanokat is, amelyekre a tervezők esetleg nem gondoltak.
Vide Montan felállt és hátratett kézzel, fel-alá sétált Perk doktor előtt.
– A szív szerepét, működésének módját, funkcióit már pontosan ismerjük… A megoldásra váró feladat csupán abban áll, miféle anyagokból lehetne olyan méretű és szerkezetű mesterséges szívet konstruálni, amelyik pontosan beilleszthető az eredeti helyére és akár hosszabb időn át is tökéletesen pótolja azt.
Vide Montan megállt Perk doktor előtt és szembefordult vele.
– Ma arra fog választ adni az evolvátor, megoldható-e egyáltalán ez a feladat? Ha igen, a Merrah-féle deutériumgyorsítók gyártásának beindítása után nyomban hozzálátunk a mesterséges szívek készítéséhez, Perk…
– Ezzel fogjuk felszentelni az evolvátort – folytatta csillogó szemmel Vide Montan –, amely voltaképpen már teljesen elkészült, csak éppen egy-két próbát akarok végeztetni vele, mielőtt fejszét vágnék abba a bizonyos nagy fába… De amott jön már Kerry Vulk, no és persze Tilia is! Mindjárt meg fogod látni, hogyan fest képletek formájában az az öklömnyi húsdarab, amelynél nagyszerűbb kis motort nem alkothat emberi elme…
– Tisztában vagy azzal, mire vállalkoztál és milyen igényt támasztasz az evolvátoroddal szemben? – kérdezte Perk doktor. – "A test rejtély. Az ész megfejti, Háfiz, ám a megfejtésben újabb száz titok van…" – idézte a költőt Perk tűnődve. – Vajon minden titkot felfed, minden újabb kérdésre választ tud majd adni az evolvátor?
– A csúcsra vezető út a hegy lábától indul – válaszolta csendesen Vide Montan. – A csúcsot felhők takarják, de ha meg akarjuk tudni, mi rejtőzik a felhőtakaró mögött, erről vagy amarról egyszer útnak kell indulnunk. Ebben az esetben ez lesz az első lépés…
Hamarosan együtt volt a törzsgárda – a "vizsgabizottság", ahogyan Vide Montan a kis együttest tréfásan elnevezte –, és kezdetét vette a nem mindennapi vizsgáztatás.
Az adatszelektáló pillanatok alatt elnyelte a magnetofonszalagon elektromos jelek alakjában rögzített, hosszú számjegyekké formált utasítást.
Az evolvátort Dove Vikar kezelte. Ujjai szemmel alig követhetően végigcikáztak a billentyűsor fölött, aztán mozdulatlanná merevedve figyelte a műszerfalon felvillanó fényjeleket, melyek azt mutatták, hogy az elektroagy máris mérlegeli, megoldható-e egyáltalán a feladat. Amikor Dove felegyenesedett és a fejével bólintva jelezte, hogy minden rendben van, feszült csend ülte meg a hatalmas csarnokot.
A többiektől kissé távolabb, falnak vetett háttal egymás mellett állt Xolivan és Kvarter. A mérnök arca merev volt, mintha kőből faragták volna, csupán nyugtalanul rebbenő szempillái árulkodtak arról, milyen izgatottan várja az első nagy próbatétel eredményét.
A kapott utasítás végrehajtásához tartozó első munkafázissal, a feladat elemzésével néhány perc alatt végzett az evolvátor. Erős fényt árasztva kigyulladt a zöld jelzőlámpa és ugyanabban a pillanatban valószínűtlenül halk, mégis minden zugot betöltő, dallamos hangok áradtak szét a csarnokban.
– A feladat tehát megoldható! – kiáltott fel boldogan Vide Montan. Szertelen jókedve támadt, megölelgette és megcsókolta Tiliát, aztán Kerry Vulk és Perk doktor csontjain roppantott egyet-egyet hatalmas medveölelésével. Végül Step Kvarterhez lépett, aki ugyanazzal a testtartással és ugyanott állt most is, ahol a kísérlet kezdetén.
– Hálával és köszönettel tartozom magának, Kvarter kolléga – mondta bensőségesen Vide Montan. – Hiába agyaltam volna ki mindezt, hiába terveztem volna meg az adatszelektálót, ha nem lennének magához hasonló, nagyszerű munkatársaim, akik valóra is tudták váltani elképzeléseimet.
Kvarter csupán egy szögletes meghajlással nyugtázta az elismerő szavakat. Könnyed, csevegő hangon, mintha semmi új és meglepő nem lenne abban, amit az evolvátor produkál, Xolivan válaszolt helyette:
– Azt hiszem, most már nyugodtak lehetünk, hogy az adatszelektáló a későbbiek során is beváltja hozzáfűzött reményeinket. A döntő erőpróba persze a deutériumgyorsítók gyártása lesz…
– Magam részéről a mesterséges szív gyártási problémáinak megoldását tartom döntő próbának – vágott Xolivan szavába Vide Montan. – Figyeljék csak az ellenőrző műszerek jelzését!
A szüntelenül világító zöld lámpa körül hol itt, hol ott sárga, majd hideg kéken sugárzó fények lobbantak az evolvátor műszerfalán.
– Az elektroagy időt kér – magyarázta Vide Montan a látottakat Tiliának és Perk doktornak, akik persze nem sokat értettek az egészből. – A sárga jelzés szerint a számítások és az előkészítés hosszabb időt, esetleg napokat vesznek majd igénybe. A kék fényű lámpa villogása pedig arról tájékoztat, hogy a feladat végrehajtásához előbb önnön szerkezetét is tökéletesítenie kell az evolvátornak.
– A gyakorlati megvalósítást egyelőre elhalasztjuk, erre valóban csak a Merrah-féle gyorsítók után kerítünk sort – fordult aztán ismét Xolivanhoz Vide Montan. – A szükséges számításokat azonban elvégeztetjük az elektroaggyal, sőt a tervrajzokat is kidolgoztatjuk vele. Ha ezek a rendelkezésünkre állanak, a mesterséges szívek gyártása már gyerekjáték lesz.
– A mesterséges szív gyártása gyerekjáték lesz… – ismételte Vide Montan szavait halkan Perk doktor és a szeme úgy fénylett, mint a gyermeké, aki hiszi is, nem is a mesét, amit hallott.
A professzor még néhány szót váltott Dove Vikarral, megbeszélte vele, ki, mikor és meddig tart ügyeletet a fáradhatatlanul dolgozó elektroagy mellett. Aztán barátságos mosollyal búcsút vett Xolivantól és Kvartertől, s egyik oldalán Perk doktorral, a másikon Kerry Vulkkal és Tiliával elhagyta az evolvátorcsarnokot.
Röviddel később Xolivan és Kvarter is követte őket. Amikor kívül kerültek a bejáraton és Xolivan körülforogva meggyőződött róla, hogy senki sincs a közelükben, gúnyosan megjegyezte:
– Úgy láttam, nem valami nagy lelkesedéssel fogadta Montan professzor elismerő szavait az adatszelektálót illetően…
– Nincsen öröm üröm nélkül – válaszolta lakonikusan Kvarter. – Ha nem tudnám, hogy Murt Lago az adatszelektáló másodpéldányán dolgozik…
Elhallgatott.
– A másodpéldány már készen van – világosította fel Xolivan Kvartért, aztán rövid gondolkodás után nyomatékosan hangsúlyozva a szót, hozzáfűzte: – Sőt!…
– Mit akar ezzel a "sőt"-tel mondani? – pillantott a mérnök meghökkenve Xolivanra.
– Murt Lago, mint rendesen, ezúttal is mestermunkát végzett… Az evolvátorban ugyanis nem az eredeti adatszelektáló dolgozik most, hanem az a másodpéldány, melyet az én hevenyészve összecsapott vázlataim alapján készített Murt… Csodálkozik? Hja, biztos, ami biztos, Kvarter! Nem kockáztathatom, hogy hibás készüléket kapjanak Diszkordiában… Szerencsére még arra is maradt időm, hogy mindent a helyére szereljek és eltüntessem az áruló nyomokat…
– Miért csinálta ezt a tudtom nélkül? Nem bízik bennem?
– Ez nem bizalom, hanem idegek kérdése, Kvarter… az ilyesmi nem a magafajta embereknek való munka. De ami késik, az nem múlik! Most aztán tényleg magán a sor. Az adatszelektáló eredetije ugyanis már az emberünknél van, Blarina Benno pedig azt üzeni, hogy holnap este pontban kilenc órakor a megbeszélt helyen várja…


Este a külvárosban

Step Kvarter türelmetlenül toporgott a vakolatát vedlő, öreg ház előtt. Az ereszről aláhulló cseppek végigperegtek az esőkabátján és kellemetlenül hideg tócsába verődtek a cipője körül.
Cudar idő volt. Kurta szélrohamok furakodtak a girbegurbán egymásnak támaszkodó házak közé, rázták a cserepeket és zörgették az elvásott keretben lötyögő ablaktáblákat. Az úttest fölött villanykörte himbálódzott, sárga fénye meg-megcsillant a pocsolyák tükrén. Ha a sötétségen nem is sokat enyhített, legalább annyi haszna volt, hogy mutatta, mekkora gödrök vannak a járdán és az úttesten.
Egyik percben elállt az eső, a másikban megint rákezdte. Hol sűrű zápor zúdult a felhőkből, hol finom permet kavargóit a levegőben; a szitán szűrt apró cseppek szétszóródtak az éjszakában és behatoltak minden zugba.
Kvarter magasabbra gyűrte és szorosan összegombolta álla alatt a köpeny gallérját. De hiába fordult akármerre, az eső utat talált a kalap karimája és a gallér közt maradt résen.
Az esőfátyol mögött elmosódtak az épületek körvonalai, a borzas, gondozatlan fák közül felágaskodó villanyoszlopok is inkább imbolygó árnyaknak, mint fogható tárgyaknak tűntek. Minden kapubeszögellés, minden kiugró sarok sötét árnyékokat rejtett. Hogy a kísértetiesen csendes házakban laknak is, arról csak az ócska redőnnyel, hasadt lepedőkkel elfüggönyözött ablakok derengő fényfoltjai tanúskodtak.
– Ha nem látom, sosem hiszem el, hogy Konkordia fővárosának ilyen ocsmány fertálya is van – dörmögte Kvarter. Nem ismerte erre a járást, ennek köszönhette, hogy alaposan elszámolta magát az idővel. Majd egy teljes órával kilenc előtt már rátalált az Achilles utca 7-re, ahol Blarina Bennónak ekkor persze még híre-hamva sem volt. Gondolta, majd csak elüti valahogyan kilencig az időt Kild Napponnál, akivel ugyan még nem találkozott, de miután az nyilvánvalóan tud a ma esti találkozóról, nem feltétlenül szükséges, hogy Blarina mutassa be őket egymásnak.
Amikor rászánta magát és becsöngetett, kellemetlen meglepetés érte. Sanda képű, házmesterféle ember nyitott kaput, aki egyetlen szó nélkül végighallgatta Kvartért, aztán a pipáját szortyogatva mindössze ennyit mondott:
– Ha valamelyik földszinti ablak világos lesz, abból látja majd, hogy Kild Nappon hazaérkezett. Addig hiába ténfereg itt, úgysem engedem be…
– Azzal nem törődik, hogy közben bőrig ázom? – méltatlankodott Kvarter.
Erre már választ sem kapott. A házmester összébb húzta mellén a piros-fekete csíkos fürdőköpenyt, sercintett egyet és becsapta maga mögött a kaput.
Kvarter a tenyerén csapkodva leverte kalapjáról a vizet, aztán újra nekiindult. Már nem is számolta, hányadszor járja körül a zegzugos sikátorokkal határolt háztömböt. Végre egy előreugró ereszt talált, meghúzódott alatta és jó ideig ott támasztotta a falat. Valahonnan zeneszót sodort füléhez a szél, egy régi keringő elcsépelt dallamát.
Nem tudott nyugton maradni; megrázta magát és újra nekiindult. Megint hallotta az előbbi halk zenét, ezúttal valamivel erősebben. A zenekar új számba kezdett, most pattogó ütemű táncdarabot játszott.
Kvarter meggyorsította lépteit. Amint befordult a sarkon, észrevette, hogy nem messze színes neonbetűk fényét tükrözik az ázott kockakövek. Barátságos kis vendéglő bejárata fölött világított a felirat, amelyből azonban annyi betű hiányzott, hogy a vendéglő nevét már nem lehetett kiböngészni. A kifelé nyíló ablakokon lecsurgó esőcseppek cikcakkos barázdákat szántottak a párás üvegre tapadt porban. Odabent eléggé vegyes társaság, jól-rosszul öltözött nők és férfiak ültek az asztalok körül, középen táncoló párok forgolódtak a kívülről nem látható zenekar muzsikájára.
Kvarter tekintete megakadt a polcokon sorakozó, tarka címkés üvegeken. Gyors elhatározással belépett az ajtón. Odabent erős fény csapott a szemébe, arcán érezte a feléje irányuló pillantások kereszttüzét.
Mintha a zenekar is halkabban játszott volna – akik az asztaloknál ültek, törzsvendégek lehettek itt és bizonyára jórészt ismerték is egymást. Az idegen arc feltűnést keltett.
Egy pincér lépett Kvarterhez.
– Elöl minden hely foglalt… Legyen szíves oda átfáradni – mutatott udvariasan a terem másik felében álló üres asztalokra.
Step Kvarter bólintott és követte a pincért, aki sima, gyakorlott mozdulatokkal úgy siklott keresztül a táncolok között, hogy véletlenül sem ért senkihez.
– Mit parancsol? – kérdezte a felszolgáló, amikor Kvarter letette a kalapját, kibújt esőkabátjából és egy székre dobta a holmiját.
– Csésze teát, rummal.
– Ne hozzak inkább egy pohár bort? Kitűnő márkáink vannak.
– Köszönöm, azt talán majd később… Először egy teát kérek.
A pincér meghajolt és elsietett, hogy a konyhán leadja a rendelést.
A füstfelhőbe burkolt mennyezetlámpák alatt nyüzsgő emberek, a lárma, a falra és zsinórokra aggatott lampionok, a táncolok dobogása, színek és hangok egyvelegének különös képzetét keltették Step Kvarterben. Szorongva gondolt rá, vajon hogyan végződik majd a mai nap… és hogyan végződik egyszer ez az egész ügy, amelybe Xolivan csábításának engedve könnyelműen fejest ugrott. Kibernopolban megbecsülték, napi munkáján kívül az égvilágon semmire sem volt gondja. Mégis áruló lett. Megszédítette a vágy a korlátlan hatalom után, amelynek Xolivan ígérete szerint ő is részese lesz odaát, ha – előtte még egyelőre ismeretlen cél érdekében – a diszkordiaiak kezére játssza Vide Montan találmányát.
Mire Step Kvarter észbe kapott és kijózanodva mérlegelni kezdte cselekedete súlyát, már nem visszakozhatott.
"Megiszom a teát, aztán visszamegyek az Achilles utcába – hessegette el magától a gyötrelmesen kínzó gondolatokat. – Egyik vagy másik talán csak előkerült azóta…"
Amikor a pincér meghozta a teát, néhány hörpintésre felhajtotta a forró italt, pénzt dobott az asztalra, aztán sietve elhagyta a vendéglőt.


Az eső elállt, az égen csupán egy vékony felhőfoszlány kapaszkodott a Hold sarlójába.
Kvarter mélyen elgondolkozva botorkált a néptelen utcán, amikor a tócsákat kerülgetve váratlanul összeütközött valakivel. Szórakozottan bocsánatot kért és tovább akart menni, de egy ismerős hang megállította.
– Kit látnak szemeim! Csak nem Step Kvarterrel hozott össze a véletlen itt, a világ végén túl?!
Dove Vikar holdkerek ábrázatán mélységes csodálkozás tükröződött. Közel hajolva még egyszer jól megnézte Kvartért, mint aki saját szemének sem hiszi, amit lát.
– Mi járatban van errefelé?
– Épp ezt akartam én is kérdezni – selypítette válasz helyett zavartan Kvarter.
– Ide a közeibe, a "Vidám Tengerész"-hez címzett kocsmába igyekszem, ahol a világ legfinomabb halpástétomát készítik és hozzávaló kitűnő boroknak sincs híja. Ezért is vagyok gyalogszerrel… Az ember nem tudhatja előre, mennyit akar inni a hal – magyarázta Dove jókedvűen –, márpedig autót csak színjózanon tudok vezetni.
– És csak így egyedül?
– Kedvelt tanítványával, Ravin Sunttal találkozom a vendéglőben – válaszolta Dove, aztán ártatlan arcot vágva megkérdezte: – Nem tart velünk?
– Még mit nem! – hátrált Dove elől szándékosan túlzott ijedtséget mutatva Kvarter. – Ha kedvemre akar lenni, a nevemet se említse Ravinnak! Mindenesetre hálásan köszönöm, hogy idejében figyelmeztetett a veszedelemre…
Kvarter olyan sietséggel búcsúzott, mintha tényleg az újságíró elől menekülne. Dove nevetve nézett utána, s csak akkor jutott eszébe, hogy végül mégsem tudta meg, mit keres Step Kvarter a kikötőnegyedben, amikor azt már elnyelte a sötétség.
– Ennél furább csodabogár se sok akad Konkordiában!… – dörmögte kalapját hátrapöccentve Dove, aztán visszatértek a gondolatai a halpástétomhoz és már el is felejtette Kvartért.
Éppen a vendéglőhöz vezető utcába készült befordulni, amikor néhány házzal odább kitárult egy kapu, és kehesen prüszkölő gépkocsi orra bukkant elő a bolthajtásos bejárat alól.
A sarkon pislogó lámpa fényéből kevés jutott idáig, de a sűrű homályban is tisztán látta Dove az Özönvíz előtti bárka horpadt sárhányóit és a leszakadt, dróttal hevenyészve odakötözött első lökhárítót.
A kocsi megmakacsolta magát és sehogy sem akart kívül kerülni a kapun. Néhány másodpercig teljes fordulatszámmal pörgött a motor, aztán nyekkent egyet és lefulladt.
Dove megállt és várta, hogy szabad legyen az út. Nem tudhatta, mikor rugaszkodik neki és gördül át a járdán az öreg jószág: ha történetesen épp akkor kerül elébe, aligha jut rá ideje, hogy félreugorjon az útból.
Végre ismét beindult a motor. Az autó hirtelen kiszökkent a kapu alól, az úttesten jobbra kanyarodott és zakatolva, berregve elrobogott.
A kapuszárnyakat behajtották, a zárban csikorogva fordult a kulcs.
Már-már elhalt a gyorsan távolodó gépkocsi zúgása, amikor ijedt sikoltás, nyomban fékek csikorgása törte meg a csendet.
Dove egy pillanatig feszülten figyelt, aztán nekilódult, és futva indult arra, amerről a hangokat hallotta.
Az utca, ahová befordult, sötét volt és elhagyatott. A csend megzavarta Dove Vikart – előbb még biztosra vette, hogy ebből az irányból hallatszott a sikoltás.
Már vissza akart fordulni, amikor újra felzúgott a motor, egy távoli lámpa fénykúpjában észrevette a hepehupás úttesten bukdácsoló autót.
– Vajon mi történhetett? – tanakodott Dove.
Aki sikoltott, nő volt, a gépkocsiban pedig – ezt jól látta előbb – csupán egyetlen ember: puhakalapot viselő, görnyedten a kormánykerék fölé hajló férfi ült.
Dovenak eszébe jutott, hogy – ismerve Latibor kikötőnegyedét – mielőtt elindult otthonról, biztonság okáért egy erős fényű zseblámpával is felszerelte magát.
A fellobbanó fénycsóva belehasított a sötétségbe, végigsuhant a falakon, aztán lesiklott a nedvesen fénylő kockakövekre és pásztázni kezdte az úttestet.
Ahol hajlik az út, mintha valami heverne a járdánál! Talán csak kupacba hordott törmelék vagy kiöntött szemét… de éppen úgy egy elütött ember is lehet!
A lámpa ovális fényfoltja nem mozdult többé. Egyre kisebb területet fogott be és mind élesebben mutatta, mire vet világot.
A kanális felé hömpölygő latyakban mozdulatlanul feküdt egy fiatal nő. Mellette ronccsá nyomorodott esernyő, odább egy sárfoltos fehér sapka és nyitott kézitáska hevert.
Amikor Dove közelebb ért, észrevette, hogy a táska körül szétszórva bankjegyek hevernek.
– Ez aztán megjárta! – hajolt a nő fölé. A szeme csukva volt, haja csapzottan tapadt az arcára.
– Az ijedtségen kívül talán nem esett komolyabb baja!… – reménykedett Dove. Először segítségért akart kiáltani, de aztán meggondolta magát. Akik a környéket lakják, nemigen bújnak elő odújukból, ha segítségért kiált valaki… A sikoltásra, pedig messzire elhallatszott, egyetlen ablakban sem gyúlt fény.
Dove sietve összeszedte a bankjegyeket, begyűrte a táskába, aztán felnyalábolta a törékeny, áléit testet. Átható, kellemes illat csapta meg az orrát. A szénának van ilyen szaga, amikor alkonyat után a napsütéstől még meleg fűszálak illatoznak a lekaszált réten.
– Ki lehet az istenadta? – nézte töprengve a karjában fekvő nőt. Az ízlésesen összeválogatott ruhadarabok, a finom vonású arc és a vékony, ápolt ujjak nem arra vallottak, hogy a külváros egy elsodort pillangója lenne az áldozat. – Hm… Nem éppen fiatal már a szénaillatú hölgy, de csinos, azt meg kell hagyni!… Vajon honnan került ide és mit keres a kikötőnegyedben este, egyedül? – szaladt ki hangosan Dove száján.
A karjában fekvő nő a hangra nehezen felemelte fejét és révedezve pillantott körül. Szemében csodálkozás és félelem tükröződött.
– Tegyen le, kérem – mondta halkan.
– Meg tud állni egyedül?
– Azt hiszem…
Ám amint földet ért a lába, nyomban elvágódott volna, ha Dove villámgyorsan el nem kapja.
– Ne is próbálkozzék! A legközelebbi sarokig sem jut el, ha magára hagyom… A közelben lakik?
– Nem.
– Eegalább ismerős a környéken?
– Egy-kétszer már jártam erre…
– Hová igyekezett? Mutassa az utat, szívesen elkísérem.
– Azt nem lehet… – pillantott a nő zavartan Dovera. Erejét összeszedve szabaddá tette a karját és néhány lépést tett egyedül. – Engedjen az utamra, majdcsak elboldogulok… Mindenesetre nagyon köszönöm, amit értem tett.
– Tudja egyáltalán, mi történt magával?
– Hogyne tudnám! Ki akartam kerülni azt a pocsolyát ott… leléptem a járdáról, és akkor elütött egy autó. Egyik lámpája sem világított, azért nem vettem észre…
– Ha ilyen pontosan emlékezik mindenre, akkor tényleg nem eshetett nagyobb baja – nyugodott meg Dove Vikar. – Próbáljon csak még egyszer egyedül nekiindulni!
A nő ösztönös mozdulattal hátrasimította a haját, karjára akasztotta a táskát és elindult a házfal mentén. De alig tett néhány lépést, megingott és egy kiugró párkányba kapaszkodva, erőtlenül nekidőlt a falnak.
– Nem megy – sóhajtotta csüggedten a szénaillatú hölgy. – Azt sem látom, hová lépek, úgy kóvályog a fejem…
– A közelben van egy vendéglő, odáig elkísérem – határozott gyorsan Dove. – Leül, iszik vagy eszik valamit és kipiheni magát. Ha kedve tartja, vacsorázzunk meg együtt, ha nem, hívok egy taxit és beviteti magát a városba. – Dove habozott, hogy kimondja-e, amit gondol, de nem fért meg benne a szó: – Természetesen semmi jogom hozzá, hogy kéretlenül gyámolítsam és tanácsokat adjak magának, azonban mégis figyelmeztetni szeretném, hogy ez a környék, különösen sötétedés után, a legkevésbé sem alkalmas arra, hogy egyedül, kísérő nélkül esti sétára induljon…
A nő nem válaszolt; lehajtott fejének árnyéka és előrehulló haja elrejtették az arcát.
Kart karba öltve indultak a vendéglő felé. "Olyan meghitten lépegetünk itt – mosolygott magában Dove –, mintha évek óta ismernénk egymást…"
– Ez lenne az említett vendéglő – álltak meg röviddel később a "Vidám Tengerész" bejárata előtt. – Nem valami előkelő, az igaz, de biztosíthatom, hogy ennél barátságosabb és biztonságosabb helyet nem talál a kikötőnegyedben…
Az éles szél keményen koppanó vízcseppeket sodort a tetőkről és a fákról Step Kvarter arcába. Begombolta a köpenyét, homlokán olyan mélyre húzta a kalapot, hogy éppen csak azt látta a karima alól, hová lép a járdán.
Már tökéletesen kiismerte magát a szövevényesen bogozódó utcák labirintusában. Tudta, melyik ház előtt borítja székében pocsolya a járdát, hol talál védett zugot, ha hirtelen zápor zúdul alá, és azt is pontosan tudta, merre van az Achilles utca, ahol közel egy órával előbb egyszer már becsöngetett a hetes számú házba.
Messziről észrevette, hogy a barátságtalan házmester mutatta ablakok egyikéből világosság szűrődik.
Blarina Benno ugyan még sehol, de legalább Nappon előkerült!
A napszítta, elnyűtt vászonredőny az ablakon valamikor narancssárga, talán piros lehetett – most fakó volt és piszkos, keresztül-kasul hosszú hasadások szabdalták.
Megint cseperegni kezdett. A hasadásokon kisurranó fénynyalábok fennakadtak az eső egyenes szálakból szőtt függönyén, aztán lehullottak és elmosódó foltokká mállottak a macskaköves járdán.
Step Kvarter megállt és sokáig elnézte a számára szokatlan képet.
Sötét háttérbe olvadó, öreg ház, hepehupás tető, kajla kémények – és középen egyetlen világos téglalap: az ablakok derengő foltja. "Mint egy mérhetetlenül nagy vászonra festett, keret nélküli festmény" – gondolta Kvarter.
Az órájára pillantott. Már jóval kilenc után járt az idő. Elkerülték volna egymást Blarina Bennóval?… Elhatározta, hogy nem vár tovább.
Először csöngetni akart, de aztán az ablakhoz lépett és megkocogtatta az üveget. Még ágaskodnia sem kell ehhez, a párkány majdnem egy magasságba esett a szemével.
A kopogásra kialudt a villany. Valaki bent félrehúzta a redőnyt és rést nyitott az ablakon.
– Ki az? – kérdezte egy érdes hang.
– Kild Nappont keresem.
– Én vagyok az. Mit óhajt?
– A… a készülék miatt jöttem – válaszolta bizonytalanul Kvarter.
– Végre! – dörmögte Nappon. – De miért egyedül?
– Blarina Benno még nem érkezett meg? – csodálkozott Kvarter. – Kilenckor kellett volna itt a ház előtt találkoznunk. Keveset késtem… azt gondoltam, elkerültük egymást.
Nappon mormogott valamit, de Kvarter egy szót sem értett belőle.
– Becsöngessek? – kérdezte.
– Majd kaput nyitok. Minél kevesebben látják, annál jobbválaszolta Nappon, mire Kvarter elhatározta, hogy önszántából nem fog a házmesterrel folytatott rövid vitáról beszámolni…
Bent ismét fellobbant a lámpafény, ajtó csapódott, aztán léptek döngtek a falépcsőn.
A kapuban zömök, széles vállú, darabos külsejű férfi fogadta Kvartért. Öltözékéből ítélve matróznak gondolhatta volna az ember, arca és modora azonban nem erre vallott.
– Kerüljön gyorsan beljebb – tessékelte előre Kvartért. – Látom, alaposan összeázott, mire idetalált. Hja, a gépkocsi fényűzésnek számít errefelé, én pedig nem szeretem a feltűnést. Ezért is kötöttem ki, hogy ne holmi luxuskocsival jöjjön, akinek nálam van dolga…
Nappon ismét kulcsra zárta a kaput és csosszanó léptekkel előre indult.
Vaksötét volt, arasznyira se lehetett látni.
– Nem lehetne világosságot gyújtani? – kérdezte Kvarter a nyirkos falat tapogatva.
– Semmi szükség rá, behunyt szemmel is eligazodom itt – válaszolta Kild Nappon. – Maradjon szorosan mellettem, nehogy elbotoljék valamiben…
Divatjamúlt, öreg bútorokkal berendezett szobába vezette Kvartert. Középen terebélyes asztal állott, rajta szerszámok, műszerek, kiteregetett és csomóba rakott rajzok között a szokottnál nagyobb méretű, ütött-kopott matrózláda.
Kild Nappon a ládához lépett és felnyitotta. Hangjában fojtott izgalom vibrált, amikor megszólalt:
– Ebben a ládában hajózik át velem Diszkordiába az adatszelektáló… Nagyjából eligazodom a rajzokon és értem, hogyan működik a készülék, néhány szerkezeti rész rendeltetése azonban nem egészen világos előttem.
– Mikor indul?
– Virradat előtt el akarom hagyni a hajóval a kikötőt.
– Akkor nem sok időnk van…
–. Nem – hagyta helyben Kild Nappon. – Éppen ezért lássunk mindjárt munkához… a többit majd akkor intézzük el, ha Blarina Benno is megérkezett.


Sarokba szorítva

Maron Detek fel-alá sétált az íróasztala előtt és türelmesen várt, amíg a szkafanderbe öltözött űrpilóta valamennyire megnyugszik. Amikor Tim Rogat leült, Detek előbb szivarra gyújtott és csak akkor szólalt meg, amikor néhány eredménytelen próbálkozás után egy bodros füstkarikát sikerült a levegőbe pöffentenie.
– Nem értem… egyszerűen nem értem, hogyan juthatott erre az elhatározásra – pöckölte egy hamutartóba a parázsló gyufaszálat. Gondterhelten követte szemével a könyvekkel zsúfolt faliszekrény előtt szállongó füstkarikát. – Mi ütött magába, Tim? Amikor ezer probléma megoldása után végre sort keríthetek az első kísérletre, jóformán közvetlen a start előtt kijelenti, hogy meggondolta magát és nem vállalja a feladat végrehajtását. A rettenthetetlen asztronauta, Diszkordia legnevesebb űrpilótája úgy reszket, mint a nyárfalevél… Azzal sem törődik, hogy még az olyan senkik, mint például ez a betűkukac Karilla kint az előszobámban, az arcába vigyorognak, háta mögött pedig gyáva fickónak titulálják.
– Az én mesterségemnél bárkivel megeshet, hogy az idegei minden különösebb ok és előzmény nélkül felmondják a szolgálatot – válaszolta fáradtan Tim Rogat. Szemét sötét karikák árnyékolták, arcán izzadságcseppek gyöngyöztek. – Velem is ez történt, főnök… Amit reggel még egyszerű és köznapi dolognak, jóformán napi munkámnak tartottam, az most félelmetes… nyaktörően félelmetes vállalkozásnak tűnik előttem.
– Ok nélkül nem roppan össze a magafajta ember – csóválta a fejét töprengve Maron Detek. – Valaminek történnie kellett, Rogat, amit elhallgat előttem… Mondja el percről percre, mit csinált, kivel beszélt reggel óta.
– Épp olyan jól tudja, mint én, mi az űrpilóták napi programja felszállás előtt – rándított a vállán Tim Rogat. – Torna, orvosi vizsgálat, evés, orvosi vizsgálat, pihenés, orvosi vizsgálat, különféle nyomáspróbák ilyen-olyan fülkékben, aztán megint a nyakunkba esnek az orvosok… Folytassam?
– Ezt ne. Inkább arról számoljon be, hogy a műszaki személyzeten és az orvosokon kívül kikkel és miről beszélt a nap folyamán.
– Délelőtt és ebéd után, mint mondom, az orvosokkal és az űrhajót előkészítő rakétatechnikusokkal ment el az idő. Délben pedig…
Elakadt.
– Hol járt és mit csinált ma délben? – csapott le nyomban Maron Detek.
– Litta Lammerottal és Pot Merrahhal ebédeltem – válaszolta kelletlenül Rogat.
– Ááá… tehát Merrah és a Kozmodrom Művek csinos atomfizikusnője keverik megint a kártyát! Két napja sincs, hogy leszálltak az A-2 repülőterén, máris alapos kavarodást csináltak. No, de majd észre térítem őket!… Hadd hallom, mit plántált át bájos fejecskéjéből a magáéba Litta Lammerot?
– Semmit – tiltakozott ingerülten Rogat. – Senki nem befolyásolt, magamtól jutottam erre az elhatározásra.
A két férfi szeme összevillant. Rogat nem sokáig állta a szúrós, átható pillantást.
– Mindjárt a végére járunk, valóban így áll-e a dolog – válaszolta Maron Derek hidegen. Az íróasztalhoz lépett, felvette a telefonkagylót és a készüléken sorakozó tucatnyi gomb közül lenyomta az egyiket.
– Halló… Itt Detek beszél. Rall Fibra?… Azonnal intézkedjék, hogy egy űrpilótát készítsenek elő felszállásra. Ki van készenlétben? Fond? Rendben van… Hogyan?… Nem, Rogat, nem vállalja az utat… Én is szeretném tudni, miért makacsolta meg magát, de még nem látok tisztán… Jó, jó, ezt bízza csak rám! Azonnal adja ki a szükséges utasításokat, aztán kerítse elő gyorsan Merrahot és Litta Lammerotot, s jöjjenek át együtt hozzám.
Rogat felugrott a karosszékből, mondott is valamit, de Maron Detek egy erélyes mozdulattal elhallgattatta és visszaparancsolta a helyére.
– Itt vagyok a központi épületben, várom magukat – recsegte a kagylóba. – De siessen kérem, mert az űrrakétának a kitűzött időpontban feltétlenül el kell hagynia a Földet… Csak akkor jöjjenek, ha maga már végzett odaát és meggyőződött róla, hogy minden és mindenki a helyén van.
Választ sem várva letette a kagylót.
– Úgy!… – dörmögte. Újra a telefon után nyúlt, de meggondolta magát. Ujjai közé csípte a már félig elhamvadt szivart és egy tálacska széléhez ütögetve leverte róla a hamut. Aztán, mintha más gondja sem lenne, megint addig ügyeskedett, amíg összecsücsörített ajkai közül két szemrevaló füstkarikát sikerült elővarázsolnia.
Kint dohogó motorral zakatolt egy erősen igénybe vett vontató, távolról dobra tekeredő kábel csikorgása szűrődött át a csukott ablakokon.
A hosszúra nyúlt csendet Rogat törte meg.
– Fáradt vagyok és álmos. Szeretnék a szállásomra menni… – mondta bizonytalanul.
– Türelem, türelem, Tim! Nem akar egy jó erős feketekávét? Az majd kiveri a szeméből az álmot.
– Űrpilóta nem iszik feketét! – kapaszkodott a szolgálati előírásba Rogat.
– Ez a tilalom csak a felszállást megelőző huszonnégy órára vonatkozik – legyintett Maron Detek. – Egyébként abból, amit az imént mondott, arra kell következtetnem, hogy nem is nagyon vágyik már arra, hogy az űrben hajókázzék.
– Egyelőre…
– Ki tudja, lesz-e még alkalma rá? Egy ilyen megtorpanás rendszerint végzetes következményekkel jár, Rogat. Az egyszer tilosra állított lámpa nemigen vált többé szabadra az űrpilóták előtt…
Rogat arca megvonaglott. Hátradőlt, kétoldalt ernyedten lógtak a karjai.
– Aki eladta magát az ördögnek, számoljon azzal, hogy hatszor is meg kell szolgálnia a vételárat… – dünnyögte halkan maga elé.
– Mit mond? – kérdezte Detek.
– Szeretnék a szállásomra menni – ismételte előbbi kívánságát zavarában Rogat és megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor látta, hogy Maron Detek, az északi-sarki A-2 kutatóállomás mindenható parancsnoka, a "főnök", vállat von és egy szórakozott kézmozdulattal az útjára bocsátja.
Detek az íróasztalához lépett és rendezgetni kezdte a halomba tornyozott iratokat, rajzokat, térképeket. Karcsú, magas termetén jól festett a sima, szürke szövetből készült nyakig zárt munkaruha, amely fölé csak akkor öltöttek még sarki védőruhát is az északi mágneses pólusra épített A-2 állomás lakói, ha elhagyták a telep mindenütt azonos hőmérsékleten tartott, folyosókkal összekötött épületeit. Detek keskeny, okos arca hideg nyugalmat és hajthatatlan akaratot tükrözött. Akár mozgott, akár állt, vagy mint most is, amikor az íróasztalánál ült, tartása és viselkedése katonásan fegyelmezett volt.
Talán negyedóra telt el, amikor kintről beszélgetés, léptek zaja, majd kopogás hallatszott.
– Mikor száll föl az űrhajó? – kérdezte Detek köszönés helyett Rall Fibrától, amint az Litta Lammerot és Merrah után belépett az ajtón.
– Húsz-huszonöt perccel később, mint eredetileg tervez tűk – válaszolta Fibra. Árnyalatnyi mentegetődzés bujkált a hangjában. – Most, közvetlenül a start előtt már senki, még a soron következő, szolgálatos űrpilóta sem számolt azzal, hogy Rogat le fogja mondani az utat.
– Nem kockáztatja a start elhalasztása a kísérlet végrehajtását?
– A földmágneses obszervatórium közlése szerint nem. Az ionoszféra nyugodt, a Föld mágneses terének abszolút értéke előreláthatóan nem változik számottevően néhány órán belül.
– Reméljük, ez egyszer nem tévednek házi levelibékáink – jegyezte meg szárazon Detek. A székekhez tessékelte az újonnan jötteket, egy jegyzettömböt és ceruzát csúsztatott a zsebébe, aztán maga is leült melléjük.
– Nem mennek rendjén a dolgok, Merrah – szólalt meg rövid hallgatás után Maron Detek. – Sürgősen tisztáznunk kell néhány kérdést, különben a fejetetejére áll minden. Vagy közös nevezőre jutunk a továbbiakat illetően, vagy… – elhallgatott, majd felemelt hangon folytatta, de érezhetően nem azt mondta, amit eredetileg mondani akart: – … vagy már ma belenyugszunk abba, hogy éppen az orbitron-terv révén meghódított Antarktiszon nem az történik majd, ami elsősorban Diszkordia javát szolgálja, hanem amit a konkordiaiak jónak látnak.
– Valóban legfőbb ideje, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba – felelte előrehajolva Merrah –, a válaszra váró kérdés azonban nem úgy hangzik, ahogyan azt maguk fogalmazzák – hangsúlyozta nyomatékosan a többes számot.
Maron Detek arca nyugodt és fegyelmezett maradt, csak a szeme köré gyűrődtek apró ráncok. Keresztbe vetett lábán gondosan eligazította a nadrágot, aztán egész testével Merrah felé fordulva csak ennyit mondott:
– Hanem?
Merrah lehajtotta a fejét és összehúzott szemmel nézett maga elé. Könyökét a térdének támasztva idegesen pattogtatta a körmeit.
– Titokban, tudtom és megkérdezésem nélkül felépítettek és most üzembe akarnak helyezni itt az északi mágneses póluson egy berendezést, amelyet, nem tudom miért, sugárcsapdának neveznek, pedig valójában nem más, mint a délsarki orbitronnak egy alig módosított változata. Erről a telepről, az A-2-ről Konkordiában senki, de még Diszkordiában is csak beavatottak tudnak. Beavatottak – ismételte a szót keserű gúnnyal Merrah, – akiknek a száma most Litta Lammerottal és velem kettővel gyarapodott…
Egész testében remegett a visszafojtott indulattól, arca sápadt volt, mint a viasz.
– Ön – folytatta Merrah mély lélegzetet véve –, nemcsak az A-2 parancsnoka, hanem az államtanács mellett működő végrehajtóbizottság elnöke is. Hajlandó ebben a minőségében válaszolni a kérdéseimre?
– Mint a bizottság elnöke adtam utasítást, hogy repüljön ide az Antarktiszról és rendeltem át a Kozmodrom Művektől az A-2-re Litta Lammerotot. Magától értetődik, hogy felvilágosítást is ebben a minőségben kap tőlem.
Merrah kurta fejbólintással jelezte, hogy tudomásul vette Detek válaszát. Aztán megkérdezte:
– Mikor és milyen céllal létesítették itt ezt a hatalmas telepet?
– Amikor az államtanács elfogadta az ön tervét és hozzájárult ahhoz, hogy azt Konkordiával együttműködve valósítsuk meg, egy másik döntés is született. Ez kimondja, hogy biztosítani kell magunkat arra az esetre, ha az antarktiszi lelőhelyek kiaknázásánál Konkordia netán olyan igényeket támasztana, amelyek ellenkeznek érdekeinkkel. Nos, ez a biztosíték az A-2, közelebbről: a sugárcsapda…
– Nem értem – lepődött meg a válaszon Merrah. – Mi köze lesz ennek az orbitronnak ahhoz, amelyik majd az Antarktiszon működik?
– A dolog sokkal egyszerűbb, mint gondolná – válaszolta Maron Detek. Alig észrevehető, apró mosoly bujkált a szája körül, amikor kis szünet után ismét megszólalt: – ha a Föld mesterségesen feldúsított energiával telített mágneses terét két egyforma orbitron csapolja, akkor egyre-egyre csak fele energiamennyiség jut… igaz?
Merrah nem válaszolt, csak feszülten figyelő tekintete jelezte, hogy várja a folytatást.
– Az északi sugárcsapda – maradjunk csak ennél az elnevezésnél! – lényegesen nagyobb méretű, mint amekkora a délsarki orbitron lesz. Számításaink szerint szükség esetén a mágneses tér mindenkori energiakészletének mintegy hatvanöt-hetven százalékát is le tudjuk kötni a segítségével…
– Ez magyarán annyit jelent – szakította félbe Merrah felháborodva Maron Deteket –, hogy a közös délsarki orbitron csak olyan hatásfokkal dolgozhat majd, amit a diszkordiai felségterületen működő sugárcsapda lehetővé tesz.
– Pontosan ezért kapott helyet az A-2 az északi mágneses póluson – hagyta helyben Merrah szavait Maron Detek olyan nyugalommal, mint aki mindebben semmi kivetnivalót sem talál.
Merrah türtőztette magát, inkább lenyelte, ami a nyelvén volt.
– Ezek után mindössze egyetlen kérdés marad, amire választ kérek – mondta csendesen. – Most, hogy már felépült az A-2 és készen áll a sugárcsapda is, mi szükség van itt rám? Miért rendelt ide kettőnket? – kérdezte Littára és magára mutatva.
– Csak akkor mondhatjuk, hogy a sugárcsapda valóban elkészült, ha kipróbáltuk és meggyőződtünk róla, hogy beváltja a hozzá fűzött reményeket – válaszolta Maron Detek. – Tim Rogat feladata lett volna, hogy ma egy űrhajóval az ionoszférába emelje és ott üzembe helyezze az első deutériumgyorsítót, amelyik…
– Néhány órát adott rá, hogy tanulmányozzam a gyorsító szerkezeti felépítését és véleményt mondjak róla – csattant Detekre türelmét vesztve Pot Merrah. – S ugyanennyi idő állt Litta Lammerot rendelkezésére is, akinek azt kellett megvizsgálnia, alkalmas-e az A-2 laboratóriumában előállított nehézhidrogén sugárzó energia előállítására… Felugrott és szembefordult Maron Detekkel.
– Most, a huszonnegyedik órában előkerít bennünket és azt kívánja, hogy mondjunk áment arra, ami eddig történt és amit ezután tenni akarnak… Miért ez a sietség? Miért lett egyszerre rám szükség?… Ne mondjon semmit, Detek, erre most már én is válaszolni tudok. Mi sem természetesebb, mint az, hogy velem, az én nevemmel fognak takarózni, ha netán balul végződik ez az esztelen sietséggel összecsapott kísérlet…
Merrah nem vett tudomást Detek tiltakozásáról, felháborodása maradék önuralmát is elsöpörte.
– Ha így számolt, hát alaposan elszámította magát, Detek! És elszámították magukat azok is, akik Konkordia ellen önnel együtt az egészet kiagyalták. Vegyék tudomásul, hogy én magam leszek az, aki feltárom a konkordiaiak előtt, mi készül ellenük…
– Nem hinném, hogy erre vállalkoznék, ha még egyet és mást elmondok önnek – jegyezte meg közömbös arccal Maron Detek.
– Mondhat amit akar, az elhatározásomon nem változtat!
– Hm… Aztán hogyan akarná valóra váltani, amivel fenyegetődzik?
– Innen egyenesen Kibernopolba repülök és beszélek Vide Montannal. Ő majd tudja, mit kell tennie.
Rall Fibra, aki feszült figyelemmel, de szó nélkül hallgatta eddig a vitát, előbb Detekre pillantott, aztán nyomatékosan figyelmeztette Merrahot:
– Az A-2 hangáraiban jelenleg mindössze két hosszú járatú repülőgép van. Belátható időn belül egyiket sem nélkülözhetjük.
– Ha Pot Merrah úgy kívánja, akkor azonnal rendelkezésére áll az egyik gép – vette élét az otromba megjegyzésnek sietve Detek. – Mielőtt azonban döntene, én is szeretnék valamit kérdezni… Mondja csak, Merrah, kinek az ajánlására került Tred Xolivan Kibernopolba?
– Mint a legjobb és legmegbízhatóbb munkatársamat, én ajánlottam Xolivant a tragikusan elpusztult Perigon helyére – válaszolta habozás nélkül Merrah.
– Xolivan valóban megbízható ember – bólintott Maron Detek. – Nem is képzeli, mekkora szolgálatokat tett új munkahelyén máris Diszkordiának.
– Tudom, hogy Vide Montan nagyon meg van vele elégedve…
– Mi pedig még inkább – mosolygott hidegen Detek. Az íróasztalához lépett, rövid keresgélés után kiemelt a fiókból egy papírlapot és odanyújtotta Merrahnak. – Olvassa csak ezt a jelentést!
– Megmondtam, hogy bármit is mond vagy tesz, nem befolyásol abban, amit tenni akarok.
– Nem mondok és nem teszek én semmit, csak arra kérem, fussa át ezeket a sorokat. Biztosítom, érdekelni fogja, amit olvas… Sok szó esik ugyanis a jelentésben legjobb és legmegbízhatóbb munkatársa hervadhatatlan érdemeiről, amelyeket éppen Kibernopolban szerzett. Elöljáróban csupán ennyit: Xolivan nem végezhetett volna ilyen nagyszerű munkát; az evolvátor legfontosabb szerkezeti része valószínűleg sohasem került volna a birtokunkba, ha annak idején nem személyesen ajánlja őt Benk Perigon helyére…
Percekbe tellett, mire Pot Merrah felfogta, mit tartalmaz voltaképpen és milyen szörnyű helyzetbe hozta Kild Nappon jelentése, melyben az részletesen beszámolt arról, kiknek a közreműködésével és hogyan sikerült átcsempésznie Latiborból Diszkordiába az adatszelektálót.
A papír kicsúszott Merrah erőtlen ujjai közül és lassan lebegve a padlóra hullott. Detek és Fibra nem törődtek vele, csak Litta Lammerot hajolt utána. Felemelte és olvasni kezdte.
A hosszúra nyúlt csöndet Maron Detek törte meg.
– Személyesen még nem találkoztam Vide Montannal, de tudom róla, hogy végtelenül jóhiszemű, igazi tudós, aki mindenkiről jót feltételez és az első szóra elhiszi, amiben más talán még a tizedik után is kétkedne… Bármilyen jóhiszemű legyen azonban Montan professzor, azt mégsem várhatja tőle, hogy a történtek után fenntartás nélkül hisz majd önnek…
– Máról holnapra nem tüntetheti el az északi pólusról a sugárcsapdát – emelte fel a fejét Merrah. – Konkordiának módjában áll ellenőrizni, amit állítok.
– Ez igaz. De vajon elhiszik-e, hogy mindeddig nem tudott az A-2 létezéséről? Gondolja, el fogják hinni, hogy a mi imént vázolt óvintézkedéseinkről mit sem tudva ajánlotta be Vide Montanhoz Xolivant?
Merrah hallgatott.
– Próbáljon velem szót érteni – szólalt meg újra Detek. – A széthúzás semmivé tenné az ön nagy tervét, ha szembefordul velünk, soha nem lesz orbitron az Antarktiszon… Ha viszont mellénk áll és most már ebből az alapgondolatból kiindulva továbbra is szívvel-lélekkel dolgozik a terv megvalósítása, a közös munka, az egyetértés hatalmas eredményt fog hozni.
– Közös munka… Egyetértés… – ismételte halkan Pot Merrah. – "Ebből az alapgondolatból kiindulva", az ön értelmezése szerint vajon mit jelentenek ezek a szavak?
– Se többet, se kevesebbet, mint azt, hogy Konkordiával együttműködve megépítjük ugyan a délsarki orbitront, előbb azonban üzembe helyezzük a sugárcsapdát az északi mágneses póluson, amelyik szerencsére Diszkordia területén fekszik.
– Itt, északon semmi sincs, amiért érdemes lenne üzemben tartani egy ilyen erőművet…
– Jól tudjuk mi is, hogy ennek a pólusnak a tájékán a geológusok sem a földfelszínen, sem mélyebben nem találtak ásványi kincsekre. De, amint mondottam, nem is az a célunk, hogy a sugárcsapdával villanyáramot termeljünk. Nem… ez a berendezés itt csupán egy olyan biztonsági szelep, melynek a segítségével később tetszés szerint irányítjuk majd az Antarktiszon az eseményeket.
Pot Merrah vakon tapogatódzva átbotorkált a szobán és leroskadt az egyik székre. Arcát a kezébe temetve gondolkodott.
Mitévő legyen?
Sarokba szorították, ezt világosan látta. Ebből a kelepcéből nincs kiút…
– Nem tudom, ki tervezte a deutériumgyorsítót, amellyel Tim Rogatnak kellett volna felszállnia, s azt sem tudom megmondani, alkalmas-e vagy sem ez a készülék elemi részecskék, atommagok felgyorsítására – szólalt meg nagysokára Merrah. – Az azonban bizonyos, hogy a sebtében összecsapott gyorsítóval semmiképp sem indulhat útnak egy űrpilóta, mert kiszámíthatatlan, mi történik majd odafent, ha felgyorsított nehézhidrogén atomok kerülnek a Föld mágneses terébe. Megeshet például, hogy a kísérlet ugyan sikerül majd, a sugárcsapda működni fog, a pilótát azonban elpusztítja az űrhajó körül keletkező radioaktív sugárzás.
– Éppen ön tart ettől? – csodálkozott Maron Detek. – Hiszen, ha ez bekövetkezhet, akkor nyilvánvaló, hogy az egész orbitron-terv nem több, mint egy eleve megvalósíthatatlan elképzelés…
– Ma még valóban nem sokkal több puszta elképzelésnél – bólintott fáradtan Merrah. – Reálissá akkor válik majd, ha Vide Montan evolvátora számba vett és ellenőrzött minden lehető változatot, felelt minden nyitott kérdésre és ennek utána megalkotta a célnak tökéletesen megfelelő gyorsítóberendezést.
– Amennyire az időből futotta, Kild Nappon már minden lehető ellenőrzést elvégeztetett az adatszelektálóval. Az eredmény tökéletesen kielégítő!
– Ha ez így van, akkor még egyszer megkérdezem: miért hívatott ide? Mi szükség van még itt rám?
– Pot Merrah személye és az orbitron-terv elválaszthatatlan egymástól – válaszolta Detek. – A mi szemszögünkből, tehát Diszkordia szempontjából a sugárcsapda ma már szerves része az orbitron-tervnek. Nem lett volna megengedhető, hogy az első jelentős kísérletet a tudta nélkül, a távollétében hajtsuk végre…
Szaggatott, mély dübörgés nyomta el Detek hangját. Az épület megremegett, az asztalon csilingelve koccantak össze a kancsó köré állított vizespoharak.
Mindannyian felugrottak és az ablakhoz siettek. Megszólalt a telefon: a startpályáról jelentették, hogy az űrrakéta elindult.
– Ha Fond beállt a pályára és megkezdi a feladat végrehajtását, jelentést kérek – rendelkezett Maron Detek, aztán sietve helyére tette a kagylót és visszatért az ablakhoz.
A tundrás, mocsaras síkságból felpúposodó, satnya törpefenyőkkel borított dombon magas acéltorony emelkedett. A földhöz tapadva fehér füst áradt most szét körülötte, a gomolyagok sűrűsödtek, egymásba fonódtak és hamarosan mindent elleptek a kilövőállvány körül. Aztán tömör lángcsóva csapott ki a füstből, fölötte narancssárga tűzgolyó és egy szivar alakú, szürke test tűnt fel.
A hajtóműből kilövellő gáz vadul kavargó örvényt támasztott; a perzselőn forró levegő szélfútta fátyolként hullámzott és magába szívta a színeket.
A karcsú űrrakéta lassan, igen-igen lassan emelkedett. Messziről úgy tűnt, mintha nem is mozogna, hanem csupán az alatta kavargó láng- és gázcsóva támasztaná meg a levegőben.
A sebesség azonban fokozódott, a rakéta egyre gyorsulva távolodni kezdett a Földtől.
Fülrepesztő, mennydörgéshez hasonló robaj döngette az ablaktáblákat. A forró gázsugár még akkor is sivítva marcangolta a levegőt, amikor a merészen felfelé ívelő űrrakéta már alig látható ponttá zsugorodott a felhőtlen égbolt azúros kékjében.
Maron Detek odahagyta az ablakot, aztán otthonosan helyretaszigálta az alacsony dohányzóasztal köré állított székeket.
– Eddig hát eljutottunk volna! – mondta elégedetten, miközben helyet mutatott a többieknek és maga is leült. – Másfél óra, és elválik, indokolt-e Pot Merrah aggodalma? Ha Fond a feladat végrehajtása után baj nélkül visszaérkezik az A-2-re és a gyorsítóval keltett sugárzás hatására működni kezd a csapda, akkor minden rendben van. Ha pedig valami nem úgy sikerülne, ahogyan várjuk, akkor megnézzük, hol csúszott hiba a számításunkba és korrigálni fogjuk a hibát… De mondja csak, Merrah, tulajdonképpen miért tartja megengedhetetlennek, hogy Diszkordia biztosítani akarja és védi a maga érdekeit? Miért van ellene annak, amit teszünk?
– Ha Konkordiában is tudnának arról, hogy a Föld mágneses terében egymásnak ütköző atommagok sugárzása például minden valószínűség szerint zavarni fogja, sőt talán teljességgel lehetetlenné teszi majd a kontinentális pályán közlekedő sztratoplánok irányítását, akkor csupán súlyos inkorrektségnek és felesleges kockázattal járó kísérletezésnek tekinteném az egészet, így azonban merőben más a helyzet!
– A sugárcsapdával bármikor "kiszívhatjuk" a Föld mágneses teréből a mesterségesen keltett sugárzást – hangzott a magabiztos, határozott válasz. – Akkor pedig, hogy képletesen fejezzem ki magam, nyomban tiszta lesz a levegő a sárgolyónk körül.
Jó időbe telt, mire Merrah ismét megszólalt és véletlenül éppen Fibrára pillantva megkérdezte:
– Nem értem, miért ez a bizalmatlanság Konkordiával szemben? Miért tartanak ennyire tőlük?
Fibra mondani akart valamit, Detek azonban egy kurta mozdulattal hallgatásra intette.
– Hagyja rám a választ, Fibra!… Hát igen, ennek az éremnek is két oldala van! Kénytelen-kelletlen tudomásul kell ugyanis vennie, hogy a tudomány és a technika új vívmányai is belekerülnek abba a boszorkányüstbe, amely alatt politikusok és katonák rakják a tüzet…
Detek elővette zsebéből a jegyzettömböt, a térdére fektette és előre-hátra forgatni kezdte a kapkodó írással összefirkált lapokat. Aztán előbb Merrahra, majd Littára pillantott és mintegy közbevetve megjegyezte:
– Úgy vélem, hogy nemcsak a már kimondott, de a még el nem hangzott kérdéseikre is kimerítő választ kapnak, ha nagy vonalakban vázolom az egyre inkább kialakuló összefüggéseket és ismertetem távolabbi elképzeléseinket…
Merrah mozdulatlanul ült a helyén, csak Litta Lammerot válaszolt szótlan bólintással Maron Deteknek.
– Az első deutériumgyorsítót szállító űrrakéta már úton van – mutatott valahová felfelé az ujjával –, a sugárzó energiával mesterségesen feldúsított mágneses tér pedig hamarosan szolgálni kezd bennünket… Hogyan? Erre Pot Merrah sokkal alaposabb választ tud adni, mint akár én, akár más. Ami azonban eztán következik, abból nemcsak Diszkordia gazdaságpolitikusai, hanem katonai szakemberei is hasznot kívánnak húzni!
Detek tömör mondataiból hamarosan teljes nagyságában kibontakozott az egész Földet átfogó, félelmetes terv.
– Hála Tred Xolivannak, ma már teljes egészében ismerjük Vide Montan találmányát, így rövidesen elkészül a mi evolvátorunk is, amely azonban nem az orbitron-terven dolgozik majd, hanem egészen más célt fog szolgálni.
– Milyen célt? – kérdezte rekedten Merrah.
– A legnagyobbat, melynek a megvalósítása egyszer s mindenkorra biztosítani fogja létünket és fennmaradásunkat. Diszkordia evolvátorai olyan gépeket… nevezzük nevén a gyermeket: olyan hadigépeket gyártanak majd, amelyekkel mind a Földön, mind a Föld körüli térségben korlátlan hatalomra teszünk szert.
– És mire akarják használni az így szerzett hatalmat?
– Konkordia lakóinak a száma alig több, mint Diszkordiáé, mégis háromszor akkora területet birtokol, mint mi. Igazságosnak tartja ezt?
– Igazságtalannak tartanám, ha olyan sokan lennének, hogy már nem férnek el Diszkordia határai között. De hol van ez még? Ha kétannyian lesznek mint ma, akkor is jut hely és kenyér Diszkordiában mindenkinek.
– Nincs, ami olyan kicsi lenne, hogy ketté ne lehetne vágni – válaszolta Detek. – Kevés hely és kis darab kenyér persze holnap is jut itt mindnyájunknak… de mi lesz később? Mi lesz holnapután? Odaát bőség, itt pedig ínség.
– Ha folytatják, amit elkezdtek, akkor holnapután már sem ínség, sem bőség nem lesz a világon, mert itt is, ott is elpusztul minden…
Maron Detek lassan átsétált a szobán és a háta mögött összekulcsolt kézzel megállt az ablaknál.
– Nem sok értelmét látom, hogy ezen tovább vitatkozzunk, meggyőzni úgysem fogjuk egymást – zárta le a vitát, aztán érdes, parancsoló hangon folytatta: – Arról azonban a legrövidebb időn belül döntenie kell, Merrah, hogy mit fog tenni?… Nem tudom, mivel félemlítették meg közvetlenül a start előtt egyik legjobb asztronautánkat, de még egyszer nem fordulhat elő, ami ma történt.
Merrah kérdő pillantást vetett Littára, aki értetlenül rázta a fejét.
– Kit félemlítettünk meg?
– Miért tesznek úgy, mintha semmiről sem tudnának? – pattintott az ujjával bosszúsan Detek. – Ma délben egy asztalnál ebédeltek Tim Rogattal az étteremben és beszélgettek vele. Megmondanák, miről folyt a szó?
– Rogat megkérdezte, milyen eredményt várok a mai kísérlettől – felelte Merrah. – Úgy látszik, ő nem tartozik a teljes beavatottak közé, mert meglepődve vette tudomásul, hogy a gyorsító, amellyel fel fog szállni, nem az én munkám, hogy én is most láttam először a készüléket… Az aggodalmaimról nem szóltam, sőt határozottan kitértem a válasz elől, amikor az iránt érdeklődött, nem jár-e a szokottnál nagyobb kockázattal ez az űrrepülése.
– Ennyi éppen elég volt Rogatnak ahhoz, hogy lemondja az utat – jegyezte meg szárazon Detek. – No sebaj, Fond majd végrehajtja, amihez Rogatnak nem volt bátorsága. Az íróasztalon felberregett a telefon.
– Maron Detek? – recsegett a kagylóban egy mély férfihang. – A földmágneses obszervatórium most érkezett közlése szerint műszereik mágneses vihart jeleznek az ionoszférában. A térerősség-változás rendkívül nagy.
– Ezek szerint Fond már üzembe helyezte a gyorsítót! – kiáltott fel Detek. – Mért nem jelentették ezt nekem?
– Fond űrhajója még nem érte el az ionoszférát, a gyorsító még nem működik – oszlatta el a telefonáló a félreértést. – A térerősség-változást egy heves napkitörés okozza, aminek a következtében legalább két-három nappal el kell halasztanunk a kísérletet.
– Elhalasztani?! Miért?
– Mert ilyen körülmények között képtelenség megállapítani, milyen hatást keltenek a magnetoszférában a felgyorsítva egymásnak ütköző nehézhidrogénmagok. Ugyanis a Napból származó elektromosan töltött részecskék becsapódása a magaslégkörbe…
Detek lecsapta a kagylót. Egy pillanatig mozdulatlanul állt a telefon mellett, aztán Fibrához fordult:
– Siessen át a rádióközpontba és utasítsa Fondot, hogy az első keringés után térjen vissza az A-2-re…
Amikor magukra maradtak, nyugodt, fegyelmezett hangon ismét hellyel kínálta Merrahot és Littát, majd megkérdezte:
– Van még valami, amit az orbitronnal és az evolvátorral kapcsolatos elképzelésekről tudni szeretnének? Semmi?… Akkor arra kérem önöket, hogy legyenek türelemmel és ne hagyják el az A-2 területét, amíg a kísérletet kedvező térviszonyok közt meg nem ismételtethetem. Ha ez megtörtént, döntsenek belátásuk szerint és közöljék majd velem, mit határoztak…


Mind egyazon gyökér hajtása

A bútorokkal, ezerféle lommal zsúfolt szobában alig akadt talpalatnyi hely. Dove Vikar rövidre fogott léptekkel, meg-megtorpanva rótta fel-alá ugyanazt az utat. Kezével néha végigsimított a homlokán, mintha egy gondolatot akarna kitörölni az agyából. De a gondolat makacsul ellenállt, nem hagyta magát elzavarni.
Tekintete megakadt egy lapos üvegtálon, melyen jókora halom rozsdaette vasdarab hevert. A minap azzal a szándékkal hozta el Tilia Montantól a rég tengerbe süllyedt város romjai közül napvilágra hozott maradványokat, hogy addig rakosgatja, illesztgeti őket, amíg ki nem deríti, mi célt szolgálhatott a sok száz éves szerkezet, amikor még épségben volt és egy alkatrésze sem hiányzott.
A kis asztalkát, melynek lapjából alig ujjnyi csík látszott ki az üvegtál alól, halványkék selyemkendő takarta. A sálnak, esős időben fejkendőnek hordott könnyű női holmi olyan gyűrött és piszkos volt, mintha Dove cipőtörlésre használta volna, mielőtt asztalterítőnek léptette elő.
Az asztal közelében kesernyés szénaillat terjengett. Az elmúlt hetek alatt Dove vérébe ivódott ez a szag, akármit csinált, mindig ott lebegett körülötte, bármerre járt, mindenüvé elkísérte.
Megállt, cipője orrával körülrajzolgatta a szőnyeg mintáit.
– Még szerencse, hogy a kendője nálam maradt – mormolta. – Ha ez nincs, azt hinném, hogy csak álmodtam az egészet…
Az asztalhoz lépett és kezébe akarta venni az egyik vasdarabot. Ekkor olyan erővel csapta meg a kendőből áradó parfümillat, hogy szinte maga előtt látta a szelíd szép arcot, a szőke hajfürtöket és a két tágra nyílt szemet, melyek kékek voltak, mint az eget tükröző tó.
Az evolvátor körül gyorsan pergő események sodrában gyakran evéshez is alig jutott Dove Vikar. Ha közben mégis elkalandoztak a gondolatai, minduntalan azon törte a fejét, hogyan találhatna rá a "széna illatú hölgy"-re, aki mindössze annyit árult el magáról, hogy a neve Annel Gibbert és átutazóban, csupán néhány napig tartózkodik Konkordia fővárosában. Dove hasztalan invitálta, hogy vacsorázzék velük. Mire Ravin Sunt szokás szerint jókora késéssel befutott, már hűlt helyét találta Annel Gibbertnek, akit pedig – Dove leírása után – ő is szívesen vállalt volna vacsorapartnernek.
Amikor a baleset után Dove összeszedte a szanaszét szóródott pénzt és mindenféle kacatot, siettében a saját zsebébe gyömöszölt néhány holmit és már csak otthon vette észre, hogy Annel alaposan összepiszkolódott selyemkendője nála maradt.
Felemelte az üvegtálat és kihúzta alóla a kendőt. Annak idején azért terítette ide az asztalra, hogy megszáradjon és valamelyest elsimuljanak rajta a gyűrődések, aztán később úgy megszokta ott, mintha mindig ez lett volna a helye.
Olyan mélyen elmerült gondolataiba, hogy észre sem vette a csengetést. Csak a harmadikra rezzent össze és sietett ki az előszobába, hogy ajtót nyisson.
Ravin Sunt azzal a mindenkit megkapó, bizalomkeltő mosollyal üdvözölte Dove Vikart, ami a sokat látott, sokat tapasztalt emberek sajátja.
– Nem zavarom? – nyújtotta a kezét. – Régen nem láttam… Errefelé volt dolgom, gondoltam felugróm egy kis beszélgetésre.
– Már hogy' zavarna? – tessékelte beljebb Dove az előszobából Ravint. – Tudja, hogy mindig szívesen látom és szívesen hallgatom legfrissebb pletykáit közéleti nagyságainkról.
– Ha az emberek nem pletykálnának, a világ legszárazabb és legunalmasabb mestersége lenne az enyém – válaszolta nevetve Ravin. Amikor beljebb került, megállt az ajtóban és magasra emelt orral beleszimatolt a levegőbe.
– Csak nem a széna illatú hölgyet látta vendégül, mielőtt betörtem a barlangjába?
– Sajnos nem – legyintett kedvetlenül Dove. – Csak ez a kendő tartja változatlanul a szénaillatot…
– Ha nem szívleli a szagát, mosassa ki, vagy ami még egyszerűbb, dobja ki a kendőt – tanácsolta Ravin, miközben otthonosan befészkelte magát egy öblös fotelbe.
A sarokban kovácsoltvas hangulatlámpa gémje hajolt egy bronzveretű asztalka fölé. Ahová a lámpaernyő kosara alól nem jutott fény, ott kellemes homály derengett a szobában.
Az asztalra bort, ásványvizet, egy tálca süteményt és poharakat készített Dove. Amikor az újságíró leült, a vékony kristályokon átszűrt sugarak kis fénykoszorúkra porladtak és a szivárvány színeiben játszó foltocskákat villantottak Ravin Sunt arcára.
– Ne nyargalásszon itt fel-alá, mint a ketrecbe zárt oroszlán, hanem üljön ide mellém és mesélje el, hol tartanak azóta az evolvátorral – mondta tele szájjal a riporter, aki közben bort töltött magának és váltogatva hol az italt kortyolgatta, hol evett egy harapást.
– Mondja csak, Dove, kinek a látogatására készült ilyen gonddal? – kérdezte Ravin, amikor Dove csak nem hagyta abba a járkálást. – Vendéget vár?
– Uhum – intett igent gépiesen Dove. Látszott rajta, hogy hallja és érti, amit Ravin kérdez, de a gondolatai másutt járnak, miközben válaszol. – Kerry Vulk és Tilia Montan jönnek nemsokára…
– Ha befogadnak negyediknek, együtt a bridzsparti – ajánlkozott nevetve Ravin. – Versenyt ugyan még nem nyertem, de hozzáértők szerint elfogadhatóan játszom. Kártya van?
– Az nincs. Ellenben van itt egy kupac ócskavas, ami állítólag valamiféle szerkezet volt ötszáz vagy ezer esztendővel ezelőtt és amelyről most ki akarnánk ókumlálni, mire használhatták azok, akik annak idején készítették?
– Minden elismerésem Tilia Montané. Megérdemli, hogy igyunk az egészségére! – emelte magasra a poharát Ravin Sunt. – Adva van Kerry Vulk és Dove Vikar, két ember, akik egy olyan gépcsoda születésénél bábáskodnak, mint a sohanem-volt evolvátor… aztán egyszerre csak előkerül Tilia Montan, bűvösen bájos pillantásával megigézi két áldozatát, mire azok csapot-papot hagyva nekiállnak ócskavasat válogatni.
– Mit meg nem tennének Vide Montan kedvéért, akik mellette dolgoznak?!
– Nono!… Magáról még csak elhiszem, hogy a professzor kedvéért segít régészkedni Tiliának, de Kerry Vulk?… Mint egy ágyú, olyan szerelmes Kibernopol híres főmatematikusa.
– Ezt meg honnan veszi?
– Nem azért van szemem, hogy csak nézzek, hanem azért, hogy lássak is…
– Ha olyan jó megfigyelő, akkor bizonyára azt is észrevette, mennyit buzgólkodik Tred Xolivan az utóbbi időben Tilia körül…
Mielőtt Ravin válaszolhatott volna, csengettek.
– Jövök! – kiáltotta az előszoba felé szája előtt tölcsért formálva a kezével Dove.
Már indult is, de közben még sietve odavetette:
– Kerry előtt lehetőleg ne emlegesse Xolivant… Ahogyan én látom, kétszeresen is a begyében van már Perigon utóda, akinek a helye elsősorban őt illette volna meg. Most pedig úgy fest a dolog, mintha még Tiliát is le akarná ütni a kezéről…
Az ajtón Kerry és Tilia lépett be. "Ha igaz, amit Dove mond, akkor ugyancsak könnyű dolga lesz Xolivannak…" – gondolta Ravin, amint Kerryt megpillantotta. Régen ismerte már, de ilyen szemmel most először nézte meg a neves matematikust.
Kerry Vulk magas, hihetetlenül sovány és erősen rövidlátó volt, szemöldökét mintha színtelen kócból ragasztották volna vastag szemüvege fölé. Kopott aktatáskát szorongatott a hóna alatt, hosszúra szabott, bő kabarján minden gombnak más volt a színe és a formája. Nem sokat adott a külsejére. Öltözködés közben magára hányta, ami épp a kezeügyébe akadt – ma például élénkzöld csíkokkal mintázott nyakkendőt és rózsaszín inget viselt a durva szövésű, sötétkék gyapjúruhához, amelyet nemigen érhetett vasaló, amióta kikerült a szabó kezéből.
Tilia a maga fölényesen biztos, határozott modorában férfias kézfogással üdvözölte Ravint, aztán a szoba közepére állított asztalkához lépett.
– Úgy látom, Dove se boldogult ezekkel a roncsokkal – mutatta az üvegtálat bánatosan Kerry Vulknak, aki elmaradhatatlan, nyűtt aktatáskájával a hóna alatt úgy követte mindenüvé Tiliát, mintha az árnyéka lenne. – A végén mégis Step Kvarternek lesz igaza, aki első látásra azt mondta, hogy nincs ember, aki ezekről a diribdarabokról ki tudná deríteni, miből származnak…
– Kisebb gondja is nagyobb annál most Dove Vikarnak, mintsem hogy ilyesmin törje a fejét – jegyezte meg kajánkodva Ravin Sunt. – Amióta a szénaillatú hölgy feltűnt a láthatáron, aztán ugyanolyan hirtelen el is tűnt onnan, az én Dove barátom vagy az evolvátorral bíbelődik, vagy a holdat nézi és Annel Gibbertről, a szénaillatú hölgyről álmodozik…
– Annel Gibbert? – ismételte a még sosem hallott nevet Tilia. – Ki az az Annel?
– Egy rendkívül csinos hölgy, akinek az arcocskájához szénaillatú szőke hajfürtök és – legalábbis Dove szerint – felejthetetlenül szép szemek tartoznak.
– Így már értem, honnan kerül ide ez az illat – szimatolta Ravinhoz hasonlóan Tilia is a levegőt, majd nevetve folytatta: – Ezek szerint hát Dove Vikar hozta nálunk divatba a szénaparfümöt. Egyetlen napon belül ugyanis most harmadszor találkozom vele Kibernopolban.
– Harmadszor?… – csodálkozott Dove.
– Igen, igen, pontosan harmadszor! Délelőtt odaát voltam az evolvátorcsarnokban és az apámat kerestem. Őt nem találtam, ellenben összeakadtam Step Kvarterrel, aki épp akkor érkezett vissza a városból és olyan szénaszagot hozott magával, mintha nem tárgyalni, hanem kaszálni lett volna Latiborban. Délután pedig Tred Xolivan járt nálunk, a változatosság kedvéért most ő kereste valamiért az apámat. Bár csakúgy, mint máskor, most is szünet nélkül szívta-fújta a pipáját, rajta is éreztem a szénaparfüm jellegzetes illatát. No, és befejezésül most Dove Vikar… Hát nem különös? Még megérjük, hogy madár ugyan továbbra is a tolláról, Kibernopol vezérkara azonban előbb-utóbb az illatáról ismerszik majd…
A tréfa válasz nélkül maradt. Mindenkit a maga gondolatai foglaltak el. Kerry Vulknak cseppet sem volt ínyére ez a közvetlen hang, ahogyan Tilia a mindenképp riválisnak számító Xolivanról beszélt; Dove Vikar bosszankodott, amiért nyilvánvalóan kelleténél többet emlegette riporter barátja előtt Annel Gibbert ilyen-olyan jelzőkkel illetett szemeit; a mindennemű pletykáért rajongó Ravin Suntnak pedig, nem tudni miért, most ütött szöget a fejébe az, amiről a "Vidám Tengerész" egyedülálló halpástétomának fogyasztása közben Dove Vikar beszámolt. Step Kvarter és a szénaillatú hölgy Latibor kikötőnegyedében… Step Kvarter és szénaillat az evolvátorcsarnokban…
Fura dolgokat művel olykor a véletlen!
Tilia közben helyet csinált Dove íróasztalán, odavitte az üvegtálat és vigyázva, egyenként szedegetni kezdte róla a nagyobbára alaktalan törmelékké mállott vasdarabokat.
– Ha legalább egyetlen félig-meddig ép darab akadna köztük, már rájönnék, miféle szerkezet volt ez valamikor – feszítette tűnődve jobbról-balról a halántékának két mutatóujját Tilia. – Így azonban semmiképp nem boldogulok…
– Ez bizony szövőszéktől homokóráig és kandelábertől páncélsisakig akármi lehetett – vélte Kerry Vulk. Kár időt pazarolni rá…
– Ugyanennyi joggal ugyanezt mondhatnám a maga vég nélkül hosszú matematikai levezetéseiről – csattant Tilia a hórihorgas matematikusra. – Azokra is kár időt pazarolni, mert jó, ha tíz közül egy esetben jut olyan eredményre, aminek valami hasznát is lehet azután venni.
– Az egyik ilyen levezetés eredménye lesz a mesterséges szív, egy másiké pedig a deutériumgyorsító és végső soron az orbitron-terv megvalósítása – jegyezte meg Dove Vikar.
– Ez mind igaz – avatkozott Tilia oldalán a harapósnak ígérkező vitába Ravin Sunt –, de gondoljon arra is, Dove, hogy nem lenne se mesterséges szív, se orbitron, és nem lenne evolvátor sem, ha évszázadokkal, sőt évezredekkel előbb nem kezdtek volna szerszámot, gépeket fabrikálni a mai mérnökök rég elporladt elődei…
"Akár egy vasárnapi mellékletbe való jó újságcikk is kerekedhet még ebből a beszélgetésből – várta a választ felvillanyozva Ravin és gondolatban már címet is adott a leendő riportnak: – A kőbaltától az elektroagyig… Egészen jól hangzik!" – állapította meg magával elégedetten.
Ettől kezdve Ravin csak arra ügyelt, hogy kellő pillanatban elejtett megjegyzésekkel és egy-egy közbevetett kérdéssel ébren tartsa a tüzet, amelyik akkor csapott a legmagasabbra, amikor Kerry Vulk így összegezte a maga véleményét:
– Azoknak a gépeknek a sorában, amelyek közé ez tartozott – mutatott a szerinte is megfejthetetlen eredetű maradványokra –, az utolsó a gőzgép volt. A kerék feltalálásától az első gőzmozdonyig valóban láncszemként kapcsolódnak egymáshoz az újabb és újabb találmányok. Amióta azonban a gépeket nemcsak ilyen vagy olyan munka elvégzésére használjuk, hanem gondolkoztatjuk is őket, merőben új és minden előzmény nélkül való fejezet kezdődött a technika történetében.
Tilia nem hagyta magát.
– Ahogyan egy ősi vízemelő szerkezet vagy egy szövőszék sem az első és az utolsó volt a maga nemében, ugyanúgy az elektronikus számítógép és a belőle kifejlesztett evolvátor is csak egy-egy láncszeme a fejlődésnek. Ami technikai alkotás volt, van és lesz, az mind egyazon gyökérnek a hajtása…
Érvet érvre halmoztak, ki-ki védte a maga igazát. Ravin szorgosan jegyezte a saját ötletei mellé amit hallott – rövidesen nem egy, de három riportra való anyag gyűlt össze a noteszában.
Öreg este volt, mire véget ért a parázs vita. Ravin még bement a szerkesztőségbe, Kerry és Dove pedig hazakísérték Tiliát.
Kibernopolban minden csendes volt már, csak az evolvátorcsarnok úszott nappali fényben. Tilia biztosra vette, hogy az apját is ott találja, ezért irányt változtatva arrafelé indultak. De alig tettek néhány lépést, hirtelen kihunyt minden lámpa és sötétbe borult a csarnok.
– Montan professzor dolgozószobájában sem ég már a villany – figyelmeztette Tiliát Kerry. – Valószínűleg csak az ügyeletes asszisztens végezte szokásos ellenőrző útját az evolvátor körül. Nyugodtan hazamehet Tilia, biztosan otthon lesz az édesapja is. Kerry és Tilia visszafordultak, Dove azonban nem tartott velük.
– Ha már eddig eljöttem, megnézem, hol tart az evolvátor a deutériumgyorsító tervrajzainak a feldolgozásával – mondta búcsúzás közben. – Napok óta annyi más munka adódott az intézetben, hogy még csak a közelébe se jutottam az elektroagynak.
– Nem hiszem, hogy valami újat is találna – legyintett Kerry. – Állandóan új és új kiegészítő adatokat kér az az átkozott masina, matematikusaim alig győzik a munkát… Már arra gyanakszom, hogy vagy a tervrajzzal kapcsolatos számítások körül, vagy az adatszelektálóban van valami hiba.
– Akkor hát éppenséggel benézek a csarnokba! – határozta el magát Dove. Elbúcsúzott, aztán a kellemesen hűs estét élvezve egyedül baktatott tovább. Vastag gumitalpú cipő volt rajta, léptei alig ütöttek neszt.
Arra figyel fel, hogy szemből hangokat hall. Az egyik közeli útkeresztezésnél két lassan sétáló férfi alakját világította meg a falevelek közt átszűrődő holdfény. Dove önkéntelenül megállt és várta, merre mennek tovább.
A csendben jól ismert sziszegéssel kísért, kissé selypesen hangzó szavak ütötték meg a fülét.
– Holnap nekiállok és töviről hegyire átvizsgálom az adatszelektálót.
– Tegye, amit jónak lát, de szerintem hiába tölti ezzel az idejét – válaszolta egy rekedt, mély hang, melynek a gazdájában Tred Xolivanra ismert Dove. – A gép jó, erre mérget veszek.
– Akármilyen gonddal dolgozzék is valaki, egy ilyen bonyolult szerkezet beállításánál könnyen követhet el hibát, ha sietnie kell a munkával…
Xolivan mondott valamit, de a fojtott hangon eldörmögött válaszból egyetlen szót sem tudott Dove kivenni. Már mozdult a lába, hogy odamegy a kollégáihoz, de aztán meggondolta magát. Állva maradt és elgondolkozva, sokáig nézett a lassan sötétbe olvadó két árnyék után.


A Föld nem válaszol

A Föld körül keringő űrhajó ráállt a pályájára és az egyenlítő fölött elérte a méterpontossággal előírt magasságot. Ekkor hozta Emar Fond működésbe a gyorsítóberendezést, amely a Föld mágneses terébe szórta a nehézhidrogén közel fénysebességig felgyorsított atomjait.
Immár másodszor indították útnak Pondot azzal az utasítással az A-2-ről, hogy lehetőleg épen és sértetlenül hozza vissza a gyorsítót. Ha azonban úgy adódik, hogy ez veszélyeztetné a leszállást, akkor a külön erre a célra szolgáló szerkezettel valahol a tenger fölött, de csak a tenger fölött kivettetheti a berendezést az űrhajóból.
Fond minden igyekezetével azon volt, hogy a lehető legpontosabban hajtsa végre a kapott utasításokat. Eddig rendjén is ment minden: az űrhajó az előírt pályán haladt, a gyorsítóberendezés kifogástalanul működött, ő pedig kitűnően érezte magát.
Amikor a műszerek jelezték, hogy a gép orrán elhelyezett hidrogéntartály kiürült, bekapcsolta az űrhajó fékezését és leszállását irányító automatákat.
"Még egy kör, aztán leszállók az A-2 kikötőjében" – dünnyögte maga elé félhangosan, aztán kényelmesen elterpeszkedett a puhán párnázott ülésben és elhatározta, hogy a leszállásig hátralevő körülbelül másfél órát bámészkodással és alvással tölti. Lenéző pillantást vetett a kézi kormányszerkezetre – miért van erre szükség, amikor a leggyakorlottabb űrpilótánál is ezerszer biztonságosabb munkát végeznek az irányítóállomásról sugárzott rádióhullámok béklyójába fogott gépek?
– Nemsokára rám esteledik, így hát tényleg itt az alvás ideje! – mormolta Fond, amikor űrhajója a tündöklő napfényből átsuhant a Föld árnyékba merült éjszakai oldalára. A Hold sötétszürke volt, a Föld éjszakai félgömbje pedig fekete, mintha szurokkal öntötték volna le.
Bekapcsolta a rádiót.
Valamelyik adóállomás könnyű tánczenét közvetített, a vétel azonban nagyon rossz volt. Recsegett, sípolt a készülék, aztán minden átmenet nélkül bömbölni kezdett, hogy a következő pillanatban megint elnémuljon.
Ettől kezdve csak alig hallható, elmosódott hangfoszlányok csurrantak néha-néha a rádióból.
"Diszkordiai idő szerint mindjárt húsz óra van… helyzetjelentést kell adnom!" – villant át Fond agyán.
Beállította a rádióadót, szájához emelte a mikrofont. Amikor elhadarta a szokásos jelentést, vételre állt és várta a pillanatnyilag legközelebb eső földi ellenőrző állomás válaszát.
Semmi.
A készülék süket volt, csak nagynéha reccsent egyet-egyet, de érthető hangot vagy jelzést nem közvetített.
– Ördög a jó dolgukba azoknak odalent – bosszankodott Fond. – Úgy látszik mind az igazak álmát alussza már…
Még jelentkezett néhányszor, de amikor látta, hogy hiába próbálkozik, kikapcsolta a készüléket.
– Majd ha megint Diszkordia fölött repülök, közvetlenül az A-2 állomást fogom hívni – határozta el. – Addig legalább én sem zavarom őket és ők sem engem…
…A rakéta hangtalanul suhant az űrben. Tükörfényes burkolatát hol féktelen erővel záporozó napsugarak ostromolták, hol a minden egyes keringés során újra és újra felbukkanó Hold szelíd, fehér fénye fürösztötte. A nagy mindenség parányi részecskéjévé zsugorodott gép kört kör után hagyott maga mögött; rótta az égitestek öröktől való törvények szabta pályáját, mert nem volt erő és akarat, mely arról letéríthette volna.
Fond mélyen, álom nélkül aludt. Amikor felébredt, sokáig nem tudta felfogni, hol van, mi történik vele. Kint sötét volt, a figyelőablakokon át pillogás nélkül néztek vele farkasszemet a mérhetetlenül távoli csillagok. A fülkében csak a homorú szerelékfal színes lámpásai világítottak, fényük seszínű homályba olvadt a pilótaülés mögött.
– Én aztán alaposan elbóbiskoltam – hüppögte száját ütögetve álmosan Fond. – Olyan frissnek érzem magam, mintha egy egész éjszakát aludtam volna át…
Tekintete szórakozottan kóválygott a műszereken, végül megpihent a középen elhelyezett óra számlapján.
A pirosra festett, karcsú másodpercmutató aprókat szökkenve ugrott vonástól vonásig. A csendben Fond tisztán hallotta a fémesen pendülő, halk ketyegést. Még csak eszébe sem jutott, hogy két másik mutató is van az órán, s hogy nem a vidáman szökdécselő piros pálcika, hanem azok sommázzák az idő múlását.
"Ideje lesz már rádió-összeköttetést keresni a hazaiakkal…" – gondolta. Bekapcsolta a készüléket és az A-2 hullámhosszára állította.
Miközben az állomás szabályos időközben leadott jelzésére várt, pillantása ismét az óra számlapjára tévedt.
Nem akart hinni a szemének: a nagymutató állása szerint néhány perc híján reggel hét órára járt az idő.
– Vagy ez a palacsintasütő bolondult meg… vagy nem Diszkordia van alattam! – kiáltott fel hangosan. – Ha jól járt az óra, odakint világosnak kellene lennie…
Hirtelen forró hullám öntötte el. Kezét ösztönös mozdulattal a nyakára szorította, fuldokolva nyelte a levegőt, vadul kalimpáló szíve a torkában dobogott.
Ha… ha valóban hét óra van, akkor több mint tíz órát aludt egyhuzamban, s azóta…
Nem, ez lehetetlen!
Karórája azonban cáfolhatatlanul bizonyította, hogy amit nem akar, nem tud elhinni, megtörtént.
– Tíz óra!… Egy keringés közel kilencven perc… indulás óta tehát most körülbelül nyolcadszor kerülöm meg a Földet. Bedöglöttek volna ezek az átkozott automaták?…
Akár elaludt közben, akár nem, a fékezést és a leszállást irányító önműködő berendezésnek ezóta régen az A-2 légikikötőjébe kellett volna vezérelnie az űrhajót.
Honnan ez a szörnyű, süket csönd?
Mért nem ad már végre hangot a rádió?
Persze… hogy ez csak most jut az eszébe! Ha most nem Diszkordia fölött repül, akkor ultrarövid hullámon hiába igyekszik az A-2 rádióállomásával kapcsolatot találni.
Majd egy másik adó!
Lázas igyekezettel forgatta, állította a készülék kapcsológombjait. Egy-egy halk sercsenés, apró villanások a televízió élettelen képernyőjén, aztán megint semmi…
Feje zúgott, elgémberedett ujjai alig engedelmeskedtek akaratának. Már csak egyetlen gondolat éltette: az ivóvíz, az élelem, a létfenntartáshoz szükséges különféle regenerálóanyagok és akkumulátorokban rejlő elektromosenergia-készlet akár hat napig tartó űrrepüléshez is elengedők. Bőségesen van tehát ideje, hogy segítsen magán, hiszen a visszatérést biztosító berendezés kézzel is vezérelhető.
De hogyan tájékozódjék rádióirányítás nélkül? Pusztán az érzékszerveire nem bízhatja magát…
És ha nem marad más hátra?!
– A pálya perigeuma körülbelül száznyolcvanhárom kilométer, apogeuma kétszázötvenegy kilométer – mormolta tikkadt szájjal. Aztán kétségbeesett nevetés tört ki belőle. – Körülbelül!… Körülbelül tudom, mennyi az űrhajó földfelszíntől számított legkisebb és legnagyobb távolsága… Ez azonban édeskevés ahhoz, hogy élve lekerüljek innen…
A Föld árnyékából kilépve felderengett előtte az égbolt; óriási ívben hajló, keskeny fénycsík jelezte a láthatárt. Egyszerre világos lett a fülkében, a mélyben mint gyorsan pergő filmszalag képsora suhant el Fond szeme előtt a kis figyelőablakok keretébe foglalt táj.
"Ha ilyen tiszta marad az idő, talán meg tudok célozni egy elfogadható leszállóhelyet – gondolta. – Még két-háromszor megkerülöm a Földet, azalatt talán csak kiismerem magam valamennyire…"
Legbiztonságosabb az lett volna, ha egy lakott sziget közelében vagy valamelyik földrész partja mentén a tengerre ereszkedik le az űrhajóval, ezt azonban mégsem merte megkockáztatni. Rádió híján ugyanis nem adhat életjelt magáról, annak pedig semmi valószínűsége, hogy a hullámokon hánykódó utasfülkét egy repülőgépről vagy hajóról véletlenül észrevegyék. Ha viszont szerencsésen ér talajt és épkézláb marad, szükség esetén gyalogszerrel is elvergődik a legközelebbi városig vagy településig.
Ébredése óta Fond immár harmadszor repülte körül az alatta lassan elforgó földgolyót. Idegeit már pattanásig feszítette a reménytelen elhagyatottság érzése, tetőtől talpig hideg verítékben fürdött egész teste.
– Most vagy később, egyre megy! – döntött gyors elhatározással. – Akárhol, akárhogyan földet kell végre érnem…
A "minden mindegy" hangulat annyira elhatalmasodott az űrpilótán, hogy már azzal sem törődött, Diszkordia vagy Konkordia területén köt-e majd ki.
Csak egyszer földet érne még a lába!…
Megmarkolta a kormányt és éppen működésbe akarta hozni a fékezőrakétákat, amikor eszébe jutott a külön leválasztható rekeszben elhelyezett gyorsítóberendezés.
Ettől szabadulni kell, mert a gép súlya még nehezebbé teszi majd az amúgy is veszekedetten bonyolult kézi kormányzást.
Egy gombnyomás és gyenge rázkódás jelezte, hogy a rekesz levált az űrhajóról, talán visszahull a Földre, de az is meglehet, hogy a lökéstől felgyorsulva mint mesterséges égitest hetekig, hónapokig kering majd a bolygó körül…
Amikor Emar Fond bekapcsolta a fékezőrakétákat, az űrhajó még a nyílt tenger fölött repült. Messze elöl azonban sötét csík szegélyezte a láthatárt, a sebesen közeledő partszegély percről percre élesedő körvonalat öltött.
Bíborvörös lángoszlopok lövelltek ki a fékezőrakéták öblös fúvónyílásain. Az űrhajó elhagyta pályáját és gyorsan süllyedni kezdett.
Fond kénytelen-kelletlen szabadon hagyta a figyelőablakokat, hogy lehetőség szerint legalább szemmel követhesse a leszállás menetét.
Az űrhajó rohanva közeledett a Föld felé.
– Merülési sebesség kétszáz méter másodpercenként, magasság hatezer méter – olvasta le a két értéket jelző műszerről Fond a számára ebben a pillanatban legfontosabb adatokat.
Megművelt szántóföldek hatalmas tábláit látta odalent, a síkságot hosszú, nyílegyenes csatorna szelte át.
A lassulás irama elérte a maximumot, testsúlya már a többszörösére növekedett.
– Vesszen oda az űrhajó, csak én meneküljek meg! – villant át agyán a gondolat és ugyanabban a pillanatban cselekedett is.
Bekapcsolta a kivetőülést működtető szerkezetet és kidobatta magát a fülkéből.
Néhány másodperccel később már az ejtőernyő zsinórján függött. A feszültség feloldódott, csodálatos megnyugvás fogta el. Olyan pompásan érezte magát, mintha mindennapi ejtőernyős gyakorlatát végezné.
Feneketlen jókedve támadt. Tele torokkal énekelt egy ostoba dalocskát, amelyet valamikor igen-igen régen, kicsiny gyermek korában tanult.
Aztán nagyokat lendítve magán Emar Fond hintázni kezdett a narancssárga űrhajós-ejtőernyő óriási gombája alatt.


Gondolkodik az elektroagy

– Érthetetlen, miért éppen ennél az egyszerű műveletnél makacsolja meg magát újra és újra az evolvátor – állt fel az elektroagy vezérlőasztala mellől Vide Montan. – Ha az alapadatokból kiindulva teljesen elölről kezdtem vele a tervezést, akkor itt, és mindig pontosan ugyanitt leáll. Ha pedig innen indulva próbálom folytatni a munkát, akkor hozzá sem kezd a munkához… Kigyullad a piros lámpa és jelzi, hogy a feladatnak ez a része már nem oldható meg.
– Azt a harminc- és egynéhány liter nehézhidrogént akár egy tízéves gyermek is be tudja önteni a gyorsító tartályába – jegyezte meg Pot Merrah. – Miért erőlteti ennyire, hogy az evolvátor már teljesen üzemkész, deutériummal feltöltött gyorsítókat produkáljon?
– Ha tudnám, miért nem hajlandó az elektroagy ezt a munkát is elvégezni, akkor minden további nélkül belenyugodnék abba, hogy a gyorsítókat csak az űrhajóállomáson, közvetlenül indítás előtt töltik majd fel. Most azonban valahogyan úgy fest a dolog, mintha az adatszelektálónak a deutérium ellen lenne kifogása. Mintha ellenezné, hogy éppen nehézhidrogént akarunk használni mesterséges sugárzás keltésére…
Merrah tűnődve nézte a vezérlőasztal fekete-fehér-piros billentyűsorát. Alig néhány órával előbb érkezett Diszkordiából, a repülőtérről egyenesen Kibernopolba sietett. Érthető okból nem szívesen vállalkozott erre az utazásra: rettegve készült a pillanatra, amikor szembekerül Vide Montannal és akarva-akaratlan játszani kezdi a kétszínű játékot, amit Maron Detek kényszerített rá. Hiába próbált azonban kibúvót keresni, Montan professzor sürgető hívása elől nem térhetett ki. Első hallásra feleslegesen túlzott követelménynek tűnt előtte Montan professzornak az a kívánsága, hogy az evolvátor azon melegében deutériummal is feltöltse a futószalagról lekerült gyorsítókat, de aztán neki is szöget ütött a fejébe az adatszelektáló makacskodása.
– Nem próbáltak megfelelő matematikai modell segítségével választ kapni arra az evolvátortól, hogy mért nem akarja ezt a műveletet is elvégezni?
– Dehogynem próbáltam – legyintett savanyú arccal Kerry Vulk. – Íme, itt a válasz… Matematikus legyen a talpán, aki kiigazodik rajta és meg is tudja oldani ezt a képletet! Konkordia minden valamirevaló kibernetikusa ezen töri a fejét, de – csakúgy, mint jómagam – kukkot sem értenek belőle. Egyetlen reményünk, hogy ön majd kibogozza ezt a három tengerikígyónál is hosszabb képletet.
– Cseppet sem valószínű, hogy amivel Vide Montan és Kerry Vulk nem boldogulnak, azzal én meg tudnék birkózni – hárította el Merrah szerényen az elismerő szavakat. – De hátha nincs is szükség fejtörésre? Adjunk szabad kezet az elektroagynak: a kezdet kezdetétől indulva rugaszkodjon neki újra a feladatnak és mondja meg "ő", hogy melyik anyag atomjait tartja alkalmasnak erre a célra. Ha egyiket sem, akkor ne fecséreljünk több időt és munkát az orbitron-tervre… ha pedig a deutérium helyett mást javasol, akkor majd utánanézünk, mi az oka annak.
– Nesze neked Kerry Vulk! – vakarta tarkóját Kibernopol főmatematikusa. – Tudja mit jelent más variációban újra kidolgozni az egész feladatot?
– Tökéletesen tisztában vagyok vele – bólintott Merrah. – De azt is tudom, hogy ebben a munkában alapos részt vállalhatnék magam is, ami talán gyorsítani fogja a dolgokat.
– Hosszú időbe telik, mire megint zöld ágra vergődünk a sok számítással…
– Ha nem vagyok terhükre, akár néhány hetet is szívesen eltöltenek Kibernopolban – válaszolta Merrah. Eszébe jutott Maron Detek és az A-2, mire megismételte: – Igen, nagyon szívesen maradnék, amíg az evolvátor kötélnek áll és gyártani kezdi a gyorsítókat.
– Mi aztán igazán szívesen látjuk akármeddig is, de mit szólnak majd az elhatározásához Diszkordiában? – kérdezte Vide Montan. – Ki fogja helyettesíteni a Kozmodrom Műveknél és az Antarktiszon?
– Odahaza nemigen van rám most szükség – válaszolta szűkszavúan Merrah, aztán hozzáfűzte: – Ha mégis úgy adódna, hogy valami sürgős tennivaló akad, akkor Xolivan átrepül Diszkordiába vagy az Antarktiszra és elintézi helyettem.
– Tényleg ittmaradna?!… Ennél nagyobb örömöt nem szerezhet nekem – mondta ragyogó arccal Vide Montan. – Maradjon köztünk ameddig a kedve tartja és érezze magát otthon Kibernopolban.
– Köszönöm – hajolt meg Vide Montan felé Merrah, aztán Kerry Vulkhoz fordulva megkérdezte: – Mikor kezdjük a munkát?
– Mielőtt hozzáfognának, nézze egyszer végig maga is, hogyan tusakodik a feladattal és pontosan melyik mozzanatnál akad el az evolvátor – javasolta Vide Montan. – Ha látja a munkamenetet, talán eszébe jut valami, amire mi nem gondoltunk… Hátha mégsem kell teljesen elölről kezdenünk mindent? Rögtön intézkedem, hogy kerítsék elő Xolivant, Kvartért és Dove Vikart is, aztán összedugjuk a fejünket és együtt próbálunk majd valamit kiokoskodni.
Xolivan már találkozott Merahhal, akit érkezésekor ő fogadott Latibor repülőterén. Helikopterrel mindössze néhány percig tartott onnan Kibernopolig az út, közben – bár négyszemközt, egyedül voltak a gép utasfülkéjében – Merrah még célzást sem tett rá, hogy tud Xolivan titkos megbízatásáról. Hideg, kimért magatartása azonban nem hagyott kétséget afelől, milyen gondolatok járnak a fejében. Xolivan erőltetetten udvariaskodó kérdéseire csupán egy rövid igen vagy nem volt a válasz, ő maga pedig nem mondott és nem kérdezett semmit.
Ugyanilyen hűvös tartózkodással üdvözölte Merrah most Step Kvartért, aki elsőnek érkezett oda Vide Montan hívására. Mire Xolivan és Dove is befutottak, Kvarter már "nullára" állította az elektroagyat. Ez annyit jelentett, hogy a matematikai képletekké alakított tervrajzokból kiindulva az első lépéstől az utolsóig az egész feladaton végigmegy, a programhoz tartozó minden munkát újra elvégez az evolvátor.
Amikor Vide Montan működésbe hozta a berendezést, az adatszelektáló fölött elhelyezett televíziókészülék több négyzetméteres képernyőjén előbb halványan fénylő, elmosódott színfoltok derengtek fel, aztán fokozatosan kirajzolódott a tervezett gép sejtelmesen zöld fényben tündöklő, felnagyított képe.
– Kerry Vulk úgy állította össze az evolvátor programját, hogy elsőként azt mutassa meg, milyen lesz külsőre a kész gyorsító – világosította fel Vide Montan a meglepett Merrahot, aki nem értette, hogyan kerülhetett ez a kép alig néhány másodperc után már a televízió ernyőjére. – Könnyebb követni a munkamenetet, ha az ember előre tudja, mivé áll össze a sokezer alkatrész, amelyeket most hasonló módon sorra bemutat majd az evolvátor. Ugyanakkor az adatszelektáló pedig mindjárt azt is közli, melyik alkatrésznek mi a rendeltetése és hol kap helyet a gyorsítóban…
Ami ezután következett, azt már csak az olyan tudással és gyakorlattal rendelkező szakértők érthették és tudták kellőképpen méltányolni, mint az a néhány ember, aki hosszú órákon át feszülten, egyetlen pillanatra sem lankadó figyelemmel követték az evolvátor hihetetlenül bonyolult manipulációit. A gép játszi könnyedséggel végzett másodpercenként millió és millió számítást, közben ellenőrzött, mérlegelt, variációkat dolgozott ki és vetett el, összegezte, majd megfelelő pillanatban újra használni kezdte a kapott részeredményeket, s közben tévedhetetlen logikával haladt előre lépésről lépésre előre.
Aztán elérkezett a pillanat, amikor az evolvátornak már csak deutériummal kellett volna feltöltenie az utolsó csavarig megtervezett gyorsító tartályát. Ekkor felfénylett a piros kontroll-lámpa és szapora villogással jelezte, hogy feladat még hátralevő részének végrehajtását az evolvátor nem tartja helyénvalónak.
– Itt válik rejtélyessé az ügy – dörzsölte tenyerével a homlokát Vide Montan. – Ha a feladat megoldhatatlan lenne, a lámpa egyenletes fénnyel, szakadatlanul világítana. A villogás csak azt jelenti, hogy az evolvátor "véleménye" szerint nem nehézhidrogénnel kell a gyorsítót működtetni.
– Hanem mivel?
– Erre ez az elektroagy válasza – vette első ismét Kerry Vulk a képtelenül hosszú számsorokkal teleírt lapot. – Kétségtelen, hogy ezek a számok itt valamiféle anyag vegyi képletét jelentik… de milyen anyagét? Azt a feladatot csak nem adhatjuk az evolvátornak, hogy töltse meg tetszése szerint való anyaggal a gyorsítót!
– Én pedig éppen ezzel bíznám most meg az elektroagyat – válaszolta élénken Pot Merrah. – Gyártsa le haladéktalanul az első gyorsítót, közben állítsa elő azt a bizonyos anyagot is és töltse meg vele a készüléket.
Nem véletlen szülte, pillanatnyi ötlet volt, hogy Merrah ezt javasolta. Amikor kialakult benne az orbitron-terv gondolata és hozzákezdett a merész elgondolás részletes kidolgozásához, olyan problémákba ütközött, amelyeknek a megoldása egész embert, méghozzá kitűnően képzett atomfizikust kívánt.
Litta Lammerot akkoriban az észak-diszkordiai atomkutató intézet tudományos munkatársa volt – amikor Merrah körvonalazta előtte a tervét és elmondta, mivel szeretné megbízni, Litta örömmel vállalta a feladatot. Merrah alapgondolata az volt, hogy felgyorsított nehézhidrogénmagokat ütköztet egymásnak a Föld mágneses terében. Abból az ismert tényből indult ki, hogy ha két deutériummagot nagy erővel egymásnak ütköztetnek, akkor azok nehezebb maggá egyesülnek. Az így előállított új anyag a tricium, magjának a súlya kisebb, mint az egyesített két nehézidrogénmag súlyának összege volt, a súlyveszteség pedig energiává alakul át. Ha kellő mennyiségű nehézhidrogént juttatnak a Föld mágneses terébe, a két pólus közt cikázva egymásnak ütköző deutériummagok sugárzásának Merrah feltevése szerint működtetnie kell a sarki orbitront.
Litta Lammerot elfogadta a gondolatmenetet, de figyelmeztette Merrahot, hogy az így keltett sugárzás feltehetően nemcsak a pólusokon, hanem a földfelszínen mindenütt éreztetni fogja a hatását és olyan káros jelenségek okozója lehet, amelyekkel előre nem tudnak számot vetni. Véleménye szerint nagyon óvatosan, egyenként és állandó ellenőrzés mellett szabad csak majd a magnetoszférában a gyorsítókat üzembe helyezni, és azonnal be kell szüntetni a fellövésüket, ha bárhol a világon nem várt jelenség mutatkozna.
Erre célzott Pot Merrah akkor, amikor Maron Detek előtt kifejtette, miért tartja megengedhetetlennek az A-2 telepen titokban folytatott kísérletezést. Ezer és ezer megfigyelőállomást kell létesíteni mindenfelé, mielőtt akár egyetlen deutériumgyorsító is működni kezdene, ami persze Konkordia kizárásával nem valósítható meg.
Sokat adott volna Merrah, ha vele együtt Litta Lammerot is Kibernopolban lett volna most. Amikor azonban röviddel indulása előtt felvetette, hogy szeretné, ha Litta is elkísérné Konkordiába, Maron Detek – aki sejtette, hogy a csinos és okos atomfizikusnő nemcsak jó munkatársat, hanem ennél sokkal többet jelent már Merrah számára – mereven elzárkózott, azonnal visszautasította a kérést. Minden ütőkártyát kézben akart tartani arra az esetre, ha Merrah netán keresztezni próbálná odaát a titkos diszkordiai terveket.
– Igen, a deutérium alkalmazását, vagy ennél alkalmasabb tulajdonságokkal rendelkező anyag kiválasztását illetően Litta Lammerot hamar "szót értene" az evolvátorral – gondolta Pot Merrah, mialatt Kerry és Dove azon vitatkoztak, mi lenne helyesebb: engedjék-e szabadjára az evolvátort, ahogyan azt Merrah javasolta, vagy egy másik anyagra építve az egész elképzelést új gyorsítót terveztessenek vele.
– Mielőtt az elektroagy döntene, nyilván számba fog venni minden lehető variációt – morfondírozott Kerry Vulk. – A kilencvenkét elem atomjai gyakorlatilag végtelen sokféleképpen kapcsolódhatnak egymással… Bármilyen sebesen dolgozik is az evolvátor, még csak hozzávetőleg se tudnám megmondani, mikorra végez ezzel a munkával.
– Ezzel szemben fennáll annak a lehetősége, hogy ha magunk választotta másik anyaggal próbáljuk feltölteni a gyorsítót, az evolvátor újra és újra nemet fog mondani – figyelmeztette Vide Montan Kerryt. – Ha a vak véletlenre bízzuk magunkat, talán soha nem jutunk eredményre. Az adatszelektáló viszont módszeresen, tévedhetetlen logikával dolgozik és bizonyos, hogy nem végeztet majd felesleges munkát az elektroaggyal.
– Tegyük fel, hogy az evolvátor tényleg rátalál a legmegfelelőbb anyagra és feltölti vele a közben legyártott első gyorsítót – kapcsolódott Kvarter most először a beszélgetésbe. – Mit kezdünk akkor a készülékkel?
– Annak rendje-módja szerint kipróbáljuk, és ha beváltja a hozzáfűzött reményeket, nyomban megkezdjük a tömeggyártását is – válaszolta Vide Montan.
– Kipróbálásra csak akkor kerülhet sor, ha már készen áll a délsarki orbitron. Annak megépítéséhez viszont mindaddig nem érdemes hozzákezdeni, amíg a gyorsító körül nem tisztáztunk mindent, így a kör itt bezárul…
– A délsarki orbitron építésének az előkészítése, sőt maga az építkezés is már annyira előrehaladt, hogy azt semmiképp sem szabad leállítani – vette át Kvartertől a szót Xolivan. Véletlenül vagy szándékosan úgy fordult, hogy Merrah nem láthatta az arcát, amikor folytatta: – Nálam jobban senki nem méltányolja az evolvátor képességeit, mégis amondó vagyok, hogy az adatszelektáló tiltakozása ellenére is próbát kell tennünk deutériummal. Azt javaslom, hogy mielőtt mindent elölről kezdetnénk az evolvátorral, készíttessünk vele előbb néhány darab gyorsítót az eredeti tervrajzok szerinti szerkezettel. Ezeket, hogy úgy mondjam: "hagyományos" módon töltjük majd fel deutériummal és – függetlenül attól, mire jut új feladatával addig az evolvátor – nyomban kipróbáljuk, ha elkészült az antarktiszi erőmű.
Merrah, aki eddig oldalt húzódva, szótlanul hallgatta a vitát, most Vide Montan mellé lépett és szembekerült Xolivannal.
– A magam részéről semmi értelmét sem látom ennek – villant a szeme sötétben Xolivanra. – Sokkal célszerűbb, ha megosztjuk Kibernopol és a Kozmodron Művek közt a munkát. Amíg a keresett anyag Összetételeinek elemzésén és az új konstrukció tervezésén dolgozunk, a Kozmodrom Művek atomfizikusai majd megállapítják, miért tartja a deutériumot alkalmatlannak az evolvátor. A Kozmodrom Művek – hangsúlyozta most egyenesen Xolivanhoz intézve a szót Merrah –, ma már megfelelő felkészültséggel rendelkezik ahhoz, hogy a szükséges elemző-kutató munkát elvégezze és tehermentesítse Kibernopolt ennek a feladatnak az elvégzése alól.
Xolivan vállat vont.
– A döntés az önök kezében van – mutatott előbb Vide Montanra, aztán Merrahra –, én csupán a véleményemet akartam…
Elharapta a mondatot, mert észrevette, hogy hosszú csarnokon át, a gépek és szállítószalagok labirintusában Tilia Montan közeledik feléjük.
– Kis híja, hogy vendégeket nem hoztam magammal – mesélte Tilia Montan, miután sorra üdvözölt mindenkit. – Ravin Sunttal találkoztam a városban, aki tőlem tudta meg, hogy Merrah Latiborba érkezett és Kibernopolban található. Arról sikerült lebeszélni, hogy egyenesen kirohanjon az intézetbe, ennek fejében azonban meg kellett ígérnem, hogy kieszközlök neki egy interjút Pot Merrahhal. Hajlandó lenne fogadni Ravint?
– Mi mást tehetek, ha egyszer már ígéretet tett neki?… – tárta szét a karját megadással, de mosolyogva Merrah. – Csak azt nem tudom, miről beszélgessek vele? Az a probléma, amelyikkel most birkózunk, semmiképp sem alkalmas arra, hogy Ravin riportot írjon róla.
– Most úgyis elutazik néhány napra, mert valahol Kelet-Konkordiában, egy isten háta mögötti kis faluban történt eseményekről akarja sürgősen tájékoztatni az olvasóit. Mire visszajön, talán akad valami újdonság az orbitron-tervvel kapcsolatban, amiről azután elbeszélgethetnek.
– Nem mondta Ravin Sunt, mi történt abban a faluban, hogy érdemesnek tartja odautazni? – kérdezte kíváncsian Dove. – Ravin csak nagy halakra megy és ritkán mozdul ki Latiborból. Ha ilyen útra vállalkozik egy riportért, annak nagy okának kell lennie.
– Egy diszkordiai űrpilótát készül meginterjúvolni, aki a kelet-konkordiai homoksivatagban kényszerleszállással ért földet. A szerencsétlen napokig kóborolt életlen-szomján a sivatagban. Már alig volt benne élet, amikor véletlenül rátaláltak. Egy ideig még annak a falunak a kórházában ápolják, mert olyan rossz bőrben van, hogy szállítani sem lehet. Ma indul hozzá Latiborból orvosokkal és különleges gyógyszerekkel egy gép, azzal akar Ravin Sunt odarepülni.
– Az űrpilóta nevét nem említette Ravin? – kérdezte olyan hangon Merrah, mint aki előre tudja a választ. Olajbarna arca szürke volt, csak homlokán égett két piros folt.
– De igen… Hogyan is?… – próbált visszaemlékezni Tilia. – Ejnye, pedig olyan egyszerű, rövid neve van…
Merrah szeme Xolivanra tapadt, aki ebből a tekintetből mindent megértett.
– Megvan! – csapott a homlokára hirtelen Tilia. – Fond… Emar Fond a pilóta neve…


A második kísérlet

Amikor Tim Rogat váratlan visszakozása majd a rendkívül erős napkitörés okozta zavarok miatt Maron Detek kénytelen-kelletlen elhalasztotta az első kísérlet végrehajtását, nem gondolta, mennyi nehézséget kell még leküzdenie, mielőtt útnak indíthatja Emar Pondot.
Hosszú, késhegyre menő vita után mindössze annyit sikerült Pot Merrahnál elérnie, hogy az engedett a kényszernek és – ugyan meggyőződése ellenére – hallgatást ígért. Arra azonban nem volt kapható, hogy együtt dolgozzék ezután Detekkel, hogy tevőleges részt vállaljon az A-2 laboratóriumaiban és műhelyeiben végső soron Konkordia ellen irányuló munkából. Hasonlóképp járt Detek Litta Lammerottal is, aki mindenben egy véleményen volt Merrahhal és fenntartás nélkül azonosította magát vele.
Az A-2 lakói között természetesen rögtön híre ment a gyorsító fellövése körül kialakult parázs vitának. Detek megdöbbenve tapasztalta, hogy még válogatottan megbízható munkatársai közt is tisztes számmal akadnak olyanok, akiket elgondolkoztatott és bizonytalanná tett Merrah határozott állásfoglalása.
A helyzet óráról órára romlott. Már-már kenyértörésre került a sor Detek és Merrah között, amikor Deteket bizalmasan értesítették, hogy Vide Montan egy nap leforgása alatt többször is kereste rádiótelefonon a Kozmodrom Műveknél Merrahot. Amikor azután Detek utasítására közölték Montannal, hogy Merrah bizonytalan időre elutazott és nem tudják, hol tartózkodik pillanatnyilag, a professzor üzenetet hagyott a számára, hogy rendkívül sürgős ügyben azonnal repüljön át Konkordiába és ott haladéktalanul keresse fel őt a kibernopoli intézetben.
Detek akkor már azt sem bánta, ha így szabadul meg Merrahtól. ő maga továbbította Merrahnak Vide Montan üzenetét. Arra épített, hogy Merrah Xolivan miatt kénytelen betartani ígéretét és hallgatni fog odaát. Adott körülmények között éppen Konkordiában, Montan mellett csinálhat legkevesebb bajt – okoskodott Maron Detek, aki egyszerre készséggel teljesítette Merrah minden kívánságát, csupán abba nem egyezett bele, hogy Litta Lammerot is vele utazzék…
Röviddel azután, hogy Pot Merrah elhagyta az északi telepet, Emar Fond űrhajója is felszállt az A-2 rakétaállomásról, fedélzetén az első deutériumgyorsítóval.
Ment minden, mint a karikacsapás: Fond a kapott utasítás szerint az első keringés után működésbe hozta a gyorsítót és a közel fénysebességei kiröppenő atommagok cikázni kezdtek a mágneses pólusok között.
Ahogyan a deuteronok száma a magnetoszférában szaporodott, úgy nőtt az összeütközések száma és ezzel a sugárzás ereje is.
Néhány másodperccel a gyorsító üzembe helyezése után az A-2 ellenőrző állomásának műszerei már jelezték, hogy a csapdát sugárzás éri.
Maron Detek teljesnek érezte a győzelmét, úszott a boldogságban. Öröme azonban nem soká tartott. Hamarosan beérkezett az első jelentés: az űrhajóval megszakadt a rádió-összeköttetés, Fond nem válaszol a földi állomások hívására.
Idegölő órák következtek. Mire elérkezett a leszállásra kitűzött időpont, az A-2 rádióhálózatának minden adója Fondot kereste a világűrben.
Két nap telt így el. Fond elgyötörtén, magára hagyatva bolyongott az ember nem járta homoksivatagban, amikor az A-2 "beavatottjai" már elveszettnek nyilvánították. Az asztronauták, a fizikusok és a rakétatechnikusok pedig két táborra szakadva vitatták, hogy műszaki hiba volt vagy a deutériumgyorsító okozta-e a rádiókapcsolat megszakadását.
Maron Detek nehéz helyzetbe került. Ha voltak is kételyei, erről hallgatott és érvet érvre halmozva cáfolta azokat, akik a balul végződött kísérletért a deutériumot okolták Pot Merrah követőiként.
– Hiába hadakozik, minden érve szappanbuborék, amíg nem bizonyítja is, amit állít – szorította most sarokba Deteket, mind közt legveszedelmesebb ellenfele, Litta Lammerot.
– Elég a torzsalkodásból! – kiáltott ingerülten Detek az atomfizikusnőre. – A második kísérlet majd eldönti a vitát.
– Gondolja, hogy a történtek után akad még űrpilóta, aki vállalkozik a felszállásra?
– Még egyszer nem leszek olyan engedékeny, mint Tim Rogat esetében voltam!… Mi lenne, ha az összes pilóta megtagadná a felszállást, ha valahol lezuhan egy utasszállító repülőgép?! Parancsot adok és a parancsomat teljesíteni fogják.
– Miért akar újabb életet kockáztatni? Miért nem keres más megoldást?
– Egyszerűen azért, mert nincs másik megoldás.
– Gondolja… – kérdezte különös hangsúllyal Litta Lammerot.
– Mit akar ezzel mondani? – hökkent meg Detek.
– Azt, hogy véleményem szerint bizonyos módon különösebb kockázat nélkül is végre lehetne hajtani ezt a kísérletet.
– Hogyan? Elmondaná, mi az elképzelése?
– El – bólintott nyugodtan Litta. – Előbb azonban tudni szeretném, milyen pályán repülte körül a Földet Emar Fond és hol helyezte üzembe a gyorsítót?
– Miután az északi póluson vagyunk és innen természetesen csak valamelyik hosszúsági kör mentén, tehát észak-déli irányba indulhat űrhajó, meglehetősen bonyolult volt a feladata. Pondnak felszállás után irányt kellett változtatnia úgy, hogy valahol az egyenlítő fölött, az ekvátorral párhuzamosan repülve üríthesse ki a deutériumgyorsító tartályát.
– Miért éppen ezt a pályát jelölték ki a számára?
– Mert így azonos távolságból és feltehetően azonos sebességgel érkeznek egyik vagy másik pólusra a magnetoszférába juttatott részecskék.
– Nem hinném, hogy az orbitron szempontjából ennek különösebb jelentősége lenne – rázta a fejét Litta Lammerot. – Egyetlen döntő tényező a kezdősebesség: ennek elegendőnek kell lennie ahhoz, hogy az összeütköző atommagok egymásba hatoljanak, s miközben a deutériumból tricium keletkezik, elegendő mennyiségű sugárzó energia szabaduljon fel… De mi szükség arra, hogy ez a sugárzás a földkörüli térségben mindenütt egyformán intenzív, mindenütt ugyanolyan erős legyen?
– Nem értem a kérdést…
– Ha az egyenlítővel párhuzamosan haladó űrhajóból löveti a magnetoszférába a nehézhidrogénmagokat, az összeütköző elemi részecskék sugárzása a földfelszínen mindenütt érezteti a hatását. Egyetlen gyorsító persze még nem okozhat katasztrófát nagyobb területen, esetleg egy egész földrészen, de – amint azt Fond esete mutatja – a gyorsítót szállító űrhajó utasával végez a sugárzás.
– Eh!… A szerencsétlenség műszaki hiba követ…
– Bizonyítsa be ezt olyan kísérlettel, amely senkiben és semmiben nem okozhat kárt! – vágott Detek szavába Litta Lammerot.
– Gondolhatja, hogy megtenném, ha tudnám ennek a módját.
– Én el tudok képzelni egy olyan megoldást, amelyik nem jár kockázattal, ugyanakkor perdöntő bizonyíték lehet ez ügyben.
– Mi lenne ez a megoldás? – fürkészte felcsigázott érdeklődéssel, de gyanakodva is Litta arcát Maron Detek.
– Az automatikus vezérlésű földi állomásokról rádión irányított űrhajónak lakatlan területek, óceánok fölött, olyan pályán kell megkerülnie a Földet, amelyik északon is, délen is metszi a mágneses pólusokat. A gyorsító pontosan az egyenlítő fölött, másodpercre előírt időben lője ki az atommagokat akár északi, akár déli irányba.
– Mennyivel jobb ez, mint a másik eset?
– Feltevésem szerint így mindössze néhány kilométer széles sávban mutatkozna a sugárzás hatása. Az A-2 gondoskodjék róla, hogy mielőtt a telített sáv alatt elforduló Földön lakott terület kerülne a kritikus zónába, már nyoma se legyen a sugárzásnak…
– Értem! – ugrott talpra felvillanyozva Detek. – Az űrhajó a kilövés után azonnal irányt változtat, kikerül a telített sávból és mire megkerüli a Földet, az A-2 sugárcsapdája már leszívta a magnetoszférából a sugárzást… Nagyszerű gondolat! Nem is tudom, hogyan köszönjem meg magának?!…
– Nem tartozik érte köszönettel. Csupán a kötelességemet teljesítem, amikor erre a lehetőségre felhívom a figyelmét – válaszolta hidegen Litta.
– Úgy érti, hogy Diszkordiával szemben teljesíti így a kötelességét?
– Igen. Diszkordiával és – nyomta meg a szót Litta – Pot Merrahhal szemben… A kettőt azonban ne vegye egy kalap alá azokkal, akik az A-2 létesítését elhatározták, s akik közé ön is tartozik.
– Furcsán és rejtélyesen hangzik, amit mond… Nem magyarázná meg, mi indítja arra, hogy most egyszerre mégis mellénk áll?
– Téved, Detek! Ahogyan Pot Merrah sem fog soha a maguk oldalára kerülni, ugyanúgy tőlem se várja ezt.
– Mikor született ez az elgondolás? Mit tud arról Merrah, amit most maga mondott?
– Semmit. Az ötlet mindössze néhány órával ezelőtt született meg bennem. Magán kívül még senkivel sem beszéltem róla… Szeretné tudni, hogy miért hozakodtam vele elő? Ennek két oka van. Az egyik, hogy így vagy úgy, de mindenképp meg kell valósítani az orbitron-tervet, mert ez a mi érdekünk… ez Diszkordia népének és az egész emberiségnek az érdeke.
– Értem… – bólintott Detek. – És mi a másik ok?
– Pot Merrah ötlete, hogy deutériumot alkalmazzanak erre a célra. Kötelességem, hogy Merrahot segítsem, amikor végső fokon tisztázni kell, hogy jó-e az elgondolása vagy sem.
Litta felállt és az ajtó felé indult.
– Most pedig tegye, amit jónak lát! – szólt még vissza az ajtóból és magára hagyta Deteket.
Az néhány pillanatig töprengve nézett maga elé, aztán vállat vont és felvette a kagylót.
– Rall Fibra és Nitor Nanken azonnal jöjjenek hozzám – szólt ki a telefonon a melléje beosztott koordinátornak, akinek a becsületes neve Irent Karilla volt, de akit Detek lenézően csak a "mindenesem"-nek vagy jobb esetben betűkukacnak titulált a háta mögött.
Karilla már hónapok óta dolgozott Detek mellett. Típusa volt a szorgalmas, előzékeny és rendkívül megbízható hivatalnoknak, aki aprólékos gonddal végezte a, maga dolgát, semmiben nem volt önálló véleménye és sosem tett többet vagy kevesebbet annál, mint amit vártak tőle. Detek alaposan kihasználta Karillának ezeket a tulajdonságait, bármerre volt dolga, mindenüvé magával vitte. A fegyelmezett arcú férfinak, aki rövidre nyírva hordta kemény szálú, őszes haját és kissé előreugró alsó fogaival állandóan az ajkát harapdálta, nehezére esett a hajszás, "hol itt, hol ott" életmód, de ezt soha nem tette szóvá. Botra támaszkodva járt, mert egyik lába majd teljesen béna volt. A zord sarkvidékeken, akármilyen tökéletes lakóházak védték is a telepek lakóit a gyilkos hideg ellen, sokat szenvedett testi fogyatékossága miatt. Mégsem kérte volna, hogy Detek engedje el maga mellől és adjon más, nyugodtabb munkát neki, mert szentül hitte önmagáról, hogy nélkülözhetetlen azon a helyen, ahol van.
Karilla percek alatt előkerítette Fibrát és Nitor Nankent, az A-2 főelektrikusát. Nem sokkal később mindketten szorgosan jegyezgették Maron Detek nyomban végrehajtandó utasításait.
– Arról én fogok gondoskodni, hogy legkésőbben két nap múlva a helyszínen legyenek az űrhajót irányító, hajókra szerelt rádióállomások – közölte Detek, amikor Litta Lammerot elgondolását a sajátjaként kezelve, röviden elmondta, hogyan fogják végrehajtani a második kísérletet. – Fibra feladata, hogy negyvennyolc órán belül útra készen álljon a földről irányítható, pilóta nélküli őrhajó, Nanken pedig ugyancsak negyvennyolc órán belül üzemképes állapotba hoz egy deutériumgyorsítót. Ha a magaslégkörben és a magnetoszférában uralkodó viszonyok megengedik, holnapután végre akarom hajtani a kísérletet.
– Az űrhajó és a gyorsító előkészítésének, gondolom, nem lesz akadálya – válaszolta Rall Fibra. – Arról azonban nem vagyok meggyőződve, hogy az elektronikus számítógépek is meg tudnak birkózni a szokatlanul újszerű pályaelemek kiszámításával… Márpedig éneikül nem tudom garantálni, hogy útja során a gép mindenütt csak nyílt óceán fölött fog haladni.
– Én sem kezeskedem éne, hogy a sugárcsapda néhány másodperc alatt valóban le tudja majd szívni a magnetoszférából a sugárzást – figyelmeztette Maron Deteket az A-2 főelektrikusa. – A telített sáv alatt elforgó Földön így könnyen érheti sugárzás valamelyik kontinenst is.
– Nézzük csak meg még egyszer, milyen pálya jöhet számításba! – lépett egy külön asztalra állított, hatalmas földgömb elé Detek. – Hm… Miután a Föld nyugatról kelet felé forog a tengelye körül, legfeljebb Konkordiának ez a partszegélye, esetleg Latibor is kap valamennyit a sugárzásból… Ez is baj? Kisebb gondunk is nagyobb ennél Nanken!… Rajta, lássunk azonnal munkához, mert minden percért kár…


Szökevények

A száguldó sztratoszféragép mögött színezüstként csillogott a jéggé fagyott levegőrészecskék semmibe foszló szalagja. A magasságmérő majdnem harmincezer métert, a külső hőmérsékletet mérő műszer mínusz negyvenegy fokot mutatott.
Amerre a Nap tűzgömbjéből áradó sugarak nem kápráztatták a szemet, nappal is fénylő csillagok hunyorogtak az indigókék égbolton. A mélyben tépett szélű, nagy felhőszőnyegek sodródtak a láthatárral ölelkező víztükör felett.
A motorok dübörgését halk zümmögéssé csitította a gép szigetelt burkolata – olyan csend és nyugalom honolt a transzkontinentális járat pazar kényelemmel berendezett éttermében, mintha messze a Földtől, egy mozdulatlanul és súlytalanul lebegő szigeten tereferélne az a néhány ember, akik este már Diszkordiában készültek álomra hajtani a fejüket.
Xolivan és Blarina Benno indulás után mindjárt az étteremben telepedtek le és azóta sem mozdultak onnan.
A falhoz erősített étkezőasztalon üres poharak sorakoztak előttük; a hamutartót már régen kiürítette volna a stewardes, ha nem riasztják el a végnélküli vita hevében fel-felcsattanó indulatos szavak és Xolivan dúlt arca.
– Akármit mond, Blarina, szent meggyőződésem marad, hogy elhamarkodta a dolgot – kanyarodott vissza a vita kiindulópontjához Xolivan. – A konkordiaiak sem estek a fejük lágyára!… Ha már így fordult a dolog, sokkal okosabb lett volna az evolvátor nyilvános bemutatása után szépszerével búcsút venni tőlük. Akkor talán nem fognak gyanút…
– Sajnos, alaposan megkésve értesültünk Fond kényszerleszállásáról. És tovább bonyolítja a dolgot, hogy Pot Merrah is éppen Konkordiában van. Fond… Merrah… Kvarter… Murt Lago… Túlságosan sokan tudnak Konkordiában arról, hogy mi készül nálunk. Ha csak egy is gyanúba keveredik közülük, minden összeomlik körülöttünk.
– Mit mond majd Merrah, ha kiderül, hogy Kibernopolban bottal üthetik a nyomomat? És mi lesz azzal a szerencsétlen Kvarterrel?
– Maga mondta, hogy Kvarterre már nincs szükségünk – vont vállat Blarina. – Merrahot pedig sose féltse… kivágja az magát!
Xolivan nem válaszolt, az étlapot böngészte.
– Fontos az, hogy az adatszelektáló is, a rajzok is biztonságban vannak és bennünket sem fenyeget már veszély – folytatta elégedetten Blarina Benno. – Amit vetett, az beérett és maga most aratni fog, Xolivan! Erre gondoljon, s ne azon törje a fejét, hogy mit szólnak majd Kibernopolban, ha hűlt helyét találják.
– Eh, ki tud ilyenkor enni? – csapta le Xolivan idegesen az étlapot. Magához intette az egyik felszolgálót. – Hozzon nekem még egy konyakot!
– Kettő… négy… hét – számolta össze az üres poharakat Blarina. – Nem lesz sok?
– És aztán, majd kialszom magam Diszkordiában.
– Számoljon azzal, hogy az elkövetkező hetekben valószínűleg édeskevés ideje lesz pihenésre. Ha megérkeztünk, Detek azonnal munkába fogja állítani.
– Ahhoz, hogy kialudjam magam, egyetlen éjszaka is elegendő. Ennyit csak engedélyeznek?!
Meghozták a konyakot, Xolivan egy hajtásra fenékig ürítette a poharat.
Megborzongott.
– Brrr… Torkig vagyok az egésszel… Ha nekem ígérik a csillagos eget, akkor sem vállalkozom még egyszer ilyesmire.
Megint összerázkódott, mintha a hideg lelné. Újabb konyakot rendelt, s közben irigykedve nézte Blarinát, aki éppen egy tortaszeletet majszolt.
Az étterem kellemesen hűvös volt, Xolivan mégis a homlokát törölgette. Töprengve meredt az ujjai közt füstölgő cigarettára, véreres szeme kidülledt.
Blarinának is elment a kedve a beszélgetéstől. Fáradt volt és álmos, az elmúlt órák kemény próbára tették az idegeit. Most jóleső ernyedtség fogta el; kényelmesen hátradőlt a puha ülésben és lassan lecsukódott a szeme.
Amikor megszólalt a hangszóró és a pilótafülkéből közölték az utasokkal, hogy Diszkordiában egyik repülőtér sem fogadhatja gépüket, mert a magnetoszférában uralkodó rendkívüli viszonyok miatt bizonytalanná vált a rádióirányítás, álmából riadva első pillanatban fel sem tudta fogni, mi történt.
– Ébredjen már! – rángatta a karját Xolivan. – Hallja?! A pilóta vissza akar fordulni Konkordiába. Vissza oda, ahonnan elindultunk…
– Őrültség – rázta a fejét Blarina bódultán. – Honnan veszi ezt?
– Most mondták be a hangszórón.
Blarina Benno kidörzsölte szeméből az álmot.
– Azonnal intézkedem! – mérte végig leplezetlen megvetéssel a kissé részeg Xolivant, aztán sietve felállt az asztaltól.
Az étkezőhelyiség előtt volt a büfé, közvetlen onnan nyílt a pilótafülke.
Blarina habozás nélkül bekopogott az ajtón. Sötétkék egyenruhás, fiatal repülőtiszt fogadta.
– Mit óhajt?
– Az első pilótával, a sztratoplán parancsnokával akarok beszélni.
– Most nem mozdulhat a kormány mellől.
Blarina egy összehajtogatott papírlapot vett elő a táskájából.
– Ki a gép parancsnoka? – kérdezte.
– Rammo… Olbert Rammo.
– Adja át neki azonnal ezt az írást.
– Mondtam kérem…
– Ne mondjon semmit, hanem tegye, amit mondok – csattant fel ellentmondást nem tűrő hangon Blarina Benno. Az vállat vont, átvette az írást és becsapta maga mögött a keskeny vasajtót.
Perc sem telt bele és Blarina egy félreeső zugban már négyszemközt tárgyalt az első pilótával.
– Önnek tehát jogában áll a diszkordiai felségjel alatt hajózó repülőgépek és óceánjárók útirányát bárhol és bármikor megváltoztatni – adta vissza Olbert Rammo a különleges meghatalmazást Blarinának. – Mielőtt azonban döntene, hogy merre vegyem az utat, kérem fussa át ezt a rádiógramot.
Blarina figyelmesen elolvasta a halványkék papírlapra írt szöveget.
– A leszállási tilalom délután háromig tart… Hány óra van most? Hm… Nem körözhetnénk addig a nyílt óceán fölött?
– Ahhoz több üzemanyagra lenne szükség, mint amennyit Konkordiától Diszkordiáig összesen elfogyasztottunk.
– Mit javasol tehát?
– Most éppen félúton vagyunk. Ha visszarepülök az indulóállomásra…
– Konkordia területén nem szállhat le. Ezt a lehetőséget figyelmen kívül kell hagynia.
– Akkor nincs más hátra, mint hogy a tilalom ellenére tartom az útirányt és valahol Diszkordiában teszem le mégis a gépet.
– Ez persze veszéllyel jár…
– Amióta transzkontinentális járat közlekedik, tudtommal még egyetlen pilóta sem szállt le a sztratoszférából rádióirányítás nélkül. A kockázat igen nagy.
– Erről ne tudjanak az utasok! Mondja be hangszórón, hogy csupán egy téves rádiógram okozta félreértésről van szó, a gép az eredeti útvonalon halad tovább.
– Kérem – bólintott komoran Rammo. – Felelősséget természetesen nem vállal…
– Magától értetődik, hogy ettől a pillanattól kezdve mindenért én vagyok a felelős – vágott nyersen Rammo szavába Blarina.
A pilóta markába nyomta a rádiógramot, aztán sarkonfordult és visszament az étterembe.
Olbert Rammo töprengve nézett utána.
– Ezek után már nem egy, hanem három kérdésre szeretnék választ kapni… ha ugyan életben maradok! – gondolta. – Ki lehet vajon ez a nő és mire föl mer ekkora felelősséget magára vállalni? S vajon honnan tudják Diszkordiában, hogy legkésőbb délután háromra megszűnnek a magaslégköri zavarok és ismét helyreáll a rádió-összeköttetés?


Robbanás Kibernopolban

– A feladat első részével meglepően hamar, pontosan harminchét óra alatt végzett az evolvátor – lobogtatott Vide Montan ragyogó arccal egy számokkal, képletekkel teleírt papírlapot. – Másfél nap alatt sorra vett minden elemet, analizálta tulajdonságaikat, majd összeállítva a lehetséges kombinációkat, most közli az eredményt. Ezeknek a vegyületeknek bármelyike megfelel a követelményeknek: bár radioaktív anyagokat is tartalmaznak, sugárzásuk a szervezetre ártalmatlan, villamos árammá alakítva pedig hiánytalanul fedezni tudják az orbitron energiaszükségletét.
– Elsőnek melyik összetétellel próbálkozzunk? – kérdezte Pot Merrah.
– Próbálkozásra nincs szükség! – válaszolta határozottan Vide Montan. – Biztos lehet benne, hogy az evolvátor csak egymással egyenértékű kombinációkat javasol nekünk.
– Ezt nem értem – súgta oda a napok óta Montan és Merrah körül settenkedő Ravin Sunt halkan Dovenak. – Miért ne lehetne az egyik kotyvalék alkalmasabb, mint a másik?
– Ha így lenne, akkor az imént nem jelezte volna az evolvátor, hogy befejezte a munkát. Újra és újra összehasonlítaná a különféle vegyületeket és nem nyugodna, amíg a kevésbé megfelelők közül ki nem szűri az alkalmasakat. Amikor az elektroagy írószerkezete most a végeredményt közli, az egyúttal azt jelenti, hogy a különféle elemekből előállított radioaktív vegyületek lényegében azonos tulajdonságokkal bírnak. Adott esetben tehát teljesen egyenértékűnek tekinthetjük őket.
– Uhum… – legeltette szemét az evolvátoron megilletődve Ravin Sunt. De a gondolatai, mint rendesen, nem sokáig időztek egy helyben. Pot Merrahra esett a pillantása és máris újabb kérdeznivalója akadt: – Mennyi idő alatt készítik el és mikor röpítik fel az első gyorsítót?
– Ezt most még maga Vide Montan se tudná megmondani… Annyi azonban bizonyos, hogy azonnal munkához látunk és addig nem áll le az evolvátor, amíg az első feltöltött gyorsító le nem kerül a futószalagról…
A suttogva folytatott beszélgetésnek éles csengőszó, majd dübögve, surrogva induló gépek zúgása vetett véget. Vide Montan utasítására az evolvátor munkához látott, s megkezdte az alkalmasak közül kiválasztott, a természetben nem létező egyik radioaktív vegyület előállítását.
Dove Vikart most már kötéllel sem tudta volna Ravin visszatartani. Az intézet minden munkatársa együtt volt az evolvátorcsarnokban. Sietve indult a többiek után, akik a különleges sugárzásvédő anyagból készült, üvegtisztán áttetsző válaszfalak mögött elhelyezett egyik gépcsoport felé igyekeztek.
A raktárakból kigördülő szállítószalagokon különféle színű és formájú tégelyek tűntek fel, majd a gramm milliomod részénél kisebb súlyt is pontosan érzékelő mérlegekhez siklottak.
A riporter loholt Dove után, az pedig a tolongok közt a válaszfalnál álló Kerry és Tilia mellé furakodott.
– A természetes elemek atomjai számtalan sokféle anyagot alkothatnak – magyarázta mögöttük valaki fontoskodva. – A Földön is fellelhető kilencvenkét elem atomjai alkotják az egész világmindenséget. Könnyen meglehet, hogy az evolvátor most egy olyan radioaktív anyagot fog előállítani, amelyik egy másik égitesten semmivel sem ritkább, mint például nálunk a vas vagy akár a mészkő.
– Mi lesz, ha egyszer valamelyik űrhajónk véletlenül egy ilyen égitest közelébe kerül?
– Hol van az az idő, amikor a gépek tervezőinek a véletlennel is számolniuk kellett! Amit mi véletlennek nevezünk, nem más mint egy a sok eshetőség közül. Mit érne az evolvátor, ha nem venne számba minden eshetőséget, mielőtt végrehajt egy utasítást?…
Dove Vikar elmosolyodott. Összeszorított szájjal, feszülten figyelte a fantasztikusan bonyolult munkát végző automaták működését. Minden igyekezetével azon volt, hogy pontosan rögzítse agyában amit lát, de a gondolatai el-elkalandoztak közben. "Nekem akkor adná a legtöbbet az evolvátor, ha meg tudná mondani, hol találhatnék rá ebben az irdatlanul nagy városban a széna illatú kendő gazdájára?…
Soha még ilyen nehéz napokat nem élt át Dove Vikar. Viaskodott, tusakodott magával, mindent megpróbált, hogy a munkáján kívül semmire ne gondoljon, de ez csak addig sikerült, amíg valahonnan a semmiből eléje nem lebbent egy ijedten pillogó, kék szempár…
– Minden rendben megy? – szólt rá közvetlen közelről Kényre és Tiliára, amikor végre sikerült leráznia magáról a minden lében kanál riportert.
– Igen, gondolom minden rendben van – válaszolta Kerry. – Most még csak azt szeretném tudni, hová tűnt ezekben a sorsdöntőén fontos percekben Tred Xolivan?
– Hova tűnt volna? – vont vállat Dove. – Biztosan itt lesz valahol a csarnokban.
– Egész Kibernopolban mindenütt kerestettem már, de sem itt, sem a lakásán nem találják.
– Pedig tegnap délután éppen ő figyelmeztetett, hogy ma ne mozduljak ki az intézetből, mert az elektroagy már annyira előrehaladt a számításokkal, hogy akármelyik percben végezhet a munkával és akkor megkezdik a gyorsítók gyártását – mondta Tilia.
Kerry Vulk arcán árnyék suhant át.
– Most sincs több vagy kevesebb szükség rá, mint máskor – jegyezte meg mogorván –, de annyi illendőséget tudhatna, hogy ez egyszer tényleg Montan és Merrah mellett lenne a helye…
Elhallgatott, mert észrevette, hogy a sokaságon át Vide Montan közeledett feléjük. Olyan szűken voltak, hogy egymás lábát taposták a nagy tolongásban, mégis hátrább húzódott mindenki és helyet engedett a professzornak. Vide Montan, oldalán Pot Merrahhal, jobbra-balra köszöngetve, fiatalosan fürge léptekkel haladt végig a kíváncsiak között.
– Meg vagy elégedve az eredménnyel, te… te ásatag történész? – ölelte magához Tiliát jókedvűen Montan. – Várakozáson felül sikerült minden… Nem sok időbe telik, és a gyorsítók gyártásához szükséges újfajta anyag a rendelkezésünkre áll!
Mintha a föld alól bújt volna elő, úgy bukkant fel Vide Montan széles válla mögött Ravin Sunt. Szokás szerint megint kérdezni akart valamit, de amikor észrevette Tiliát, a füle mögé tűzte viharvert töltőtollal és illemtudóan várt, amíg a két Montan, apa és lánya szót váltanak egymással.
Amikor látta, hogy a professzor nem mozdul Tilia mellől, karonfogta és néhány lépéssel arrább vitte Dovet.
– Amint hallom, Kerry Vulknak is feltűnt, hogy a nevezetes eseménynél csak maga és Kvarter képviselik a szénaillatú triumvirátust. Vajon hová lett Tred Xolivan?
– Nem mindegy, hogy itt van-e, vagy sem? – válaszolt a kérdésre kérdéssel Dove bosszúsan. Erősen találva érezte magát, hogy a kajánkodó Ravin őt is a "szénaillatú triumvirátus" tagjai közé sorolja…
– Lehet, hogy maguknak mindegy, hol van Xolivan, én azonban találkozni akarok vele – mondta Ravin. – Egy üzenetet hoztam, amit szeretnék neki mielőbb átadni.
– Üzenet? Kitől?
– Egy diszkordiai pilótától, aki nemrég kényszerleszállással ért földet nálunk.
– Aha, Emar Fond!… Ugye ez a pilóta neve?
– Igen. De honnan tudja ezt? – csodálkozott Ravin.
– Maga említette Tilia Montannak, hogy elutazik és meginterjúvolja a pilótát…
– Persze, persze!… Nos, ez a Fond arra kéri Xolivant, hogy mihelyt teheti, látogassa meg őt a kórházban.
– Hátha éppen nála van most Xolivan?
– Ez nem valószínű, Dove… Az ugyan meglehet, hogy Fond rajtam kívül mással is üzent neki, de nem hinném, hogy emiatt hagyott itt csapot-papot Xolivan.
– Kár szót vesztegetni rá – legyintett Dove. – Majd csak előkerül valahonnan…
Ravin és Dove, mindinkább eltávolodva a különféle anyagokkal pepecselő automatáktól, gondolataikba merülve lépkedtek a gépsorok közt kanyargó folyosókon.
Ravin Sunt úgy érezte magát, mintha egy valószerűtlen, számára teljesen idegen világba került volna, melyet gépek népesítenek be és ahol az ember csak megtűrt idegen. Holt anyagból formált, mégis élő-eleven lény mindegyik gép: acél gyökerük a sziklánál keményebb betonba kapaszkodik, onnan hajt ki ágas-bogas törzsük és onnan szívják az erőt, amely újabb gépeket formáló csápjaikat mozgatja.
"Az ember őse az állat, az evolvátor őse a sziklából pattintott kőbalta volt… – fogalmazta gondolatban Ravin a riportot, melynek megírását akkor határozta volt el, amikor Dove lakásán Kerry Vulk és Tilia Montan vitáját hallgatta. – Nem lennének gondolkodó gépeink, ha sok-sok ezer esztendővel ezelőtt egy alig-ember lény suta mancsaival eszközöket nem kezd farigcsálni… Ez a gép itt pedig olyan falon üt ma rést, amelyet, eszének és puszta kezének erejével az ember sosem tudott volna bevenni."
Már a csarnok túlsó végéhez közeledtek, amikor a riporter felrezzent a gondolataiból.
– Ideje lenne visszamenni a többiekhez – figyelmeztette Dove Vikart. – Azóta talán készen is van az első gyorsítóra való… Az ám, erről jut eszembe: milyen nevet adott Montan professzor az új anyagnak?
– Ő még semmilyent, de mi már megtartottuk a keresztelőt – válaszolta mosolyogva Dove. – Pot Merrah javaslatára az anyag neve montánium lesz.
– Mit szól majd ehhez a professzor?
– Először tiltakozni fog, aztán aláveti magát a többiek akaratának – nevetett fel hangosan Dove.
Már indultak visszafelé, amikor tompa dörrenést hallottak, majd száz és száz sziréna vijjogott fel iszonyúan. Feltárultak a vörösen villódzó fénykeretbe foglalt vészkijáratok és egy öblös hang mindent túlharsogva bömbölte:
– Mindenki hagyja el a csarnokot!
A mozdulatlan gépóriások közt riadt hangyákként futkosó emberekre vakító fényözön zúdult a montániumot gyártó automaták felől. Nyomban rá újabb dörrenés hallatszott. A sugárzás ellen védő válaszfal megroggyant, aztán millió darabra omlott.
A levegőben fehéren izzó szilánkok röpködtek, a tetőről olvadt üvegcseppek záporoztak alá. Sűrű, fekete füst árasztott el mindent.
Ravin megfordult és tenyerébe rejtett arccal botorkált az egyik kijárat felé. Bőrét égette az izzásig hevült levegő, lehunyt szemhéja alatt égetően forró szikrák villogtak olyan fájdalmat okozva, mintha sav fröccsent volna a szemébe.
Nem tudta hova lett mellőle Dove. Vakon botladozva támolygott előre… Bele-beleütközött valamibe, megkerülte, aztán újra nekilódult… Ment, ment, hogy valahára kimeneküljön a földre szállt pokolból…
Dove Vikar az egyik vészkijárat közelében érte a szörnyű robbanás. Maga sem tudta, hogyan került kívül az ajtón. A légnyomás nagyot pördített rajta, fölhöz vágta, aztán végighempergette a csarnokból nyíló folyosón. Ott egy falnak ütődve elterült a rugalmas gumiszőnyegen.
Mire magához tért és feltápászkodott, a jelzőberendezések már riasztották az éjjel-nappal készenlétben álló mentőosztagot. Mindenfelől talpig hőálló azbesztöltönnyel védett tűzoltók rajzoltak a csarnokba. Fejüket sisak és légmentesen záródó álarc fedte, hátukon oxigéntartály és különleges oltókészüléket cipeltek.
Dove első gondolata Vide Montan volt. Emlékezett rá, hol állt a robbanás pillanatában és úgy rémlett, mintha villanásnyi ideig azt is látta volna, melyik kijárat felé próbál a professzor menekülni.
Fájt minden porcikája, szeme káprázott, mégis habozás nélkül visszarohant a csarnokba.
Alig tett azonban néhány lépést, az émelyítő füsttől felkavarodott a gyomra, talpát pedig úgy égette a padlót borító tüzes törmelék, mintha mezítelen lábbal izzó vason taposna.
Tévelygett, kóválygott, a lassan ülepedő füstben azonban kinyújtott kezét sem látta. Már-már feladta a harcot és ösztönösen legalább a maga életét mentette volna, amikor érezte, hogy erős karok ragadják meg és egy torzán recsegő mikrofonhang figyelmezteti:
– Kapaszkodjon belém erősen!
Abban a pillanatban már ölbe is kapta valaki és biztos léptekkel vitte kifelé.
– Hagyjon engem! – próbált szabadulni maradék erejét összeszedve Dove. – Vide Montant keressék!…
– Akik életben maradtak, már mind biztonságban vannak – közvetítette a sisakra szerelt hangszóró Dovehoz a választ. – Vide Montan az elsők között volt, akire rátaláltunk.
– Él?
– Néhány égési seben kívül nem esett nagyobb baja.
– És a radioaktív sugárzás? Nem tett kárt benne?
– Nem valószínű – állította talpra Dovet egy füves térségen, jó messzire a csarnoktól a mentőosztagos. – Annyit máris megállapítottak, hogy a sugárzás nem volt erős, nem okozhatott komolyabb sérülést. Annál nagyobb hő keletkezett a robbanás pillanatában! Villanásnyi időre több százezer fokot jeleztek a tűzfészek közelében elhelyezett pirométerek.
Dove nem válaszolt. Tágra nyílt szemében vörösen tükröztek az örvénylő lángok.
Az óriási csarnok egyik részében még mindig tombolt a tűz. A meggörbült vasgerendák, derékba tört betonoszlopok közül sűrű füst gomolygott a magasba. Ezen a szárnyon semmi nem maradt épen, a légnyomás nemcsak az ablakokat törte be, hanem még a tetőt is ledobta az épületről.
Keresztül-kasul gázolva mindenen szirénázó tűzoltóautók cikáztak körülöttük. Az utakon halálravált, megtépázott embereket támogattak a mentőosztagosok a sebtében elsősegélyhelynek kijelölt egyik irodaépület felé. A magasban tömzsi helikopterek lebegtek és habbal, porral, roppant erejű vízsugarakkal szünet nélkül rohamozták az újra és újra fellobbanó lángokat.
Dove agyában egymást űzték, hajszolták a gondolatok. Tred Xolivan arca villant fel előtte, aztán Merrahé, majd Vide Montané, amint sugárzik az örömtől és nézi, simogatja szemével az evolvátort…
Mi okozhatta a robbanást?
Az adatszelektáló hibázott volna, amikor kielemezte a radioaktív anyag összetételét?
– Lehetetlen! Az elektroagy nem tévedhet… – Kiáltott fel akaratlanul Dove. Aztán halkabban hozzáfűzte: – Azért mégsem kellett volna elfogadnunk Pot Merrah javaslatát. Hiba volt szabadjára engedni az evolvátort…
A mentőszolgálatos, aki közben leemelte fejéről a sisakot és izzadt arcát törölgette a zsebkendőjével, csodálkozva pillantott rá.
– Mit mond?
Fojtott izgalom vibrált Dove arcán, de a hangja már nyugodtan csengett, amikor válaszolt.
– Semmi, csak hangosan gondolkodtam… – legyintett. – Meg tudná mondani, hol találom ebben a pokoli zűrzavarban Vide Montant?
– Ott a fasoron túl, abban a földszintes épületben – bökött a mentőszolgálatos a háta mögé. – Odakísérjem?
– Köszönöm, eléggé biztosan állok már a lábamon. ;
– Akkor igyekezzék innen, mert nem tudni, mi történik még… – tanácsolta a mentőszolgálatos jóindulatúan, aztán gyorsan a fejére illesztette sisakot meg az álarcot, kinyitotta az oxigéntartály csapját, és futva indult vissza a csarnokba.
Pernye és korom hullott a magasból. Kibernopol fölött füstfelhő takarta az eget.


…discordia

Amikor Xolivan felnyitotta a szemét, első gondolata az volt, hogy mindössze két órát aludt éjszaka. Nyújtózott, ásított, fejtől lábig végigropogtatta minden tagját, aztán nagyot lendített magán és kiugrott az ágyból.
A ritkára eresztett redőny résein át beszűrődő napfény keskeny sávokra szabdalt a szobában mindent. A szőnyeg, az ágy, a szekrény, a falak olyanok voltak, mintha egymástól független, de pontosan illeszkedő darabokból rakták volna őket össze.
Amint Xolivan keresztülment a szobán, a sárga fénycsíkok végigsiklottak a pizsamáján, aztán lehullottak róla, mint a rövid alvás zavaros álomképei, melyek eltúlozva és riasztó elevenséggel idézték fel az irányítás nélkül maradt sztratoszféragép leszállásának idegtépő pillanatait.
Xolivan ledobta pizsamakabátját, belépett a szobából nyíló kis mosdófülkébe és a csap alá hajolva hideg vizet engedett a tarkójára.
Sokáig állt így meggörnyedve, közben kissé dideregve halkan dudorászott.
– Mégiscsak okosabb, hogy engedtem Blarina Bennónak és hazajöttem Konkordiából – gondolta. – Elég volt abból a tojástáncból odaát… És külön szerencse, hogy Maron Detek épp most tette át ide a főhadiszállását. Ha minden jól megy, megtörténhet, hogy holnap már én is a Kozmodrom Művek egyik vezetője vagyok…
Kibújt a csap alól, megtörölközött, aztán bekapcsolta a villanyborotvát és beidegzett, gyors mozdulatokkal néhányszor végigfuttatta az arcán. A sebesen pörgő, parányi pengék sercegve kaszálták a kemény sörtéket. Siettében észre sem vette, hogy itt-ott apró erek pattannak meg a bőrén.
Amikor készen volt a borotválkozással, még egyszer lemosakodott hideg vízben és röviddel később már tetőtől talpig felöltözve sietett le a Kozmodrom Művek szállóvendégei részére fenntartott épület lépcsőjén.
Az egyik fordulónál egy pillanatra megtorpant. Szólnia kellene Blarinának, hogy tartson vele…
– Eh, hadd aludjon még, most nincs szükség rá – döntött rövid latolgatás után. Célszerűbb lesz, ha az első találkozás alkalmával egyedül, négyszemközt beszél Maron Detekkel.
– Másképpen hangzik, ha az én számból hallja először, hogyan boldogultam Konkordiában – dörmögte maga elé. – Minél kevesebb szó esik Kvarterről és a többiekről, annál több alkalom nyílik rá, hogy kellőképpen megvilágítsam Detek előtt, milyen képtelenül nehéz feladattal végeztem, amikor megszereztem neki az adatszelektálót…
Xolivan szőtte-fonta a terveket, közben lábai szaporán fogyasztották a lépcsőfokokat. Máris az étterem egyik asztalánál ült és türelmetlenül sürgette a reggelijét.
Hozták a minden jóval megrakott tálakat, de nem volt türelme hozzá, hogy egyék. Felhörpintett egy csésze teát, két harapásra lenyelt egy szendvicset és indult tovább.
A szállótól nem messze karcsú felhőkarcoló furakodott a magasba, tetejét antennák ágas-bogas erdeje borította. Az égnek meredő acéltüskék bele-belekarmoltak a Kozmodrom Művek tervezőirodáinak fellegvára fölött alacsonyan szálló, bodros felhőgomolyagokba.
Xolivan az utolsó pillanatban ugrott be egy induló expresszliftbe. A nesztelenül felfelé suhanó fülke homályos üvegfalán fény- és árnyékfoltok csúszkáltak, a kávébarna öltönybe bújtatott liftboy monoton, unott hangon hadarta a soron következő emeletek számát.
A hatvanötödik emeletről jelezték, hogy várják a liftet. Vágott szemű férfi szállt be, kezében vaskos aktacsomót szorongatott. A fülke ismét nekilendült és tovább kúszott fölfelé.
Az imént beszállt férfin, a liftkezelőn és Xolivanon kívül csak egy utasa volt a kényelmesen tágas üvegkalitkának: egy fehér munkaköpenyt viselő asszony, aki a többieknek háttal címerükén böngészte a reggeli újságokat. Xolivan azzal ütötte el az időt, hogy nyakának vonalaiból és ezüstös szálakkal átszőtt sötét hajának színéből következtetve a nő arcát próbálta kitalálni.
Amikor az asszony összehajtogatta az újságokat és megfordult, Xolivan meglepődve állapította meg, hogy ez az arc merőben más, mint amilyennek elképzelte. A csúnyának és a szépnek különös keveréke olyan markánsan egyéni vonásokat alakított ki, melyek végül is tökéletesen harmonikus egységbe olvadtak és teljessé formálták a nem mindennapi arcot.
A boy keze már a kapcsolón volt, amikor Xolivan figyelmeztette, hogy a kilencvenedik emeleten ki akar szállni.
– Ott amúgy is megálltunk volna – felelte közlékenyen a fiú. – A kilencvenediken rendszerint kiürül a lift… Ilyen kora reggel ritkán esik meg, hogy valaki a legfölülre épített étterembe vitesse magát.
Xolivan kilépett a fülkéből és egy hosszú, sötétvörös szőnyeggel borított folyóson találta magát. Mire körülnézett, egyedül volt. Sehol senki, akitől útbaigazítást kérhetett volna.
Már megbánta, hogy nem kérdezősködött. Most fizetett azért, hogy imént azt a látszatot igyekezett kelteni a liftboy és a két utas előtt, mintha tökéletesen otthon erezné magát az irdatlan nagy épületben…
Tanácstalanul tévelygett fel-alá, még csak nem is sejtette, melyik ajtó mögött keresse Maron Deteket. A szűkszavú útbaigazítás, amit érkezésekor a gyártelep főbejáratánál kapott, mindössze annyi volt, hogy Maron Detek szobája a központi irodaház kilencvenedik emeletén van.
Ördög hitte volna, hogy a lentről nádszál karcsúnak tűnő toronynak még a kilencvenedik emeletén is ennyi folyosó és irodahelyiség legyen!
"FŐTECHNOLÓGUS"… "FŐDISZPÉCSER"… "FŐENERGETIKUS"… "FŐKONSTRUKTŐR"… "FŐKOORDINÁTOR"… – olvasta sorra a táblák feliratait, ebből azonban nem tudta kiokoskodni, hogy melyik szobában találja Deteket.
– Semmi kétség, hogy ezt az emeletet azok tartják megszállva, akiknek valamiféle "fő" beosztásuk van a Kozmodrom Műveknél – állapította meg. – Sok egyéb tisztsége mellett Maron Detek ezek szerint a Kozmodrom Művek egyik főembere is lett…
Éppen a "FŐKOORDINÁTOR" feliratú tábla előtt tanakodott, hogy mitévő legyen, amikor nyílt az ajtó és egy alacsony termetű, sovány, bicegő férfi lépett ki rajta.
Xolivan hirtelenjében nem tudta, hová tegye az ismerős arcot. Mielőtt azonban kihámozhatta volna emlékezete valamelyik zugából a választ, ismeretlen ismerőse ráköszönt:
– Jó reggelt, Xolivan. Úgy tudtam, hogy még Konkordiában van. Mikor érkezett?
– Tegnap… tegnap délután szálltunk le nem messze Dynamopoltól – válaszolta kissé zavartan Xolivan. Hátrább lépett, fürkészve nézte az ismerős arcot, aztán kibökte:
– Tudom, hogy már találkoztunk, de ha a fejemet vennék, akkor se tudnám megmondani, hogy hol…
– Nem csoda, ha nem emlékszik rám, hiszen épp elég változatos életet élt az utóbbi időben – bólogatott amaz megértőén, aztán udvariasan meghajtotta magát: Irent Karilla vagyok.
– Karilla! – kiáltott fel örömmel Xolivan. – Egy ideig az Antarktiszon, a Trescent kutatóállomáson dolgozott Maron Detek mellett. Igaz?
– Ott is jártunk… aztán északon töltöttünk néhány hetet, most pedig a Kozmodrom Műveknél, Dynamopolban maradunk, amíg tető alá nem kerül Merrah terve és üzembe nem helyezzük a délsarki orbitront is.
Az utolsó szó megütötte Xolivan fülét.
– Mit jelentsen ez az "is"? Csak nem azt akarja mondani, hogy az északi sugárcsapda már készen van?!
– Elkészült, sőt már ki is próbáltuk. Az első kísérlet ugyan balul végződött, a második azonban teljes sikert hozott… így tudta meg Xolivan, mi minden történt az utóbbi néhány nap alatt az északi póluson. A második gyorsítót szállító, pilóta nélküli űrhajó kifogástalanul működött: miután a gyorsító tartályai kiürültek, az űrhajó elhagyta a sugárzással telített zónát és új pályára állt át. Innen azután minden nehézség nélkül visszairányították az A-2-re.
– Úgy látszik, Fond konkordiai kényszerleszállásának a híre még nem jutott el Diszkordiába – állapította meg Karilla aprólékosan pontos beszámolóját hallgatva Xolivan.
– Jobb lesz, ha egyelőre én is hallgatok erről… legyen csak Maron Detek az első, aki megtudja tőlem, hogyan is végződött valójában az a kísérlet!
– Érdekes összefüggéseket gyanítok néhány esemény között – szólalt meg elgondolkozva, amikor Karilla elhallgatott. – Meg tudná mondani, milyen pályán repült a második űrhajó és pontosan mikor kezdte szórni a gyorsító a deutériummagokat?
– Dynamopoli időszámítás szerint hajnali négy óra tíz perckor volt a start. Az egyenlítő fölött öt óra tizenhatkor hozták távirányítással működésbe a mágneses pólusokat szelő pályára állított űrhajóban a deutériumgyorsítót, s valamivel délután három után ért ismét földet az északi póluson a szállítórakéta.
– Hm… És maguk mikor indultak ide az A-2-ről?
– Tizenöt harminckor – hangzott az előbbihez hasonlóan precíz válasz.
– Igen… minden egyezik! – bólintott elégedetten Xolivan és még mielőtt Karilla valamit is mondhatott volna, a különféle feliratokkal ellátott ajtókra mutatva megkérdezte:
– Kikből áll a Kozmodrom Műveknél Maron Detek vezérkara?
– A főkoordinátor Rall Fibra, ő azonban még egy ideig az északi póluson marad. A főenergetikus Nitor Nanken, a főtechnológus Kild Nappon – sorolta a neveket Karilla, majd utolsónak a FŐKONSTRUKTŐR feliratú táblára mutatott: – Ez itt Pot Merrah rezidenciája. Legalábbis egyelőre még az övé…
– Miért csak egyelőre?
– Mert aki ujjat húz Maron Detekkel, az sosem tudhatja, hogy mire ébred. Márpedig Merrah ugyancsak összekülönbözött vele, mielőtt Vide Montan hívására a minap Konkordiába utazott.
Mire a mindenről tájékozott Karilla rövidre fogva elmondta, miért csak Pot Merrah elutazása után szállt fel űrhajójával az A-2-ről Emar Fond, Xolivan már tudta, mit fog érdemei elismeréséül kérni Detektől, mit kell tennie, hogy célját elérje. Merrah szembe került Maron Detekkel, Merrah messze van, Merrah szobája üres – ha maga rendez el mindent, akkor se alakulhattak volna a dolgok szerencsésebben…
– Melyik szobában találom Maron Deteket? – kérdezte nyugalmat erőltetve magára.
– Amott a folyosó végén – mutatta Karilla. – Arra azonban ne számítson, hogy egyhamar bejut hozzá. Máris percre be van táblázva az egész napja.
– Pillanatig se kételkedtem benne, hogy azonnal fogad, ha bejelentenek nála.
– Az lehet… csak éppen az a bizonyos bejelentés nem megy majd olyan gyorsan, mint gondolja – tájékoztatta Karilla heherészve Xolivant. – Először bemutatkozik az egyik titkárnőnek és elmondja jövetele célját… a titkárnő bejelenti a titkárság vezetőjének aki, ha éppen ráér, fogadja és töviről hegyire kifaggatja, mit óhajt a főnökétől, és előre láthatóan mennyi idejét fogja elrabolni. Mindezek után remélhetőleg még ma jelenteni fogják Maron Deteknek, hogy Tred Xolivan audienciát kér…
– Eh… bízza ezt rám! – nyújtott lagymatagon kezet Karillának. Nagyon igyekezett, hogy ne lássék meg a viselkedésén, mi kavarog benne. Hol reménykedett, hol meg úgy érezte magát, mint a sivatagban eltévedt vándor, aki rádöbben, hogy a csábítóan közelinek vélt oázis csupán semmibe foszló, sosem volt szellemkép.
– Szarvashibát követtem el, amikor Detek biztatására fejest ugrottam a konkordiai vállalkozásba – gondolta. – Ha Diszkordiában maradok és nyitva tartom a szemem, ma nekem is titkárnőm és szobáim lennének itt a kilencvenedik emeleten, így pedig egyetlen járható út maradt a számomra, túlontúl sok reménnyel azonban az se kecsegtet…
Amit a koordinátor Betekről elmondott, bizonytalanná tette Xolivant. Ha nem restellte volna magát Karilla előtt, visszafordul és későbbre halasztja, vagy inkább mégis Blarina Benno társaságában bonyolítja le első találkozását Maron Betekkel…
Amikor Karilla eltűnt a folyosó hajlatában, Xolivan is irányt változtatott és először a lépcső felé indult. Aztán meggondolta magát. Sarkon fordult, és határozott léptekkel Maron Betek szobájának tartott. Ott egy pillanatra még megtorpant, de legyűrte magában a kellemetlen érzést és erélyesen kopogtatott az ajtón.
Várta, hogy szólítsák bentről, de amikor csak nem kapott választ, lenyomta a kilincset. A szobában senkit nem talált. Az írógépbe húzott papírlap és az asztalon heverő iratok azonban arról tanúskodtak, hogy az a bizonyos "első számú" titkárnő, akiről Karilla beszélt, valahol a közelben tartózkodik.
– Ezt legalább megúsztam! – dörmögte megkönnyebbülten Xolivan, aztán a szemközt nyíló, félig behajtott ajtó felé indult.
Léptei zaját elnyelte a faltól falig érő puha szőnyeg. Izgalmában eszébe sem jutott, hogy ismét kopogni illenék, mielőtt Maron Detek szentélyéhez közeledve a soron következő szobába lép.
A felhőtlen égbolt egy áttetsző kék kockáját keretező ablak előtt odabent két nő beszélgetett. Az egyikben Xolivan az újságot olvasó asszonyra ismert, akit a földszintről néhány perccel előbb vele együtt röpített fel a kilencvenedik emeletre az expresszlift.
Mereven meghajtotta magát, valami köszönésfélét morgott, aztán kurtán bejelentette:
– Maron Betekkel szeretnék beszélni.
A csúnyának szép, szépnek csúnya asszony az íróasztalához lépett és a kezét a telefonra téve, hideg udvariassággal megkérdezte:
– Kihez van szerencsém?
– Bocsánat… siettemben elfelejtettem bemutatkozni – mentegetődzött és fogta egyszersmind lágyabbra a hangját Xolivan. Már tudta, hogy ez a különös megjelenésű, se nem fiatal, se nem öreg, se nem elutasító, se nem barátságos asszony Maron Detek titkárnője. – Tred Xolivan vagyok – hajtotta meg magát.
– Gondolhattam volna, hogy ön az – mosolyodott el a titkárnő. Magatartása villanásnyi idő alatt készséges és előzékeny lett. Ilyen változásra csak a magas tisztséget viselő emberek cerberusai képesek. – Imént telefonáltam át a szállodába és kerestem magukat. A portástól tudtam meg, hogy maga már úton van hozzánk, Blarina Benno azonban még az igazak álmát alussza.
– Honnan tudják, hogy megérkeztünk? – csodálkozott Xolivan.
– Bárhol tartózkodjék is, Maron Detek mindig nagy súlyt helyez rá, hogy elsőnek értesüljön mindenről, ami körülötte történik – válaszolta a titkárnő olyan hangsúllyal, amely kellőképp jelezte, milyen magas helyet foglal el főnöke a Kozmodrom Műveknél. – Amikor ma reggel belépett a szobájába, már az asztalán várta a főporta jelentése, hogy érkezése óta ki jött be a gyárkapun és ki hagyta el a telepet.
Xolivan hallotta is, nem is, amit a titkárnő mond. Most eszmélt csak rá, hogy voltaképpen fogalma sincs róla, milyen szerepet tölt be a Kozmodrom Műveknél az a Maron Detek, akivel utoljára a Déli-sarkon találkozott.
Amíg Xolivan az antarktiszi Trescent állomáson dolgozott, hozzá hasonló, csak épp a létra magasabb fokáig jutott törtetőnek vélte Deteket, akit így inkább a barátai, mint a vetélytársai közé sorolt.
Igaz, már akkor is tudta, hogy Detek közvetlen kapcsolatban áll Diszkordia államtanácsának néhány tagjával: ezért kérik ki mindenben a véleményét és ezért van rendszerint döntő súlya annak, amit mond. Arról pedig, hogy Detek valójában más és több annál, mint akinek láttatja magát, Xolivan akkor bizonyosodott meg, amikor éppen az ő közbejöttével kapta kézhez Perigon halála után a "felsőbb helyről" érkezett, titkos megbízatást: utazzék nyomban Konkordiába, teremtsen közvetlen, személyes kapcsolatot Vide Montannal és ha törik, ha szakad, szerezze meg Kibernopolban az adatszelektáló rajzait.
Ehhez adott még ajánlást is annak idején a mit sem sejtő Pot Merrah…
– Aki ma a Kozmodrom Művek élén áll, szükségszerűen az egész orbitron-terv irányítója is! – összegezte gondolatban Xolivan a frissen szerzett tapasztalatokat és szűrte le belőlük a maga szempontjából legfontosabb következtetést. Ette az irigység, de ugyanakkor gondosan mérlegelte azt is, hogyan húzhatna hasznot a távollétében kialakult helyzetből. – Detek óriási karriert futott be, míg jómagam valahol a létra közepén rekedtem… A veszett fejsze nyelét azért talán sikerül megmenteni. Még mielőtt magamtól jelentkeztem volna, Detek máris hivatott… Ez csak jót jelenthet!
Xolivant annyira elfoglalták a gondolatai, hogy csak akkor rezzent fel, amikor a titkárnő megszólította:
– Maron Detek arra kéri, hogy foglaljon helyet és legyen türelemmel, amíg Blarina Benno is ide nem érkezik. Már intézkedtem, hogy keltsék fel és azonnal küldjék át hozzánk.
– Jelentse kérem Maron Deteknek, hogy először négyszemközt szeretnék beszélni vele – válaszolta Xolivan újra éledő önbizalommal.
– Ahogy kívánja – bólintott a titkárnő és máris eltűnt a kívül-belül vastagon párnázott, nesztelenül nyíló ajtó mögött.
Xolivan kihúzta magát. Már önmaga előtt is szegyeiké az indokolatlan kishitűséget, amely a Karillával folytatott beszélgetés után elfogta.
– Fog ez menni… ha addig élek is, kiverekszem a magamét! – szívta tele a tüdejét levegővel. És már azon sem lepődött meg, amikor a titkárnőt megelőzve maga Maron Detek lépett ki a szélesre tárt ajtón, s ha nem is túlzottan sietve, de néhány kimért lépéssel elébe ment Xolivannak.
– Minek köszönhetjük a váratlan látogatást? – kérdezte, miközben kezet szorított Xolivannal. Majd mint aki mielőbb át akar esni a másikat megillető elismerés kényelmetlen pillanatain, gyorsan hozzáfűzte: – Jó munkát végzett, Xolivan. Gratulálok a nagyszerű eredményhez!
Xolivan néma meghajlással nyugtázta Detek szavait és csak akkor szólalt meg, amikor beljebb került az ajtón és egyedül maradtak a pazar fényűzéssel berendezett dolgozószobában.
– Tegnap ilyenkor még magam sem gondoltam, hogy ma reggel itt, a Kozmodrom Művek központi épületének kilencvenedik emeletén fogunk hosszú idő után ismét találkozni – szólalt meg rövid hallgatás után. Tudta, Detek arra vár, hogy megokolja, miért akar vele négyszemközt beszélni, de okosabbnak vélte, ha nem ront mindjárt ajtóstul a házba. Maga alá húzott egy széket és leült, még mielőtt hellyel kínálták volna. Mint aki magával teljesen egyenrangúnak tekinti a másikat, csevegő hangon folytatta: – Bár alig néhány órával ezelőtt léptem át először a Kozmodrom Művek kapuját, arról máris meggyőződtem, hogy kitűnően szervezett hírszolgálattal rendelkezik, Detek. Csak azt nem tudom, vajon ugyanilyen gyorsan eljut-e ide a gyártelep kerítésén kívül zajló események híre is?…
Detek állva maradt, két szeme két keskeny réssé szűkült a szemöldöke alatt.
– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte foga közt szűrve a szavakat.
– Arról például még bizonyára nem tud, miért hagytuk oda olyan hirtelen-váratlan Blarina Bennoval Latibort és hogyan érkeztünk Diszkordiába…
Maron Detek az íróasztala mögé került, maga elé húzott egy tömött mappát, s miközben állva lapozgatni kezdte a titkárnő és Irent Karilla tájékoztató jegyzeteivel sűrűn ellátott leveleket, fel sem pillantva figyelmeztette Xolivant:
– Ha nem kényszerből, hanem önszántából jött el Konkordiából, akkor igen rosszul tette, hogy magára hagyta Kibernopolban Pot Merrahot. – Leült, aztán rideg, parancsoló hangon folytatta: – Mondja el, mi történt azután, hogy Merrah Konkordiába érkezett.
Xolivan áldotta a szerencséjét, amiért Detekkel való találkozása előtt a véletlen éppen Karillával hozta össze, így most nincs ember a földkerekségen, aki akár részleteiben, akár a maga összességében nála jobban ismerné ezt a bonyodalmas ügyet. Ha ügyesen kihasználja az alkalmat, rövidesen belőle is a kilencvenedik emelet egyik névtáblás lakója lehet…
– Miért nem beszél? – morrant rá türelmetlenül Detek. – Délelőtt még két tárgyaláson kell részt vennem, percre ki van számítva az időm.
Xolivan azzal kezdte, hogy elmondta Deteknek, miért kérette Vide Montan sürgősen Kibernopolba Merrahot. Arról nem tudott beszámolni, milyen eredményre jutott az evolvátor a deutériumot helyettesítő új anyag keresésével, mert mire az elektroagy végzett a feladattal, Xolivan és Blarina már úton voltak Diszkordia felé.
– A történtek után semmi kétség, hogy az evolvátor az egymásnak ütköző deutériummagok káros sugárzása miatt "tiltakozott" a gyorsítók feltöltése ellen – állította határozottan Xolivan. – A sugárzás elsősorban a rádió-összeköttetésben okoz zavarokat, ezt bizonyítja a mi sztratoszféragépünk esete is, Fond konkordiai kényszerleszállása is.
A jól időzített bomba kellő pillanatban robbant…
– Mit beszél?! – kapta fel a fejét megdöbbenve Maron Detek. – Fond Konkordiában van?
– Ő ott… én és Blarina Benno pedig itt – válaszolta Xolivan. Aztán szenvtelen arccal hozzáfűzte: – Ezzel, gondolom, annak is magyarázatát adtam, miért kellett sürgősen távoznom Kibernopolból és miért hagytam magára Merrahot.
– Mit szólt Merrah, amikor megtudta, milyen körülmények közt ért földet odaát Fond?
– Nem mondott az semmit… De ahogyan végignézett rajtam, azzal ezer szónál is többet mondott.
Detek még néhány kérdést tett fel, aztán elhallgatott és a hátán összefont karral, szótlanul járkált fel-alá a szobában. Ha úgy alakul, hogy az evolvátor ellenkezése miatt Vide Montan még csak nem is kísérletezik nehézhidrogénnel, akkor Konkordiában sosem tudják meg, hogy a deutériumgyorsítóval minden eddiginél hatásosabb fegyverre tettünk szert – gondolta. – Amíg ez a titok a miénk marad, csak ott és csak akkor repülhet a földkörüli térségben űrhajó vagy sztratoszféragép, ahol és amikor mi megengedjük…
– Remélem, hogy Merrah is, Fond is hallgatni fognak odaát – szakította meg végre Detek a hosszúra nyúlt csöndet. – Mihelyst erről megbizonyosodtunk, azonnal vissza kell mennie Kibernopolba, Xolivan!
– Kibernopolba?… Én?… Soha! – tiltakozott az magából kikelve. – Mit mondjak Vide Montannak, ha megkérdezi, hol voltam két vagy három napig? Ezóta talán kész is van a munkával és már az új anyagot gyártja az evolvátor…
– Éppen ezért küldöm vissza Konkordiába. Az anyag összetételét nekünk is ismernünk kell.
– Ott van Pot Merrah…
– Jól tudja, hogy Merrah nem a mi oldalunkon áll.
– A konkordiai adatszelektálóval Kild Nappon és én egészen rövid idő alatt össze tudunk hozni egy evolvátort. Ha az készen van, mi is ki tudjuk elemezni az új anyag összetételét.
– Az evolvátor már működik, de jó ideig nem ér rá ilyesmivel pepecselni.
– Ki építette meg az evolvátort? – érdeklődött meglepetten Xolivan.
– Nitor Nanken kezdte és Kild Nappon fejezte be.
– Azoknak a rajzoknak az alapján, amelyeket én annyi kockázatot vállalva szereztem meg… – keseredett meg Xolivan szája íze.
– Nem értem magát – csóválta a fejét Detek. – Mit gondol, miért bíztuk meg ezzel a feladattal? Azt hitte talán, hogy mindaddig az irattárban fogjuk őrizni a rajzokat, amíg maga Konkordiában van?
Az imént még oly biztonságos út, amelyen Xolivan célhoz vélt jutni, váratlanul szédítően mély szakadékba torkollott…
– És min dolgozik most az evolvátorunk? – kérdezte kiszáradt torokkal Xolivan.
– Deutériumgyorsítókat gyárt.
– De hiszen nyilvánvaló, hogy deutériummal nem lehet az orbitron-tervet megvalósítani!
– A Konkordiával közös orbitron-tervet talán nem. A mi tervünket azonban igen!
– Diszkordia terve, tudomásom szerint, csak… hm… csak kiegészíti, de nem keresztezi a közös orbitronét…
Xolivan még mondani akart valamit, az íróasztalon azonban mély, búgó hangjelzést hallatott a telefon. Detek lenyomta a tárcsa előtt sorakozó billentyűk egyikét, mire a hangszóróban felcsendült a titkárnő hangja:
– A hírközpontból keresik önt. Bizalmas jelentés érkezett… – A titkárnő elhallgatott, majd pillanatnyi habozás után megkérdezte: – A vonalban vannak. Kapcsoljam?
– Nem – válaszolta kurtán Detek. – Tartsa a vonalat, azonnal jövök.
Xolivan magára maradt.
Próbálta összegezni, amit megtudott, szeretett volna valamilyen végső elhatározásra jutni még mielőtt elmegy innen, erre azonban nem maradt ideje.
Felpattant az ajtó és dúlt arccal, magából kikelve rontott be rajta Detek. Megtorpant Xolivan előtt, begörbült ujjai remegtek, mintha meg akarná fojtani a riadtan hátráló férfit. Aztán megfordult és akkorát csapott öklével az asztalra, hogy azon reccsenve hasadt ketté a vastag üveglap.
– Miféle ostobaságot művelt odaát? – rivallt dühtől remegve Xolivanra. – Azért küldtem Konkordiába, hogy szerezze meg az adatszelektáló rajzait… De ki adott arra utasítást, hogy felrobbantsa az evolvátort? Ezért felelni fog, Xolivan!


Különös lelet

Vide Montan két napja kórházban volt. A robbanásnál szerte repülő szilánkok szerencsére nem sebesítették meg. Az új anyag: a montánium sugárzása sem tett kárt benne, de az izgalom, az átélt események annyira megviselték a szívét, hogy minden tiltakozása ellenére Perk doktor kórházba szállíttatta az öreg professzort. Azóta Tilia sem otthon, sem a technikatörténeti múzeumban nem találta a helyét. Nem evett, nem aludt, nem dolgozott, csak kószált egyik teremből a másikba, s úgy nézegette az üvegszekrények polcain sorakozó múzeumi ritkaságokat, mintha mindahányat először látná.
A gótikus ablakok ólomkeretbe foglalt üveglapocskáin átszűrődő fény színpompás szőnyeggel borította be a fehérre meszelt falat. Tilia úgy érezte, hogy ha a nagy csendben csak egyet is koppan még a folyosó kőkockáin cipője sarka, nyomban hanggá változnak és lármázva kergetőzni kezdenek a falakon billegő fényfoltok.
Aggódott az apja miatt, aki az utóbbi időben amúgy is gyakran panaszkodott a szívére, nyugtalanította a rejtélyes robbanás, melynek Merrah, Kerry és a többiek máig sem lelték okát és magyarázatát, s mindennek tetejébe még a lelkiismerete is furdalta, mert aznap történt először, hogy kurtán-furcsán letorkolta régi munkatársát, az ügyes kezű restaurátornőt, aki egy rég tengerbe süllyedt város romjai közül felszínre hozott géptörmelékek rendezésénél és azonosításánál segédkezett neki. Rita Bardu lelkendezve újságolta, hogy kemény fejtörés árán új eljárást eszelt ki, melynek segítségével talán sikerül kideríteni, hogy mi célt szolgálhatott az a csupán töredékeiben fennmaradt szerkezet, melynek rekonstruálásával legutóbb Dove megpróbálkozott.
– Új eljárással majd akkor kísérletezünk, ha az ismerteket már kipróbáltuk – volt a rideg válasz.
Tilia nemrégen még a lelke üdvösségét is odaadta volna a rozsdamarta, dirib-darab fémalkatrészek titkának megfejtéséért. Most pedig legszívesebben mind visszaszóratta volna a tengerbe, mert unos-untalan a szomorú romhalmazra emlékeztették, mely alatt apja is, ő is kis híján halálukat lelték.
Egy ajtó előtt megállt és gyors elhatározással benyitott rajta.
– Mondd csak el még egyszer Rita, hogyan rekonstruálhatnánk szerinted ennek a szerkezetnek a hiányzó részeit? – ült le az alkatrészek összeillesztésével bíbelődő restaurátornő mellé. – Valami szöget ütött a fejemben… úgy lehet, tényleg rátaláltál a megoldásra!
Rita keze egy pillanatra megállt a levegőben, aztán csipesszel fogva óvatosan a tenyerébe fektetett egy félig-meddig épnek látszó darabot.
– Ebből az alkatrészből és két hasonló formájú töredékből indulok ki – állt fel az asztaltól és aprólékosan magyarázni kezdte, mint gondolja kideríteni annak a különös szerkezetnek a rendeltetését, melynek kibogozásánál Kvarter és Kerry Vulk után Dove Vikar tudománya is csődöt mondott.
Tilia hallgatta egy ideig, aztán csendesen megkérdezte:
– Gondolkoztál te már azon, Rita, hogy hasznát látja-e valaki annak, amire itt annyi munkát, időt és energiát pocsékolunk?
– Pocsékolunk?!… – visszhangozta elképedve Rita Bardu. Mintha kérdőjellé görbedt volna a teste, úgy nézett Tiliára alulról fölfelé, furán kicsavart nyakkal.
Tilia fáradt, elkínzott arcán mosoly futott át, szeme azonban komoly maradt.
– Azon csodálkozol, amit kérdeztem vagy azon, hogy éppen én kérdezem ezt?
Rita tenyeréből koppanva a padlóra esett, onnan az asztal alá gurult az addig oly féltő gonddal kezelt, rozsdás vasdarab. Önkéntelenül utánakapott, de nem érte el. Felegyenesedett és szinte könyörögve nézett Tiliára, aki mozdulatlanul, elrévedt szemmel meredt maga elé.
– Csak nem bukkantak új, ezeknél is érdekesebb leletekre valahol? – kérdezte felcsillanó reménykedéssel a hangjában.
– Nem… legalább is tudomásom szerint semmi új nem került elő – ingatta a fejét Tilia. Az asztalhoz lépett, egy hosszú acélvonalzóval beljebb seperte a szanaszét heverő holmit, majd egyik lábát a padlónak feszítve felült az asztal sarkára.
– Látom nem érted, hova akarok kilyukadni, Rita… Ülj csak ide mellém! – mutatott egy zsámolyra. – Én nem erről a szerkezetről beszéltem az imént, hanem általában… általában arról a munkáról, amelynek te is, én is egész életünket szenteljük.
Rita térdére fektetett kézzel, előrehajolva ült a kényelmetlenül magas zsámolyon. Úgy nézett Tiliára, mint a tanítvány, aki attól tart, hogy a mestere olyan titkot fog előtte feltárni, amelyet csak nehezen, talán sehogy sem fog megérteni.
A csend végtelenül hosszúnak tűnt. Rita arcát apró ráncok hálózták be, szemgolyói szárazon égtek.
Mindenre el volt készülve, mégis váratlanul érték Tilia vívódva, gyötrődve ráomló szavai.
– Amióta a robbanás történt, szüntelenül azon tépelődöm, vajon helyes úton járok-e, amikor letűnt korok technikai kultúrájára próbálok fényt deríteni? Helyes-e, hogy a múltat kutatom, ahelyett hogy apám oldalán én is a jövőbe vezető utat keresném?… Mi jó származik abból, ha minden tudásunkat latba vetve olykor sikerül felidézni egy-egy kort, egy-egy város vagy társadalom életét?
– A múlt ismerete nélkül gyökértelen fa lenne a ma és a holnap minden alkotása – válaszolta mélységes meggyőződéssel Rita. – Aki magasabbra akar hágni, annak tudnia kell, hogy mi van alatta.
– Könnyű fejtetőre állítani, amit mondasz – mosolyodon el Tilia. – Apró gyerek voltam még, amikor cserepes virággal köszöntöttem apámat egyik születésnapján… Ma sem tudnám megmondani, miért, de a fejembe vettem, hogy ha törik, ha szakad, látnom kell, milyen annak a virágnak a gyökere. Egy alkalmas pillanatban aztán nagy óvatosan kikapartam a földet a cserépből, jól megnéztem magamnak a gubancos gyökereket és újra visszatömködtem az egészet a cserépbe. Tudod, mi lett a következménye az én olthatatlan tudásszomjamnak?
– Gondolom – bólintott Rita. – A virág elpusztult…
– Igen, elpusztult. Holott, ha nem bolygatom a gyökereit, sokáig élt volna.
– Csak nem azt akarod bizonyítani, hogy a régész munkája haszontalan időfecsérlés?! – pillantott Rita megbotránkozva Tiliára.
– Nem akarok én semmit bizonyítani, Rita… – válaszolta Tilia. Megrázta a fejét, aztán hideglelősen összeborzongott. Egy ideig társnője arcán pihent a tekintete, majd lehuppant az asztalról és két karját a melle előtt keresztbe fonva, görcsösen behajló ujjakkal kapaszkodott a saját vállába. Fel-alá járkált, némán tusakodott magával, s csak nagy sokára szólalt meg ismét.
– Mit keresek én itt? Tudom, hogy apám oldalán lenne a helyem, mégis ezek között a mihaszna roncsok között pergetem egyik napot a másik után…
Rita is felállt és lassan, megfontoltan rakosgatni kezdte a sokféle szerszámot, amelyekkel addig dolgozott. Egyszerű, hétköznapi ember volt, akit meghökkentett és félelemmel töltött el a háborgó indulat, amely most Tilia arcán tükröződött.
– Mi okozhatott ilyen váratlan törést, ekkora változást benned? – tűnődött hangosan. Visszazöttyent a zsámolyra és anélkül, hogy felnézett volna, folytatta: – Szemétre hánysz mindent, amit elértél, feladod, amit eddig hivatásodnak vallottál és amiért annyit tanultál, dolgoztál… Nagy okod lehet erre, Tilia Montan!
A súlytalanul kiejtett, szomorúan kongó szavak ütésként hatottak Tiliára.
Szörnyen elhagyatottnak érezte magát, ő, aki mindig a saját eszére hallgatva haladt előre a maga útján, aki apjától örökölt fölényes biztonsággal mozgott az emberek között és mindig tudta, mikor mit kell tennie, riasztóan idegennek érezte ezt a lelkiállapotot.
Mióta él már ilyen hányatottan? Mi borított fel benne és körülötte mindent?
Tilia képzeletében e pillanatban úgy jelent meg Tred Xolivan, ahogyan nem sokkal érkezése után – már mint Perigon utóda Kibernopolban – először kereste fel a lakásán Vide Montant és az apja bemutatta őket egymásnak. Kísérteties pontossággal emlékezett Xolivan szavaira, amint szemben ült velük az asztalnál és azt mondta:
–… Nemcsak a helyettese, hanem ugyanolyan segítőtársa szeretnék lenni, Montan professzor, mint szegény Perigon volt. Minden igyekezetemmel azon leszek, hogy pótoljam a veszteséget, amely az ő halálával Kibernopolt, s ezen keresztül közös nagy tervünket érte…
Tilia látta Xolivan erős, inas kezét, amint az asztalon nyugodott és újra hallotta minden szónak a hangsúlyát. Nem merte szabadjára engedni a gondolatait, mert félt, hogy még zűrzavarosabbá válik mindaz, amiből – úgy érezte – amúgy sem tud már kilábalni. Ösztöne és lelkiismerete azonban nem hagyták nyugodni és kerestették vele a kivezető utat, amely onnan indult el és hatalmas kört befutva oda torkollott, ahol a maga elé tűzött célokkal, a soha-nem-volt béke és bőség korszakát ígérő gépekkel Vide Montan állott.
– Kerry Vulk mellettem áll… Éjt nappá téve dolgozik, hogy mire apám kikerül a kórházból, nyoma se legyen az evolvátor-csarnokban a robbanásnak – suhant át agyán összefüggéstelenül egyik gondolat a másik után. – Azon a napon, amikor a robbanás történt, Xolivan már nem mutatkozott Kibernopolban. Eltűnt nyomtalanul, hasztalan keresik azóta is… Miért nem Kényre, miért rá gondolok szüntelen?… Szerencsétlenség érte? Hol?… Mikor?… Akármi történt vele, annak már híre jött volna… Xolivan eltűnt, ugyanaznap elszabadult a pokol Kibernopolban… Véletlen?…
Elűzte a gondolatot és kényszerítette magát, hogy Rita Bardura figyeljen.
– Néhány nappal ezelőtt még arról beszéltél, mennyi munkád és terved van. Hogy megfelelő asszisztenst keresel magad mellé, mert egyedül már nem győzöd a romvárosból felszínre hozott leletek nyilvántartását és rendszerezését. Ezek szerint már nincs szükséged segítségre?
– Utódról kellene gondoskodnom, nem pedig asszisztensről… – mondta Tilia csendesen.
– Kár… – csóválta a fejét sajnálkozva Rita. – Ma délelőtt két, púpozásig megrakott teherautó érkezett megint a romvárosból. Se szeri, se száma a sok új leletnek. Meg sem nézed, mi mindent hoztak ismét felszínre a búvárok?
– Mit nézzek rajta? – vont vállat Tilia. Felemelte a kezét és kifelé fordított tenyérrel olyan mozdulatot tett, mint aki egy hosszú, részletes választ igénylő kérdésre szavaknál többet mondó jelbeszéddel akar felelni.
– Legalább annyit tegyél a kedvemért, hogy lejössz velem a raktárba és te is megnézed a szállítmányt – kérte Rita abban reménykedve, hogy Tiliát csupán múló rossz hangulat kínozza, ami nyomtalanul elröppen majd, ha egy olyan leletre találnak, ami felkelti az érdeklődését.
– A kedvedért… – bólintott engedékenyen Tilia és Ritába karolva lassú léptekkel az ajtó felé indult. A folyosón megállt és elengedte Rita karját.
– Menj csak előre, mindjárt jövök én is – mondta hirtelen elhatározással. – Valamit a szobámban felejtettem, előbb felszaladok érte…
– Csak aztán magad ne feledjed odafent! – figyelmeztette Rita Bardu.
– Ha nem sietsz, előbb a raktárban leszek, mint te – felelte Tilia mosolyogva.


A külsejében is múzeumhoz illő, ódon épület legfelső emeletén, közvetlenül a tető alá épített kis szobák egyike volt az a zug, ahová olyankor szokott elbújni Tilia, ha egyedüllét után vágyott és nem akarta, hogy zavarják. A régimódi tetőszerkezetből csücskösen kiugró ablakon át messzire ellátott. A várost kettészelő folyam túlsó partján ágaskodó felhőkarcolók olyan távol estek innen, hogy szögletes hátuk szinte már semmit sem takart el a Latibort észak felől koszorúzó, erdős hegyvonulatból.
Tilia kitárta az ablakot és a párkányra könyökölve mélyen az utca fölé hajolt.
Zaj, lárma alig hatolt idáig. Mint egy némafilm képsora, hangtalanul peregtek át szemén a túlpart felől érkező magasvasút vagonjai, az úttesten négy-négy sorban egymással szemközt rohanó gépkocsik és a széles járdákon hömpölygő embertömeg. Az égen bodrosodó bárányfelhők olyan közelinek tűntek, hogy úgy érezte, ha kinyújtaná a kezét, letörölhetné őket az égről.
Észrevette, hogy messze alatta egy magányos férfi kiválik a járókelők közül, aztán befordul a múzeum kapuján. "Kerry Vulk…" – mondta hangosan Tilia és két apró ránc támadt a szemöldökei között.
Kényről megint Xolivan jutott az eszébe, akiből titokzatosság és nyugtalanító erő áradt feléje. Valami vonzotta Xolivanhoz, ugyanakkor taszította is tőle. Üres maradt a nap, ha nem találkozott vele, pedig idegenkedett a társaságától. De hiába tárta fel magát becsületesen önmaga előtt, hiába próbált magyarázatot találni érzelmeinek erre a fonák kettősségére, akármerre fordult, zsákutcába jutott.
Az apja és mindenki más előtt el tudta titkolni vívódásait, de sejtette, hogy a szerelmes ember kifinomult ösztönével Kerry érzi mindezt és átlát rajta. Ezért nem akart most vele kettesben maradni – inkább elébe ment és úgy intézte, hogy a lépcsőházban találkozzanak össze.
– A kórházból vagy az intézetből jön? – toppant Kerry elé az egyik fordulónál.
– Innen is, onnan is hoztam híreket – válaszolta Kerry Vulk és mintha véletlenül történne, kis ideig még fogva tartotta Tilia kezét. – Édesapja már jól érzi magát és azt üzeni, hogy próbáljuk együttes erővel jobb belátásra bírni Perk doktort, mert ha holnap sem engedi haza, olyan skandalumot csap, hogy minden beteg megszökik a kórházból.
– Most nem a miénk a szó, Kerry, hanem Perk doktorérázta a fejét Tilia. – Különben magam is helyesebbnek tartom, ha apám mindaddig a kórházban vagy egy szanatóriumban marad, amíg el nem tűntek Kibernopolból azok a szörnyű romok, maguk pedig végére nem jártak annak, mi okozta a robbanást.
– Az első feltételnek hamar eleget fogunk tenni, de az utóbbinak?… Olyan tanácstalanul állunk a történtekkel szemben, mint a betűvetést tanuló gyerek, akitől azt kívánják, hogy állítson össze mondatra való szavakat abból a három vagy négy betűből, amelyeket már ismer… Ha valaha valaki is fényt tud deríteni erre a rejtélyes ügyre, az csak Vide Montan lehet.
– Sokat adnék érte, ha segíthetnék maguknak…
– Segítsen azzal, hogy nem porosodik itt tovább a sok ócska limlom között, hanem velünk marad az intézetben és lelket önt belénk, amikor harmadszor, ötvenedszer és századszor nekirugaszkodunk a problémának…
Tiliának már a nyelvén volt, hogy megkérdezze, nem érkezett-e hír Xolivanról, de inkább lenyelte a kérdést.
– Ma vagyok itt utoljára – mondta csendesen. – Ha tényleg hasznomat tudják venni, nem mozdulok Kibernopolból, amíg szükség lesz rám…
– Komolyan mondja ezt? – csillant fel Kerry Vulk szeme.
– Igen – bólintott határozottan Tilia. Hogy elejét vegye minden kérdésnek és magyarázkodásnak, sietve folytatta: – Megígértem Rita Bardunak, hogy még átnézem vele a tengerbe süllyedt városból legutóbb felszínre hozott dolgokat. Tartson most velem, aztán együtt kimegyünk Kibernopolba…
Tilia látta Kerry arcán a zavart csodálkozást, de nem akarta, hogy váratlan elhatározásáról most több szó essék.
A raktárban, ahol azokat a leleteket tartották, melyeknek a feldolgozása és rendszerezése Tiliára várt, zsúfolásig volt már minden polc és szekrény, pedig az új szállítmánnyal érkezett ládákat még fel sem bontották.
– Ki fog ebben a dzsungelben rendet teremteni, ha te feladod itt a munkát? – fogadta Rita Bardu csüggedten Tiliát. Kicsire zsugorodva, maga alá húzott lábbal kuporgott az egyik ládán. – Így is több gyűlt össze, mint amennyivel meg tudtunk birkózni… mi lesz ezután?
– Igazán egyre megy, hogy ma vagy tíz esztendő múlva ír valaki tanulmányt arról, hogyan élhettek és milyen eszközöket használtak valamikor az elsüllyedt város lakói – válaszolta Tilia helyett Kerry, óvatosan elkerülve Rita láthatóan neki szánt, szemrehányó pillantását. – Magukat itt elsősorban a kíváncsiság sarkallja, a kibernopoliakat azonban egy megoldásra váró, minden eddiginél nagyobb feladat. Vide Montan lányának most az apja mellett a helye!…
Rita felhúzta a szemöldökét és némán tiltakozó tekintettel néhányszor végigmérte Kerry Vulkot, akivel már nemegyszer összeszólalkozott ilyen és ehhez hasonló megjegyzések miatt.
– Ó igen… persze sokkal fontosabb dolgok is vannak…
Egy kesernyés mosollyal fejezte be a mondatot, mert ismét felrémlett előtte, hogy mi vár reá, ha mással vagy éppen magára hagyatva kell folytatnia a megkezdett munkát.
– Mi van ebben a bödönben? – kérdezte Tilia, még mielőtt Rita folytathatta vagy Kerry válaszolhatott volna. – Ez is a mai szállítmánnyal érkezett?
– Igen – bólintott Rita. – Először azt hittem, hogy tévedésből került a ládák közé, mert egyáltalán nem úgy fest, mintha ötszáz évvel ezelőtt készítették volna és azóta a tengervíz marná. De a szállítmány kísérőjegyzékén is szerepel, pontosan feltüntetve, hogy a romváros melyik részén találták és mikor, melyik búvár hozta felszínre.
– Biztosan egy hajóról dobták vagy ejtették a tengerbe és úgy került a romok közé – rugdosta cipője orrával Tilia a mintegy másfél méter átmérőjű, arasznyi magas tartályt. – Nézze csak, Kerry, mi lehet ez?
A tartályt alul-fölül tömör ólomlemez fedte, csupán az oldalán volt néhány nyílás, melyeket rugalmas, üvegtisztán áttetsző anyagból készült kis ablakok fedtek. Csavarnak, zárnak sehol semmi nyoma.
Kerry, hogy ezzel is kedvére tegyen Tiliának, azon nyomban végighasalt a poros kőpadlón és az egyik nyíláson át kukucskálva próbálta megállapítani, mit rejt magában a tartály.
– Így nem sokat… helyesebben semmit sem látok abból, ami belül van – tekergette erre-arra a nyakát. – Nincs egy lámpájuk, amivel bevilágíthatnék az ablakon?
– Zseblámpám nincs, de talán ez is megteszi majd – nyújtotta oda lehajolva az öngyújtóját Tilia. Alig tudta magába fojtani a nevetést, olyan komikus látványt nyújtott a földön hasaló, hórihorgas matematikus.
Az apró láng kevéske fényt adott, amellett minduntalan el-ellobbant a huzatos helyiségben. Kerry felült, oldalára fordulva megint visszafeküdt, aztán minden egyes ablakocskánál újra végigcsinálta mindezt anélkül, hogy közben egyetlen szót is szólt volna.
Tiliát és Ritát annyira elfoglalták a gondolataik, hogy csak arra figyeltek fel, amikor Kerry esetlen mozdulatokkal, talpra tornászta magát, nagyjából leverte ruhájáról a port, és megkérdezte:
– Hol van a közelben egy telefon?
– A portán – válaszolta Tilia szórakozottan. – Kinek akar telefonálni?
– Pot Merrahnak, Kibernopolba.
– Miért?
– Szeretném, ha idejönne és ő is megnézné ezt a különös leletet.
– Mi látnivalója akad ezen Merrahnak? – csodálkozott Tilia.
– Azt hiszem, nagyon is sok… – válaszolta rövid habozás után Kerry. – Lehet ugyan, hogy tévedek, de…
Megrázta a fejét, mintha a saját szemének sem hinne.
– Beszéljen már! Mi van ebben a tartályban?
Kerry megsápadva, rátapadó tekintettel nézte az ólomszürke, súlyos korongot. Lélegzetvétele meggyorsult, szája mozgásán látszott, hogy izgatott, apró nyelések siklanak le a torkán.
– Kibernopolban letettünk annak a deutériumgyorsítónak a gyártásáról, amelyet Merrah tervezett – szólalt meg rekedten. – Valahol, valaki azonban mégis elkészítette a gyorsítót. Talán csak ezt az egyet, talán többet is… Ki? Hol?… Erre egyesegyedül Pot Merrah adhat választ…


A szálak összefutnak

– Azt persze nem merném állítani, hogy a széna illatú hölgy, akivel Step Kvartért láttam délelőtt a negyvenhatodik utcában, azonos azzal, akit a baleset után akkor este a kikötőnegyedben a pártfogásába vett és istápolt – mondta Ravin Sunt. – Annyi azonban bizonyos, hogy Tred Xolivanról folyt köztük a szó.
– A közelükbe kellett volna férkőznie, hogy kihallgassa őket – válaszolta vegyes érzelmekkel Dove. – Ezek szerint nyilvánvaló, hogy Kvarter tudja hol tartózkodik Xolivan és miért hagyott faképnél bennünket…
Xolivan eltűnését követően a riporter elhatározta, hogy magánnyomozást indít utána és addig nem nyugszik, amíg személyesen át nem adja neki Fond üzenetét. Azonban hiába járta és telefonálta végig az összes utazási irodát, a repülőtereket és a kikötőket, sehol nem akadt a nyomára. Xolivan autója a garázsban állt, házvezetőnője pedig csak annyit tudott mondani róla, hogy egyik nap hazaszaladt valamiért, magához vett néhány iratot, aztán újra elment azzal, hogy a szokásos időben este otthon lesz. Azóta sem a lakásán, sem Kibernopolban nem látták.
– Latiborban legkevesebb százezer nő használ szénaparfümöt – szólalt meg ismét Ravin. – Ez hát egymagában még nem sokat jelent. Viszont a leírás, amit ama bizonyos Annel Gibbertről adott, pontosan ráillik Kvarter ismerősére. Nos, ezek után már nem kell különös képzelőerő ahhoz, hogy holmi összefüggést tételezzünk fel… Kvarter, Xolivan és ez az Annel Gibbert valamiféle kapcsolatban vannak egymással.
– Egymással, s talán a robbanással is…
Dove hangja kicsit remegett, amikor ezt kimondta. Ravin látta rajta, milyen erőfeszítésébe kerül, hogy nyugodtnak mutassa magát.
– Elragadja a fantáziája, Dove! – nevetett Ravin. – Az azért mégsem tételezhető fel Xolivanról, hogy pokolgépet helyezett volna el az evolvátorcsarnokban, aztán kereket oldott. Ne feledkezzen meg arról, hogy odaát a Kozmodrom Műveknél Xolivan Pot Merrah helyettese, és mint ilyen, az orbitron-terv egyik legfontosabb munkatársa.
– Éppen ez az, ami szöget ütött a fejembe! Ha Kvarter tudja, hová lett Xolivan, Merrahnak még inkább kell tudnia. Miért állítja akkor, hogy sejtelme sincs róla, hol keressék?… És mért nem tud – állítólag – választ adni arra, honnan és hogyan kerülhetett Konkordia partjainál a romvárosból felszínre hozott gyorsító a tengerbe?
– Mit találtak a romvárosban? – kapta fel a fejét Ravin Sunt.
– Egy üres gyorsítót, amelyről minden kétséget kizáróan megállapították, hogy előzőleg deutériummal volt feltöltve és hogy nemrég egy űrhajóról dobhatták a tengerbe…
Amikor Dove elmondta, hogyan játszotta a technikatörténeti múzeumban kezükre a véletlen a rejtélyes úton-módon idekerült és a konkordiai partok közelében kihalászott gyorsítót, Ravin megkérdezte:
– Mit tud minderről Vide Montan?
– Semmit. Perk doktor a kórházból egy szanatóriumba szállíttatta és mindannyiunknak szigorúan megtiltotta, hogy jó híreken, no meg az evolvátor újjáépítésének előrehaladásán kívül bármiről is szót ejtsünk előtte.
– Annyira rossz állapotban van a professzor?
– Ha őt kérdezi, azt fogja mondani, hogy kutya baja sincs és átkozza Perket, amiért tétlenségre kárhoztatja. Ha viszont az orvossal beszél, akkor több rosszat mint jót fog hallani…
– Minden orvosnak ez a véleménye vagy csak egyedül Perk doktoré?
– Nem tudom…
– Nos, szerintem később többet árt majd, mint amennyit most használ, ha titkolóznak Vide Montan előtt… Mint a szénaillatú triumvirátus egyik tagjára, elsősorban magára hárul a feladat, hogy beszéljen Montannal.
– Hagyja végre ezt az ízetlen tréfát! – csattant fel dühösen Dove. – Jól tudja, hogy Kvarterért cseppet sem rajongok, Xolivant pedig egyenesen utálom.
– Annel Gibbertet annál kevésbé… – gondolta Ravin, de jobbnak látta, ha ezt nem említi Dove előtt.
– Ha rajtam állna, egyetlen percig sem halogatnám, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba – váltott hangot Ravin. – Tudja, mivel kezdeném?
– Mivel?
– Először is – persze csak úgy mellesleg – megkérdezném Pot Merrahtól, hogy miután Xolivan eltűnt, nem látogatná-e meg helyette ő annak a kelet-konkordiai kis falunak a kórházában Pondot?
– Nem értem…
Ravin hátradőlt a széken, könyökét nyitott tenyerébe támasztotta és a fogaira kocogtatott körmökkel pengőén dallamos ritmust csalt elő az ajkai közül. Ez a szokása a legmélyebb gondolkodás állapotát jelezte.
– Kizártnak tartja, hogy a gyorsítót, amelyik véletlenül Tilia Montanhoz került, leszállás előtt Fond hajította az űrhajójáról a tengerbe?
Dove elgondolkozva bólintott.
– Lehet… Ez azonban épp annyira valószínűtlen, mint annak a feltételezése, hogy Xolivan váratlan eltűnése Kibernopolból valamiféle kapcsolatban áll a robbanással.
– Ha minden feltevést elvetünk, akkor biztos, hogy semmire sem jutunk – mondta Ravin. Előhalászta jegyzettömbjét és maga elé tette az asztalra. – Induljunk ki hát először abból, hogy ez is, az is igaz és próbáljuk egymáshoz illeszteni a kockákat. Aztán, vagy összeáll a kép, vagy sem…


Perk doktor úgy olvasott beteg barátja lelkében, mint egy nyitott könyvben. Ahogyan Vide Montan makacs szótlansággal a mennyezetre meresztette a szemét, abból látta, hogy a professzort nem testi fájdalmak kínozzák, hanem a katasztrófa miatt gyötrődik, amely élete nagy művét, az evolvátort érte.
Perk számtalanszor hallotta Vide Montantól, hogy az elektroagy egyik legfőbb erőssége a tökéletes önkontroll, az a sajátosan új és egyedülálló képessége, hogy működés közben állandóan ellenőrzi nemcsak önmagát, hanem az általa irányított összes gépet is, s nyomban jelez minden rendellenességet. Sőt arra is képes, hogy a hibákat elhárítsa – ha pedig netán olyan üzemzavar támad, amellyel egymaga nem tud megbirkózni, az evolvátor leáll, majd fény- és hangjelekkel segítséget kér.
Hogyan keletkezhetett mégis ilyen súlyos hiba? Miért nem jelezte időben az elektroagy, hogy valami nincs rendben az adagoló gépek körül?
A robbanás óta benne lappangó lelkiismeret-furdalás fokozatosan marcangoló bűntudattá érett Perk doktorban.
Nem éppen az ő kívánságára titkolták el és titkolják még most is Vide Montan előtt Xolivan eltűnését? Nem ő tiltotta meg Kény Vulknak, hogy a romvárosban talált gyorsítóról említést tegyen?
– Első és a legfontosabb most, hogy Vide Montan minél távolabb kerüljön Kibernopoltól – kerekedett felül ismét Perk doktorban a betegéért aggódó orvos. – Elviszem valahová a hegyek közé, ahol csend van és nyugalom, és senki nem zaklatja majd…
Amikor közölte elhatározását Montannal és a professzor hallgatását belegyezésnek vélve kilépett az ajtón, hogy nyomban intézkedjék is, Dove Vikarba ütközött.
A robbanás óta eltelt napok alatt a fiatal technikus nem volt ágyban. Széken kucorogva bóbiskolt néha egy-egy órát, aztán újra belevetette magát a munkába. Mintha megsokszorozta volna önmagát, mindig kéznél volt, mindenen rajta tartotta a szemét, mindenről tudott és mindent számon tartott. Hatalmas felelősség szakadt rá: az erősen megrongálódott evolvátorcsarnok újjáépítésétől az elpusztult gépek pótlásáig minden gonddal és bajjal egyedül kellett megbirkóznia, mialatt Kerry, Merrah és a többiek a robbanás okát kutatták. Sápadt volt, lefogyott, vidám, kerek arcáról eltűnt a mosoly és áttetsző bőre alatt, mint térképen a folyók, kirajzolódtak a vékony, kék erek.
Ez nem az a Dove Vikar volt, akit Perk doktor évek óta ismert és kedvelt.
Szemben álltak és farkasszemet néztek egymással. A robbanás óta Dove csak Perk doktor jelenlétében válthatott szót Vide Montannal és akkor is csupán arról beszélhetett, azt mondhatta el a professzornak, amit az orvos megengedett. Hogy a romokat már eltakarították… hogy egy-két nap és az evolvátorcsarnokon nyoma sem lesz a robbanásnak… hogy már készülnek és sorra a helyükre kerülnek az új gépek… Mindenről beszámolhatott és mindent kérdezhetett, de ő is, a többiek is szigorú utasítást kaptak Perktől, hogy mindenképp térjenek ki a válasz elől, ha Vide Montan a robbanás okát kezdi firtatni.
Dove eddig állta is a sarat, ma azonban Ravin Sunt meggyőzte arról, hogy a valószínűleg feleslegesen túlzott titkolózás következtében olyan problémák vetődhetnek fel, amelyekkel később talán maga Vide Montan sem tud már majd megbirkózni.
Dove autóba ugrott és a szanatóriumhoz hajtott. Elhatározta, hogy köntörfalazás, szépítés nélkül elmond mindent, amit tud és amit gyanít. Ha nem ezt teszi, Vide Montan most is, a felépülése után is csak az evolvátorban keresi majd a hibát és nem számol azzal, hogy más oka is lehet annak, ami történt. Csikorogva tapadt meg az aszfalton a négy kerék, amikor Dove hirtelen lefékezett a szanatórium előtt. Kiugrott a kocsiból, elviharzott a portásfülke előtt és futva indult az épület felé, ahol Vide Montan feküdt.
– Hogy van a professzor? – kérdezte Dove a futástól lihegve, amikor az ajtóban Perk doktorba ütközött. Még mielőtt az válaszolhatott volna, kirobbant: – Elég volt a hazugságokból és a köntörfalazásból. Azonnal beszélni fogok Vide Montannal és mindent elmondok neki. Értsen végre szót, Perk doktor! Nem titkolózhatunk tovább Vide Montan előtt, mert így előbb-utóbb ebek harmincadjára jut minden Kibernopolban.
Az orvos hátrább lépett és széttárt karral útját állta a nyitott ajtó felé nyomakodó Dovenak.
– Vide Montan most nincs olyan állapotban, hogy fogadhatná – mondta halkan, de nyomatékkal. – Negyedórája sincs, hogy erős injekciót adtam be neki, amitől megnyugodott és hamarosan el fog aludni.
Dove arcán keserű fintor futott át.
– Ebből áll minden tudománya, Perk doktor? Szökjön az áruló, repüljön a levegőbe egész Kibernopol, múljunk ki mindnyájan az árnyékvilágból, csak Vide Montant ne érjék izgalmak!… Ha pedig mégis felizgatná egy olyan csekélység, mint például a robbanás volt, akkor elő az injekcióstűvel és máris segített a bajon…
Hosszú pályafutása alatt még senki nem beszélt ilyen hangon Perk doktorral. Talán halálosan megsértődik, ha nem éppen saját balsejtelmének igazolását érzi ki a maró gúnnyal odavetett szavakból.
Mindegy!… Meg kell akadályoznia, hogy ez a feldúlt ember Montan elé kerüljön.
– Nagyon kérem, ne zavarja a professzort – markolta meg keményen Dove mellén a kabátot. – Az életébe kerülhet, ha ilyen állapotban újabb izgalom éri. A szíve…
Mielőtt folytathatta volna, Vide Montan ezüsttel koronázott feje bukkant fel mögötte. Sokatmondó pillantást vetett a két dermedten álló emberre, aztán csendesen, nyugodtan beljebb invitálta a technikust.
– Jöjjön, Dove, beszélni szeretnék magával. – Az orvoshoz fordult és barátságosan átölelte a vállát. – Ne aggódj értem Perk. Gyere, hallgasd meg te is, mi az, amit Dove ilyen sürgősen közölni akar velem…
Vide Montan ismerte az embereket. Munkatársai, kollégái nemcsak kellemes vagy kellemetlen ismerősök voltak a számára, hanem rendkívül érzékeny műszerek is, amelyekről tudta, hogy csodával határos teljesítményre képesek, ha megfelelő módon, szakavatott kézzel bánik velük. Ez volt a magyarázata annak, hogy mindig és minden körülmények között hűvösen tárgyilagos tudott maradni, hogy indulatai, személyes ellenszenve vagy rokonszenve soha, egyetlen pillanatra sem hatalmasodtak el fölötte.
Bent helyet mutatott Perknek és Dovenak, maga pedig ismét végighevert az ágyon.
– Rajta, Dove, öntse ki magából, ami a torkát szorongatja – buzdította a váratlanul kialakult helyzetben zavartan sertepertélő technikust.
Az nem sokat kérette magát. Ötölve-hatolva kezdte, aztán egyre inkább belemelegedett és röviddel később már gátlás nélkül felszabadultan ömlött belőle a szó.
Vide Montan nyugodt tűnődéssel hallgatta a szövevényes történet szálait bogozgató Dove Vikart. Arca és mozdulatai annyira higgadtak, kiegyensúlyozottak voltak, hogy Perk doktorban önkéntelenül felötlött a gondolat: hátha csak komédiázik Vide Montan, s teszi, mintha mit sem tudna a történtekről?…
Amikor Dove elhallgatott, Vide Montan felkönyökölt a heverőn és odanyújtotta a kezét.
– Nem is gondolja, milyen nagy szolgálatot tett azzal, hogy ezt a Xolivan-Fond ügyet teljes egészében feltárta előttem – mondta melegen. – Ha továbbra is eltitkolják a való helyzetet, csak az evolvátorban kerestem volna a hibát… csak magamat okolom a történtekért.
Visszahanyatlott a párnára és fáradtan, szomorúan mormolta:
– Ha már úgy hozta a sors, hogy egy nagyon-nagyon kedves és tehetséges munkatársam odaveszett az Antarktiszon, legalább ne idegent állítottam volna a helyére.
Elhallgatott.
Mint vakító fényözön lobbant át rajta a felismerés, hogy hazugságból emelt falakkal bástyázták körül, hogy napok óta mindenki színlel és alakoskodik előtte.
– Perk! – rivallt nyersen az orvosra. – Nézz a szemembe és most ne hazudj, ha jót akarsz!… Igaz, hogy Tilia sem kapott sugárfertőzést, amikor azok az átkozott adagológépek felrobbantak?
– Ha szükségét látnám, most is nyugodt lelkiismerettel hazudnék neked – nézett farkasszemet Perk Vide Montannal. – Erre azonban nincs szükség. Tiliát földhöz vágta a légnyomás, de magad is láthattad, hogy néhány apró horzsoláson kívül semmi baja nem esett.
– Ha sugárzás érte, csak napok, esetleg hetek múlva jelentkezik a hatás…
– Gondolhatod, milyen alapos vizsgálaton ment át mindenki, aki akkor az evolvátorcsarnokban tartózkodott. A védőberendezés tökéletesen működött: egyetlen sugársérülés sem történt.
Vide Montan lassan elfordította a fejét és kérdő pillantást vetett Dovera. Az nem szólt semmit, csupán egy bólintással jelezte, hogy minden úgy van, amint azt Perk doktor mondja.
Csönd ülte meg a szobát.
Valaki kopogott az ajtón.
– Szabad! – riadt fel elsőnek Vide Montan a gondolataiból.
Mintha a hívatlan vendégnek kijáró fogadtatástól tartana, előbb keskeny rést nyitott, s csak aztán tárta lassan szélesre maga előtt az ajtót Pot Merrah.


Akár így, akár úgy!

Maron Detek azok közül való volt, akik a harcot önmagáért szeretik. Örült, ha alkalom adódott rá, hogy valakin vagy valamin kipróbálhatja az erejét. Mintha újra és újra meg akarna bizonyosodni arról, mit és mennyit bír el.
Soha nem hátrált meg. A kudarc nem törte le, hanem harcra ösztökélte. Reménytelenül távoli célok elérése, megoldhatatlannak vélt feladatok kibogozása az ő számára olyan élvezetes sakkjátszma volt, amelynél csupán arra kell ügyelnie, hogy döntetlennél rosszabb eredmény ne szülessék. Ha váratlan események olykor fel is borították a számítását, kifelé változatlanul nyugodt arcot mutatott. Erejéből mindig futotta arra, hogy ismerősöknek, munkatársaknak egy-egy buzdító szót vagy egy mosolyt juttasson.
Ezek az ő napjai voltak.
Forrt, zajlott, zubogott körülötte minden. A telefonhuzalokban, a rádióhullámokon északtól délig az ő utasításai suhantak fénysebesen, a rajztáblák fölé hajló mérnökök ceruzavonásai nyomán az ő agyában fogant gondolatok öltöttek formát, a laboratóriumok hangtalanul villódzó készülékei az ő útmutatása szerint keresték a követendő utat, a szüntelen munkára fogott gépek az ő nyugtalanul doboló ujjainak ritmusát visszhangozták.
Ma?… Holnap?… Holnapután?…
A vetés érett, a kalászok gazdag termést ígértek. Maron Detek szentül hitte, hogy közel az aratás. Már elég, ha napokban, órákban, percekben számolja az idő múlását, mert hamarosan választ kap minden kérdésre, megoldást talál minden problémára. Ezért hajszolta kíméletlenül önmagát és hajszolt mindenkit, nemcsak a Kozmodrom Műveknél, hanem egész Diszkordiában is, mindenkit, akinek valami köze volt az orbitron-tervhez.
Ma különösen sok tennivalója akadt. Már alig várta, hogy odahagyhassa a szobáját és sort kerítsen két fontos látogatásra. Előbb azonban az A-2-ről kellett jelentést kapnia!…
Idegesen járkált fel-alá, majd türelmét vesztve felkapta a telefonkagylót és kiszólt a párnázott ajtón túl állandó készenlétben várakozó titkárnőnek.
– Bontasson minden beszélgetést és közölje a koordinációs csoporttal, hogy a megfigyelőhálózat telefonközpontjai és rádióállomásai további intézkedésig csak az én hívásomat kapcsolhatják.
Alig futott be a jelentés, hogy teljesítették az utasítást, máris munkára fogta az ügyeletes koordinátort:
– Az értékelő központot kérem. Gondoskodjon róla, hogy a központnak adott utasításaimról egyidejűleg minden megfigyelőállomáson értesüljenek.
Néhány másodperc múlva búgó hang jelezte, hogy száz és száz állomás közt létrejött a kapcsolat.
– Értékelő?… Itt Detek… Az A-2-ről kapott legutóbbi tájékoztatás szerint kisebb technikai hiba késlelteti a harmadik gyorsítóberendezést szállító űrrakéta fellövését. Legyenek állandó készenlétben! A megfigyelőhálózat jelentéseit harminc percenként juttassák el hozzám… Hogyan?… Igen, minden félórában összesíteni és értékelni kell a beérkezett adatokat. Ha azonban a rakéta irányításánál, vagy a Föld mágneses terében uralkodó viszonyokat illetően rendkívüli jelenséget tapasztalnak, azonnal jelentsék.
A koordinátor mondott valamit, mire Detek bosszúsan az asztalra csapott.
– Eh… hogy kérdezhet ilyen szamárságot?! A titkárságon természetesen mindig tudják, hol tartózkodom… Egyébként minden rendben van? – kérdezte egy árnyalattal barátságosabban.
Rövid csönd, majd néhány köhintés után a koordinátor habozva válaszolta:
– Nálunk igen.
– Nálunk?!… – ismételte a szót önkéntelenül ugyanazzal a hangsúllyal Detek. – Mit akar ezzel mondani?
– Megállapítottuk, hogy Konkordiában néhány rádióadó átállt arra a hullámhosszra, amelyen a mi megfigyelőhálózatunk adóállomásai dolgoznak.
– Ördögbe is! – csattant fel Detek. – Miért csak most jelentik ezt?
– Közvetlenül az ön mostani hívása előtt értesültünk róla…
Detek gondolkodott; ujjai hol egy hamutartó peremén, hol a kabátja hajtókáján doboltak. Aztán kurtán közölte:
– Öt percen belül minden adó telefonértesítést kap, milyen hullámhosszra álljanak át. Végeztem!
Az orbitron-terv után szimatolnak Konkordiában? Vagy puszta véletlen az egész?…
– Mindegy… nem engedem, hogy belelássanak a kártyáimba – hessegette el a kellemetlen gondolatot és azonnal intézkedett.
Amikor röviddel később meggyőződött róla, hogy a rádióadók csaknem pontosan egyazon időben változtattak hullámhosszukon, elégedetten sóhajtott fel:
– Szeretném látni, létezik-e a világon még egy szervezet, amelyik olyan megbízhatóan működik, mint az enyém?
Nem volt sem önelégült, sem nagyképű, ahogyan ezt mondta, de benne volt mindaz, ami Maron Detek lényét alkotta: a határtalan önbizalom, a kitartással párosult vasakarat, a sikerbe vetett, megingathatatlan hit.
Detek nem azért örült a Kozmodrom Műveknél megszerzett pozíciónak, mintha különösebb jelentőséget tulajdonított volna címnek és rangnak, hanem mert rangja révén ettől kezdve gyorsabban, minden téren teljesen az ő elképzelései szerint és az általa diktált iramban haladt előre a munka.
Detek nem sokáig időzhetett kedvenc gondolatainál. Újabb szaggatott bugás jelezte, hogy az A-2-ről befutott a nehezen várt jelentés. Detek tudata mélyén még ott lappangott a homályos elhatározás, hogy a megfigyelőhálózathoz tartozó rádióállomások hullámhosszának megváltoztatásán kívül is tennie kellene még valamit a konkordiai adókról kapott értesüléssel kapcsolatban, de minden kiment a fejéből, amikor meghallotta Rall Fibra hangját.
– Az űrhajó startra készen áll – jelentette Fibra. – A hajtómű, az automatikus irányítóberendezés és a gyorsító emberi számítás szerint kifogástalanul fog működni. Indíthatok?
– Egyeztessük az időt – válaszolta Detek, miután intézkedett, hogy a hálózat minden állomását kapcsolják össze a szobájában elhelyezett hírközlő készülékekkel. – Most kilenc óra huszonhárom van… Kilenc negyvenkor induljon az űrhajó, s két keringés után, pontosan az A-2 fölött hozzák működésbe a gyorsítóberendezést… Köszönöm, végeztem!
– Egy pillanat, Detek – tartotta vissza Fibra a főnökét. – Sürgős ügyben akarom még a tanácsát kérni… helyesebben a véleményét szeretném ismerni. Van egy kis ideje a számomra?
– Annyira sürgős? – kérdezte kelletlenül Detek.
– Azt ön jobban meg tudja majd ítélni, mint én – tért ki az egyenes válasz elől Fibra. S mert tartott attól, hogy Detek végül el találja utasítani, sietve kész helyzetet teremtett: – Kapcsoltatom a közvetlen telefonvonalat.
Maron Detek úgy érezte, hogy egyik pillanatban ólomlábon vánszorog, a másikban pedig szárnyakat kapva repül az idő.
– Mi baj már megint? – morrant türelmetlenül Rall Fibrára, amikor az ismét jelentkezett.
– A gyorsítóberendezés fellövése körül semmi – nyugtatta meg Fibra. – Csak azt nem tudom, mit kezdjek Tim Rogattal, aki napok óta itt lábatlankodik körülöttem és nem megy le a nyakamról.
– Tim Rogat?… Ha jól emlékszem, ő volt az az űrpilóta, aki az első gyorsító indításánál megtagadta a felszállást.
– Igen, ő volt az. És képzelje: annak ellenére, hogy Fond felszállása balul végződött, Tim Rogat most mindenáron rá akar venni, hogy…
Rall Fibra elakadt, mintha nem tudná hogyan folytassa.
– Csak nem arra próbálja magát rávenni az a tökkelütött, hogy ne automatikus irányítással küldjük fel, hanem ő vigye pályájára az űrrakétát? – találta ki gyors észjárásával Detek, hogy mit szeretne Rogat.
– De, pontosan erről van szó…
– Húzasson arra az őrültre kényszerzubbonyt és vitesse sürgősen a bolondok házába.
– Tim Rogat nem őrült, Detek, csak egy kétségbeesett ember… Valamit kezdenünk kell vele. Pillanatnyi megtorpanása miatt nem tehetjük tönkre az életét.
– Bánom is én!… Csináljon vele, amit akar.
– Itt az északi telepen, ahol ma is pilótatársaival együtt van elszállásolva, nem látok kivezető utat a számára… Arra gondoltam, hogy a Kozmodrom Műveknél talán inkább akadna megfelelő munka a számára.
– Talán igen, talán nem – válaszolta rövid hallgatás után Detek ridegen. – Majd meglátom…
Még nem tudta, mihez kezd az űrpilótával, tesz-e egyáltalán valamit az érdekében, de azt máris eldöntötte, hogy Tim Rogatot nem engedi be a Kozmodrom Művek kapuján. Örült, hogy egyelőre sikerült megbontania váratlanul kialakult ellentáborának erejét: Pot Merrah odaát Kibernopolban, Tim Rogat az északi póluson, Litta Lammerot a Kozmodrom Művek laboratóriumában… Szerencsésebben nemigen alakulhatott volna a dolog. Aggasztotta ugyan, hogy Xolivan meggondolatlan szökése Kibernopolból nem okoz-e majd előre nem látott bonyodalmakat, de bízott abban, hogy Blarina Benno, akit azonnal visszaküldött Konkordiába, Kvarter és Merrah segítségével valahogyan majd csak elsimítja odaát az ügyet. Mert abban egy percig sem kételkedett, hogy Merrah kénytelen-kelletlen tartani fogja az ígéretét, hiszen az adott körülmények között elsősorban a saját érdeke, hogy hallgasson…
Litta Lammerot már néhány napja a Kozmodrom Művek egyik világtól elzárt, különlegesen berendezett laboratóriumában dolgozott. Detek sokat várt ezektől a kísérletektől: abban reménykedett, hogy a kiválóan képzett és termékeny képzelőerejű atomfizikusnő kisegíti majd abból a kátyúból, amibe a rádiózás terén tapasztalt váratlan jelenség miatt jutott, s ami miatt a cselszövés nem egészen úgy sikerült, ahogyan azt ő és Diszkordia államtanácsának néhány tagja szerette volna…
Fontos az, hogy Litta Lammerot ma nekik dolgozik! Tim Rogat – legalábbis pillanatnyilag – teljesen felesleges…
– Ez minden, amit mondani akart? – zárta le Rall Fibrával a beszélgetést Detek.
– Igen.
– Később majd foglalkozunk Tim Rogat ügyével. Arról természetesen szó sem lehet, hogy az automatikusan irányított űrhajónak holmi passzív utasa is legyen. Oktalan hősködés az egész… Ne tulajdonítson a dolognak nagyobb jelentőséget a kelleténél, ne foglalkozzék most ilyesmivel. Csak egy a fontos: a kitűzött időben és a kijelölt földrajzi pont fölött hibátlanul működjék a harmadik kísérleti gyorsítóberendezés…
Detek azzal a meggyőződéssel fordult ki a szobájából, hogy ennél a kísérletnél aligha lesz szükség személyes közbelépésére. Az értékelő központ jelentései igazolni fogják, hogy az előkészítés során most már valóban minden eshetőséggel számoltak. Tisztázódni fog, mi váltja ki a Föld mágneses terébe lőtt deutériummagok összeütközésénél mutatkozó jelenségeket, s remélhetőleg arra is rájönnek, hogyan lehet elejét venni a sugárzás okozta zavaroknak.
Első útja a különálló épületben elhelyezett laboratóriumba vezetett, ahol Litta Lammerot dolgozott.
Detek, mint rendesen, most is felülemelkedett önmagán. A titkos terv megvalósítását mindennél előbbrevalónak tartotta: a cél érdekében kért, megkövetett, köntörfalazott, akár megalázó szerepet is vállalt, ha a helyzet úgy kívánta.
Az elmúlt napok során különös viszony alakult ki közte és Litta Lammerot között. A parancsolásra termett és feltétlen engedelmességet követelő férfi az atomfizikusnővel szemben észrevehetően nem akarta vagy talán nem merte alkalmazni azt a hangnemet és modort, ahogyan alárendeltjeivel általában érintkezett. Az eszes és csinos Litta nem titkolt fölénnyel tárgyalt vele, amikor az ő szakterületéhez tartozó elméleti kérdésekről, kísérleti eljárásokról esett szó, Detek pedig – mi egyebet tehetett? – elismerően bólogatva, helyben hagyó hümmögésekkel vette tudomásul, hogy Pot Merrah távollétében Litta Lammerot senkitől nem kér tanácsot, nem fogad el utasításokat, hanem mindenről maga alkot véleményt és a maga útját járja.
– Aki ilyen határozottan tud és mer vitázni, azt nem szabad elnémítani – figyelmeztette már az A-2 állomáson kipattant vita után Rall Fibrát és Nitor Nankent, akik szerinte túl hevesen torkolták le az atomfizikusnőt.
Detek egy több tucat átmérőjű, gyűrű alakú atomkutató berendezés: a ciklotron emeleti vezérlőtermében találta Littát, aki lelkesedés nélkül, fanyar udvariassággal fogadta látogatóját.
– Amikor ide beteszi a lábát, felötlik bennem a kérdés, vajon azért jött-e, mert velem együtt reménykedik a sikerben, vagy szem- és fültanúja akar lenni annak a pillanatnak, amikor elismerem, hogy kudarcot vallottam, és feladom a harcot? – vette mindjárt tűz alá Litta Maron Deteket.
Ilyen volt Litta Lammerot. Szellemesen szókimondó, udvariasan rossznyelvű, kedvesen goromba – azonban akármit mondott vagy tett, annak mindig célja volt.
Vonzó megjelenése és lefegyverző mosolya sokakat megtévesztett, de Maron Detek már első beszélgetésük után pontosan tudta, kivel áll szemben.
– A sikerben az én kudarcomnak, a kudarcban pedig az orbitron-terv sikerének fogok örülni – válaszolta Detek. – Ha sikerül olyan megoldást találnia, amely olyannyira semlegesíti a mágneses zónába juttatott deutériummagok sugárzását, hogy az még magában a gyorsítót szállító űrhajóban, illetve annak berendezésében sem fog kárt tenni, örömmel üdvözlöm én is az eredményt… Ha azonban nem lenne ilyen megoldás, annak is hasznát fogjuk látni! – fűzte hozzá kisvártatva.
Litta úgy tett, mintha nem tudná, mire céloz ezzel a megjegyzéssel Maron Detek, aki néma kérdésnek, sőt buzdításnak vélve a hallgatást, kéretlenül folytatta:
– Ha kiderül, hogy csupán nehézhidrogénnel lehetne az orbitron-tervet megvalósítani, akkor ugyan az Antarktiszon nemigen lesz erőmű, Diszkordia azonban félelmetes fegyverre tesz szert a deutériumgyorsítókkal. Milyen szerencse, hogy a jó konkordiaiak az evolvátor ellenkezése miatt nem is próbálkoznak ezzel a változattal!…
Litta cigarettára gyújtott, aztán olyan mozdulatot kanyarított a parázsló gyufaszállal, mintha azt mondaná, hogy pontosan erre a válaszra számított. Nekitámaszkodott egy szekrénynek és a cigaretta füstje mögül nézte Deteket.
Halkan és személytelenül, olyan hangon kérdezte, mintha egy idegen világból idekerült, soha nem látott lény állna előtte:
– Kicsoda maga?
Detek megértette a kérdés valódi tartalmát. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha erre akarna válaszolni, de aztán meggondolta magát és csak ennyit mondott:
– Maron Detek vagyok…
Littán jeges hullám csapott át. Számítónak, képmutatónak és mérhetetlenül veszedelmesnek tűnt most előtte Detek. Taszította és vonzotta ez a férfi. Szeretett volna a fejébe látni, hogy kiismerje a gondolatait, de ugyanakkor félt is a megismeréstől, mert rettentő mélységeket és mindenki más számára elérhetetlen magasságokat sejtetett a simán ívelő homlok. Újra hallotta minden szónak a hangsúlyát: "… a deutériumgyorsítókkal félelmetes fegyverre tesz szert Diszkordia!"
Litta az egyik készülékhez lépett és tenyerét a hűvös, kemény fémburkolatra fektette.
– Ez és minden, ami itt van, őket szolgálja, az ő tervüket viszi előbbre – gondolta. Aztán Detek felé fordult:
– Ezek szerint lényegében mindegy, milyen eredményre jutok a kísérleteimmel. Maga valójában azt szeretné, ha az orbitron nemcsak kimeríthetetlen erőforrás lenne, hanem mindenek fölött álló hatalmat is biztosítana Diszkordiának… – Mély lélegzetet vett. – Attól nem tart, Maron Detek, hogy ez a fegyver netán visszafelé sül majd el?
– Ilyen fegyver csak a közmondásban létezik – legyintett nevetve Detek. – Miért veszkődnénk az orbitron-tervvel, miért törjük magunkat az Antarktisz után, ha egyszer mi uraljuk majd a világot? Evolvátor?… Orbitron?… Ugyan!… Kis dolgok ezek, jelentéktelen semmiségek ahhoz képest, amit mi tűztünk célul magunk elé.
– Én sokkal bonyolultabbnak látom a helyzetet és nagyobbnak érzem a veszélyt…
– Nem látja a fától az erdőt! – torkolta le Detek ingerülten Littát.
Az nem válaszolt, csak egy mozdulattal jelezte, hogy kár olyasmin vitatkozni, ami szerinte napnál is világosabb.
Detek is okosabbnak vélte, ha véget vet az élesedő szóváltásnak, amelyet értelmetlennek és hiábavalónak tartott, amellett kedve sem volt most hozzá. Gyorsan témát és hangot váltott, s felcsillanó szemmel újságolta, hogy még ma üzembe helyezik az új elektronikus számítógéppel irányított automatákat, melyek kész alkatrészekből elsőnek a legközelebb fellövésre kerülő, immár negyedik gyorsítót fogják összeszerelni.
– Hallott a konkordiai evolvátorról? – kérdezte. – Akkora hűhót csaptak körülötte, hogy már-már magam is elhittem a széltében-hosszában terjengő híreket. Nagyszerű… Csodálatos… Soha nem volt… Talán nincs is jelző, amellyel a sok talpnyaló körül ne hízelegte volna Vide Montan egyedülállónak kikiáltott találmányát.
– Ezek szerint nem sok hasznát veszi a konkordiai evolvátorról kapott rajzoknak? – kérdezte közömbös arccal Litta. Detek meghökkent.
– Az ötlet nem új. Évek óta foglalkozunk Diszkordiában is az önnön szerkezetének újragyártására és fejlesztésére képes elektroagy megalkotásával – magyarázta sietve.
Detek mindent elkövetett, hogy még a Kozmodrom Művek kerítésén belül se keltsen különösebb feltűnést a váratlan buzgóság és előrehaladás, amely Xolivan érkezése után a diszkordiai evolvátor építése körül eddig mutatkozó pangást felváltotta. Litta megjegyzése azonban arra figyelmeztette, hogy számításába valahol hiba csúszott.
Amikor Detek tudomást szerzett a robbanásról, első pillanatban nem gondolhatott mást, mint hogy Tred Xolivan jóvátehetetlen ostobaságot követett el Konkordiában.
Xolivan tőle telhetőén tisztázta ugyan a helyzetet: az első kísérlet során, amelyeknél maga is jelen volt, Vide Montan evolvátora kifogástalanul megoldotta a kapott feladatokat, pedig ekkor az eredeti adatszelektáló már úton volt Diszkordia felé és az egész bonyolult berendezést a Murt Lago által elkészített másodpéldány irányította. Nem, a robbanás okát másutt kell keresni!…
Hogy hol?
Erre a kérdésre nemhogy választ tudott volna adni, de még csak elfogadható feltevést sem sikerült kiagyalnia.
Maron Detek időközben mindent elkövetett, hogy közelebbi értesüléseket szerezzen a robbanás körülményeiről. Eddig azonban bármilyen úton-módon próbáltak Vide Montan valamelyik közeli munkatársához férkőzni, sorra kudarcot vallottak legügyesebb emberei is. Merrah és Kvarter nem mozdultak az evolvátor mellől, a robbanás óta se egyikkel, se másikkal nem sikerült kapcsolatot teremteni.
Úgy tűnt, mintha Konkordiában napirendre tértek volna a történtek felett. Az ügy nem vert újabb hullámokat. Xolivan minden bizonnyal tényleg ártatlan, különben csak híre járna azóta, hogy Konkordiában nyomoznak utána…
Xolivannak akkor sikerült visszanyernie Detek bizalmát, amikor egy beszélgetés alkalmával aggodalmaskodva megjegyezte, hogy akármilyen ügyesen és fortélyosan végrehajtott tett is volt az adatszelektáló kicserélése, Xolivan felesleges kockázatot vállalt ezzel magára.
– Lehet, hogy kelleténél sötétebbnek látom a helyzetet – mondta Detek –, annyi azonban bizonyos, hogy nyugodtabban hajtanám álomra a fejemet, ha szigorúan az utasításomhoz tartja magát Konkordiában és csupán az adatszelektáló rajzait szerzi meg nekünk.
– Úgy gondoltam, inkább Vide Montanéknál keletkezzék bonyodalom, mint hogy Diszkordiában késedelmet okozzon egy esetleges rajzhiba, vagy valami pontatlanság miatt kudarcot valljunk – válaszolta cinikusan Xolivan. – Talán jobb lenne, ha most ilyen-olyan hibák keresésével, hiábavaló küszködéssel töltenénk itt az időt?
Aki kész volt arra, hogy fenntartás nélkül az ő oldalára álljon, annak nyert ügye volt Maron Deteknél. Ettől kezdve megint feltétel nélkül megbízott Xolivanban és azt is megbocsátotta neki, hogy semmiképp sem hajlandó visszamenni Kibernopolba.
Kuszán és összefüggéstelenül, mégis zárt kört alkotva azért fonódtak Detek gondolatai most ismét a konkordiai robbanás köré, mert Litta Lammerot az imént oly magától értetődően hozta kapcsolatba az evolvátorral Xolivant. Detek tisztában volt azzal, mekkora oktalanság lenne, ha csupán azért, mert Kibernopolban nem beszélnek róla, ő is azzal áltatná magát, hogy odaát senkinek sem tűnt fel Xolivan váratlan eltűnése. Amit ketten tudnak, az már nem titok… Könnyen megeshet, hogy éppen innen, az ő beavatottjaitól tudják meg véletlenül Konkordiában, hová tűnt Kibernopolból Tred Xolivan…


A gép fellázad

Olyan volt ez a szokatlan formájú épületcsoport, mint egy óriási, megcsonkított kerék, melynek csak a tengelye és a küllői maradtak meg.
A kerék tengelye zömök, hengeres torony volt, amelyben acélkorláttal szegélyezett csigafolyosó támaszkodott a tartószerkezet oszlopaira. A keskeny járóka lentről indult és enyhén emelkedő gyűrűkbe csavarodva kanyargott a fal mentén.
Legfelül, ahol már erősen hajló ívbe domborodott a gömbölyű tető, a rézsűt vágott szellőzőablakok alatt kis terasszá szélesedett a folyosó. Aki itt megállt, maga alatt az evolvátor szédítő mélységből felmagasodó, félelmeteken bonyolult szerkezetét látta, az ablakokon át pedig a szelektől tisztára söpört tavaszi égbolton pihent meg a tekintete.
Xolivan úgy-ahogy már belenyugodott a helyzetébe. Tudomásul vette, hogy egyelőre csak Nitor Nanken helyettese lehet a Kozmodrom Műveknél, melynek a főkonstruktőre – legalábbis a világ számára – változatlanul Pot Merrah maradt.
Az utóbbi napok szakadatlan munkával teltek és többnyire késő éjszaka, vagy hajnalban kerültek ágyba fáradtságtól zsibongó aggyal, halálosan kimerülve. Az utolsó negyvennyolc óra alatt Xolivan és Nanken el sem mozdult az evolvátor mellől; zárt ajtók mögött, tanúk és segítség nélkül maguk szerelték be helyére az adatszelektálót.
Csak Maron Detek és ők ketten tudták, hol lapul és milyen szerepet lát el az irdatlan méretű gépóriásban a Diszkordiába becsempészett készülék.
Nanken még mindig az adatszelektáló körül matatott, de Xolivannak már elege volt a munkából. A korlátba kapaszkodva lassan felsétált a csigafolyosón, fent kitárta az egyik szellőzőablakot és odatartotta arcát a felhőfoszlányok mögül meleg sugarakat nyilazó napnak.
Tompa zümmögésbe olvadva hatolt fel idáig a hatalmas gyártelep millió és millió zaja. Közel és mégis távol volt minden, a megrakott vasúti kocsikat vontató villanymozdony, az utakon hangtalanul gördülő targoncák, az épületek kapuján ki-be járkáló emberek mintha apró játékszerek lettek volna.
Csak Xolivan sasszeme volt képes arra, hogy az egyik hüvelyknyi figurában járásáról, testalkatáról felismerje Maron Deteket, aki Litta társaságában épp akkor fordult a bejárathoz vezető, széles főútra.
– Hagyja azt az adatszelektálót és küldjön gyorsan mindenkit a helyére – figyelmeztette Nitor Nankent a terasz korlátján áthajolva Xolivan. – Mindjárt kezdenünk kell a gyorsító szerelését.
– Nem olyan sürgős! – jött valahonnan lentről a válasz. – Előbb mégegyszer ellenőrizni akarom…
– Maron Detek egy percen belül itt van a csarnokban – vágott közbe Xolivan, aztán nem minden él nélkül hozzáfűzte: – Nem hinném, hogy a tetszésére szolgál majd, ha most épp századszor közölni fogja vele, hogy százegyedszer újra ellenőriz mindent.
– Maron Detek jön? – bukkant elő az egymásra tornyozott gépek közül Nanken feje. Xolivan igenlő bólintására sietve előhalászta zsebéből az öklömnyi kis rádióadó mikrofonját és pattogó parancsszavakkal utasította az evolvátort kezelő személyzet tagjait, hogy ki-ki azonnal foglalja el a helyét.
Mint amikor egy hangyabolyba bottal beletúrnak, olyan nyüzsgés támadt egyszerre. Maga Nanken is lélekszakadva, dübörgő léptekkel nyargalt le a körbe-körbe kanyargó csigafolyosón, hogy elsőnek fogadja Maron Deteket, amikor az belép a terembe.
Xolivan egy ideig követte a tekintetével Nankent, aztán vállat vont, s ugyanolyan kényelmesen, ahogyan felbaktatott a teraszra, ő is elindult lefelé. Mire az utolsó fordulóhoz ért, Nanken már hajlongva szorongatta Maron Detek kezét, aki elégedetten, mosolyra derült arccal legeltette szemét az újdonatúj gépeken.
– Nagyszerű munkát végeztek – hallotta Xolivan a jól ismert, érdesen recsegő hangot, melynek szöges ellentéte volt Nanken fuvolázása:
– Mindent elkövettem, hogy időre és maradéktalanul eleget tegyek az ön utasításainak.
– Így igen!… Ha így tudnék hajlongani és fuvolázni, ma én is előbbre lennék… – bosszankodott és utálkozott egyszerre Xolivan. Aztán Maron Detekhez lépett és minden igyekezetével azon volt, hogy ugyanolyan közömbös arccal mormoljon valami üdvözlésfélét, mint Detek, aki még Littáról is megfeledkezve Nitor Nankenen kívül senkit sem méltatott most figyelemre.
Maron Detek, nyomában a hol ezen, hol azon az oldalán felbukkanó Nankennel a szerelőcsarnokba sietett.
A sok ember között Litta Lammerot hirtelenjében olyan egyedül maradt, mint az idegen, aki tanácstalanul áll a városi forgatagban és nem tudja, merre vegye az útját. Szeme megakadt a kelletlen arccal ődöngő Xolivanon, akit hírből már ismert, de szót még nem váltott vele.
– Vállalkozik rá, hogy eligazít ebben a bábeli zűrzavarban? – lépett oda hozzá. – Hol és mi lesz az első látnivaló? Félek, hogy éppen arról maradok majd le, ami a legérdekesebb, ha a magam feje után kezdek itt csatangolni.
Xolivan könnyed meghajlással intézte el a bemutatkozást és a köszönést, aztán Detek felé intett a fejével.
– Igyekezzék a közelében maradni – tanácsolta. – Nitor Nanken jóelőre gondoskodott arról, hogy ahol Detek tartózkodik, ott mindig akadjon látnivaló és mindig történjék valami, ami magyarázatra szorul. Természetesen olyan magyarázatra, amellyel egyes-egyedül csak az én nagyra becsült főnököm szolgálhat az ő még nagyobbra becsült főnökének…
– Úgy látom, nem nagyon szereti a főnökeit – nevetett fel jóleső együttérzéssel Litta Lammerot. Kacagása dallamosán trillázott felfelé. Könnyűek, súlytalanok voltak a gyöngyöző hangok, mint a szélben vitorlázó madár röpte. – Most már csak azt szeretném tudni, melyik főnök van inkább a begyében? Nanken-e, vagy Maron Detek?
Xolivan vonakodva, rosszul palástolt zavarral viszonozta a nevetést. Tudta, hogy minden szava visszajuthat Detek fülébe, de a játékos-merészen odavetett kérdésnek nem tudott ellenállni. Amellett egyszerre eszébe ötlött minden kellemetlenség, ami hazatérte óta érte: a valódi és vélt sérelmek, amelyek Detektől és Nankentől származtak, a mellőztetés, bizonytalan helyzete Nanken mellett és általában a Kozmodrom Műveknél… Képtelen volt legyőzni a kísértést, hogy ugyanazokkal a szavakkal, de egészen más hangsúllyal vissza ne adja a kérdést:
– Detek vagy Nanken?
Szikrák pattogtak, ezer apró ördög táncolt a zöld macskaszemekben.
– Én csak meghívott vendég vagyok itt, nekem egyik se főnököm – tért ki a válasz elől Litta.
– És ha maga is hozzám hasonló lenne itt? Melyiket választaná akkor?
– Megmondom, de előbb maga nyilatkozzék!
Xolivan olyan ízt érzett a szájában, mint az éhes ember a remek falatokkal megrakott tál előtt. Habozva nézte a körülöttük nyüzsgő embereket, mintha azoktól várna támogatást és biztatást.
Összehúzott szemmel mosolygott, sarkán ide-oda ingatva magát. Nem tudott dönteni. Zavartan elfordult és úgy tett, mintha az egyik készülék homlokfalán villódzó fényjelzéseket figyelné.
Az evolvátor mindjárt munkához kezd…
Miért nem maradt Nanken mellett? "Ezt a beszélgetést igazán megtakaríthattam volna!" – gondolta bosszúsan.
Ebben a pillanatban Littát mindennél jobban érdekelte ez az ember. Tudta, hogy választ fog kapni kérdésére, de azt is tudta, hogy ha most sürgetni próbálná Xolivant, a válasz nem lenne őszinte.
Úgy történt, ahogyan várta.
– Nanken ugyanolyan bábu, mint én, vagy akárki más itt a Kozmodrom Műveknél – buggyant ki Xolivanból a felgyülemlett indulat. – Ide-oda tologatják, aztán állva marad, ahová letették. A kéz azonban…
Elhallgatott.
– A kéz, amelyik irányít, Maron Deteké – fejezte be a félbemaradt mondatot Litta. – Ezt akarta mondani? Xolivan bólintott, aztán kisvártatva hozzáfűzte:
– A kéz Deteké, az agy pedig Pot Merrahé…
Xolivan a gondolataiba mélyedt. Littáról teljesen megfeledkezett, levegőnek vette, mintha nem is állna közvetlenül mellette. De amikor az megszólalt, mégis felfogta a szavak értelmét, pedig az esze egész másutt járt.
– Amit mond és ahogyan mondja, abból az következik, hogy ahol Maron Detek van, ott nincs választás. Ő a főnök, mindenkinek és mindennek a gazdája…
– A Kozmodrom Műveknél dolgozik maga is. Ha nem az alárendeltje is, tudnia kell, hogy ez így van…
A véletlen adta kényes témáról erőltetve csordogáló beszélgetés itt megfeneklett.
Litta lassan elfordította a fejét és a párkánynak támasztott kézzel, elgondolkozva nézett ki az ablakon. Nyugatra arany csíkkal szegélyezett, sötétlila felhők borították az eget. Tömörek és súlyosak voltak, mint egy valószínűtlenül magasra tornyosodó, sziklás hegylánc, melynek peremére hatalmas ívben tündöklő szivárvány támaszkodott.
"Kevés jóakarója és még kevesebb barátja akadhat Diszkordiában Maron Deteknek" – erre gondolt Litta Lammerot, amikor mindenfelé fényjelek lobbantak és a felmorajló hangokat villanásnyi idő alatt elnyelte a hirtelen támadt csend.
– Nanken üzembe helyezte az evolvátort – figyelt fel Xolivan.
Nyomában Littával a központi csarnok felé sietett. A csatlakozó szárnyépületek raktáraiból futószalagokon ideérkező alkatrészeket az elektroagy irányítása szerint most egyenként számbavették és ellenőrizték a munkát előkészítő automaták. Elképzelhetetlenül gyorsan "letapogattak", kívül-belül megvizsgáltak minden darabot, aztán megfelelően csoportosítva rendeltetési helyükre irányították őket.
Mire Litta és Xolivan odaértek, ahonnan Nankennel az oldalán néhány perce Maron Detek is figyelte a nagyszerűen összehangolt gépek lázas kavargását, már javában ment a munka.
Az egyes szerkezeti részeket összeszerelő robotgépek csápjai villámsebesen markolászták ki a megrakva érkező rekeszekből a gyorsítóberendezés alkatrészeit, szemmel alig követhetően illesztették, csavarozták, rögzítették, forrasztották egyiket a másikhoz, aztán dolguk végeztével szinte emberi mozdulattal egy körben forgó korongra fektették a kész darabot. A kiürült rekeszek visszasiklottak a raktárakba és – miután most csak egyetlen gyorsítóberendezés összeszerelésére kapott utasítást az evolvátor – többé elő sem kerültek onnan.
A munka nélkül maradt gépek dolguk végeztével sorra leálltak, s mint tökéletesen idomított állatok, mozdulatlanul várták az újabb feladatot.
– Csodálatos! – fejezte ki elismerését egyetlen szóba sűrítve Litta. Mint az alvajáró, úgy követte Maron Deteket, aki egyre gyorsabban lépkedve, most már géptől gépig kísérte a munkafolyamat jelentősebb mozzanatait.
– Nincs ebben semmi csodálatos – szólalt meg valamivel később Detek, mintha csak ekkor ért volna a füléhez Litta hangja. – A gép azt a munkát végzi, amire alkották. Csak abban múlja felül az alkotóját, hogy nem téved, fáradhatatlan és mindig engedelmeskedik, mert nincs önálló akarata.
Nemcsak Litta, hanem Xolivan és Nanken is hallották ezeket a szavakat.
Nanken bólogatott, mint egy rugóra járó szerkezet, mintha maga is türelmes és szófogadó géppé vált volna a sok automata között. Xolivan arca összerándult, aztán elnézett valamerre, mert érezte, hogy most képtelen lenne elviselni Detek önelégülten sugárzó arcát.
Litta azonban felvette az odadobott kesztyűt.
– Úgy érti ezt, hogy akinek egyéb tulajdonságai mellett valami kevés önálló akarata is van, az már eleve nem lehet tökéletes ember? – villantak harcra készen Detekre a zöld szemek.
– Akinek nem inge, ne vegye magára! – csettintett új javai jókedvűen Maron Detek. Senki emberfiát nem méltatott volna válaszra, de Litta Lammerottal kivételt tett. A harciasán villogó szemekből titokzatosság, határtalan önbizalom, nyugtalanító erő áradt feléje.
Közelebb lépett Littához és megfogta a karját. Szokatlan és feltűnő volt ez a mozdulat, mert mindenki tudta Detekről, hogy gyűlöli a testi közelséget, s ha mód van rá, még a kézfogást is elkerüli.
– Kétféle ember van – szűrte fogai közt a szót, vigyázva, hogy csak Litta hallja, amit mond. – Egyik csoportba azok tartoznak, akiknek agyában a gép gondolata megszületik, a másikba pedig, akik a gépet elkészítik…
– És hová sorolja azokat, akik a gépeket kezelik és irányítják?
– Az egyszerű gépet bonyolultabbal, azt pedig egy még bonyolultabb munkára képes géppel kell irányítani.
– Ha elfogadnám ezt a gondolatmenetet, magával együtt én is nyilvánvalóan arra a következtetésre jutnék, hogy akkor lesz majd paradicsomi élet a földön, ha megsokasodnak a gépek és kevés marad az ember – válaszolta leplezetlen ellenszenvvel Litta.
Úgy érezte, most már mindent tud. Gondolatai olyan erősen összpontosultak, hogy láthatatlan sugaraikkal át meg átjárták Detek testét.
Amikor életében először találkozott Maron Detekkel, már akkor úgy érezte magát, mintha egy túltelített, már-már kisüléssel fenyegető kondenzátorral kísérletezett volna. Egy elhibázott mozdulat és felszabadul a béklyóba zárt erő, pusztító tűz csap fel és eláraszt, romba dönt mindent…
Aztán elaltatta magában ezeket a gondolatokat. De most újra az eszébe jutottak, mert mindaz, ami eddig csak homályosan élt a képzeletében, Detek szavain és komor alakján keresztül kézzelfogható valósággá vált előtte.
– Azoknak, akik a maga rangsorolása szerint "alkotó" emberek, munkájukkal a többieket kell szolgálniuk – mondta csendesen Litta. – A harmadik, negyedik és még sok-sok csoportba tartozókat, akik élnek és vannak, s akiknek épp annyi joguk van ahhoz, hogy élvezzék létüket, mint… mint például a diszkordiai államtanács tagjainak.
– Maga szerint tehát minket mindebből ugyanannyi illet, mint azt az akár van, akár nincs aktakukacot amott? – mutatott Detek a keresztül-kasul kanyargó sikátorok útvesztőjében téblábolva közeledő Irent Karillára.
Az aszott emberke, talán mert sietett vagy mert valóban kicsinek és jelentéktelennek érezte magát a nyomasztóan föléje tornyosuló gépóriások között, a szokottnál is erősebben bicegett. Orra hegyére csúsztatott szemüvege fölött ide-oda pillogva ugrált a tekintete, s amikor észrevette Deteket, már messziről lobogtatta feléje az ujjai közé csípett papírlapot.
Karilla váratlan megjelenése időhöz juttatta Littát. Semmiképp sem akart alulmaradni a vitában, amelyet talán szándékosan éppen itt és éppen ekkor provokált Detek. Most minden és mindenki körülötte forgott, ő volt a középpont a fergetegesen kavargó események áradatában.
Detek mereven és hidegen nézett el Karilla felett. E percben sokkal fontosabbnak tartotta, mit válaszol Litta, mint az A-2-ről és a megfigyelőállomásokról beérkezett jelentéseket, melyekkel utasításának megfelelően pontosan félóránként jelentkeztek nála.
Rossz lába miatt az íróasztala mellől egyébként alig mozduló Karilla vállalta most a futárszerepet, így ugyanis mód adódott rá, hogy mindjárt első alkalommal szemtanúja lehessen annak, mint végez a seregnyi embernek való munkával órák alatt, játszi könnyedséggel az evolvátor.
Litta sem tudta magát a lenyűgöző látvány hatása alól kivonni. Az ő világa is a gépek világa volt, de a kutatólaboratóriumok csendje és gondolatokat fakasztó nyugalma olyan távol esett innen, mint az elektroagy azoktól a holt anyagoktól, melyek csupán azért rejtőztek milliárd évig a Föld ménében, hogy az ember egyszer felszínre hozza és egy ilyen gondolkodó géppé varázsolva életre keltse őket.
Maron Detek futó pillantást vetett Littára, aztán csak úgy odavetve a szót, megkérdezte:
– Mi lenne, ha az evolvátorral próbálnánk megoldatni a feladatot, amire maga vállalkozott?
Ez telitalálat volt.
Litta elvörösödött. Tudta, hogy ebben a környezetben, ezek előtt az emberek előtt semmi esélye rá, hogy felülkerekedjék, ha vitába száll Detekkel…
– Erre előbb is gondolhatott volna – válaszolta halkan, mire Detek hangosan felnevetett.
Maron Detek elemében érezte magát; Nyughatatlan szelleme ismét tág és új tereket fedezett feli, olyan világra talált, amely eddig idegen volt a számára.
Ujjongó öröm áradt el benne.
Micsoda nap ez a mai! Hány győzelmet fog még aratni?
Képzelete ökölnyi gömbbé zsugorította előtte a Földet, amelyet most ő tart a kezében, s amelyen minden halandó sorsa egyes-egyedül az ő döntésétől függ… Karillához lépett és elvette tőle a papírlapot.
– Hadd látom, mi újság? A már unalmasán sok helyzetjelentésen kívül legalább végre valami érdekes hír is érkezett az A-2-ről?
– Az űrhajó pontosan az előírt, ebben a pillanatban éppen Dynamopolt is átszelő pályán halad és… – Karilla órájára pillantott, aztán önkéntelenül kihúzva magát, ünnepélyes hangon folytatta: – és nem egészen három perc múlva távirányítással üzembe helyezik a gyorsítóberendezést.
Detek összehajtogatta Rall Fibra rádiógramját, aztán, mint valami díszzsebkendőt, jókedvűen Karilla szivarzsebébe gyűrte. Rendkívül mulatságosnak találta így a félszegen álldigáló emberkét, aki leszegett állal hol az ő szélesen nevető arcát fürkészte pápaszeme fölött, hol a szentségtörő kézzel összegyűrt rádiógramra pislogott.
Detekből kirobbant a nevetés.
– Miért van úgy megilletődve attól, hogy három perc múlva működni kezd odafent egy gyorsítóberendezés? – rángatta fékevesztett kedvvel Karilla kabátján a hajtókát. – Ha nem tudnánk, mi történik három perc múlva, még csak érteném… De így?! Megmondjam mi fog történni? Megsiketülnek a rövidhullámú rádióadók és ugyanakkor áramot kezd termelni az északi sugárcsapda. Amikor aztán a csapda magába szívta a két mágneses pólus közt cikázó deuteronokból sugárzó energiát, a rádióállomások ismét megszólalnak…
Detek elhallgatott. Néhány percig szótlanul figyelte a mind nagyobb méretű szerkezeti részeket összeszerelő automatákat, aztán komolyra váltott hangon figyelmeztette Karillát:
– Gondja legyen rá, hogy az értékelő központ másodperc pontossággal jegyezze, melyik rádióállomás mikor hallgat el és mikor szólal meg újra. Valószínűnek tartom ugyanis, hogy az összeütköző atommagok sugárzása más hatással lesz a kilövés helye közelében működő rádióadókra, mint a távolabbiakra. Az időközben telefonon beérkező jelentések alapján készítsenek gyorsan áttekinthető grafikonokat, hogy pontosan lássam, hol mi történik.
Az egyik raktár felől zűrzavaros lárma keveredett a gépek monoton zúgásába. Detek felfigyelt, aztán idegesen utasította Karillát:
– Nézzen már utána, mit lármáznak azok ott?!
Karilla máris elbicegett, de alig tett néhány lépést, innen is, onnan is Nanken és Xolivan után kezdtek kiáltozni az automaták és futószalagok között szaladgáló gépkezelők.
Pillanat alatt fejtetőre állt minden.
A sok, hirtelen előkerült ember elárasztotta a sikátorokat és az összetartozó gépcsoportok között szabadon maradt térségeket. Egymást előzve, taszigálva mindenki a szerelőcsarnokba tódult, mintha azt remélnék, hogy itt majd magyarázatot kapnak valamire.
A gépek zúgtak, ujjakhoz hasonlóan mozgó csápjaik lankadatlan buzgalommal, talán még sebesebben dolgoztak, mint eddig. A kapcsolótáblák úgy hunyorogtak piros, kék, zöld, fehér lámpaszemeikkel, mintha cinkosán egymásnak kacsintgatnának.
Mi ez a pokoli zűrzavar?
Detek elkapta egy mellette elsiető asszisztensnő karját. Az olyan arckifejezéssel torpant meg a goromba érintésre, mint a gyermek, aki már közel áll ahhoz, hogy félelmében sírásra fakadjon.
– Hová rohan? – förmedt rá Maron Detek. – Mindannyian megbolondultak? Mi történt?
Az asszisztensnő meredt szemmel nézett Detekre. Sápadt, keskeny arcán dideregve remegtek az izmok, fiúsán rövidre nyírt hajából előre hullott egy fürt és ívbe kunkorodó kérdőjelet rajzolt a homlokára.
– Nem látja?… – mutatott reszkető kézzel az egyik automatára.
– Hát nem látja?! – kérdezte újra az asszisztensnő sikoltásba csukló, magas, éles hangon.
Detek utat tört magának és a géphez furakodott. Előrehajolva figyelte a szerelőkarok mozgását, olyan közelről, hogy a négy szorítópofa között szabályos időközökben körbe-körbe forgó szerkezet alkatrészei majdnem az arcát súrolták.
Hiába meresztette a szemét, semmi különöset nem tapasztalt. Az automata dolgozott, szürke acélköpenye mögül, mint egy élőlény szívének a lüktetése, ritmikus dobbanások hallatszottak.
Már felegyenesedett és ott akarta hagyni a gépet, amikor különös dolog ragadta meg a figyelmét. A szerelőkar éppen egy kívül-belül fényesre csiszolt kis gyűrűt emelt ki a futószalagon lassan elsikló rekeszből és a már majdnem teljesen kész szerkezet oldalán tüskeként előreugró tengely felé közeledett vele.
Mielőtt azonban a két alkatrész érinthette volna egymást, a gyűrűt fogva tartó szerelőkar hirtelen perdült egyet, a raktár felé gördülő futószalag irányába fordult és mintegy várakozva megállt fölötte.
Abban a pillanatban az alkatrészt szállító rekesz is átkanyarodott a túloldalra és egy horogba kapaszkodva lecsusszant a futószalagról. Meg sem moccant, amíg a villámsebesen cikázó csápujjak ismét tele nem pakolták az alig néhány másodperce odairányított, előbb összeszerelt, most pedig sorra lefejtett alkatrészekkel.
Detek csak most eszmélt rá, mi játszódik le előtte. Megdörzsölte a szemét, mint aki nem akarja hinni, amit lát.
Nem igaz, nem igaz – hajtogatta hangtalanul mozgó ajakkal, pedig tudta, hogy a szeme nem csal.
Az evolvátor visszafelé dolgozott.
Sorra szétszereltette az automatákkal, ami már többé-kevésbé készen volt, következetes gonddal elválasztotta egymástól a csavarokkal, szegecsekkel összeerősített alkatrészeket, aztán ugyanolyan sebesen, mint az imént, fordított sorrendben, mindent visszairányított a raktárakba.
Nanken és Xolivan rosszul szerelték volna be az adatszelektálót?…
Vagy a kezelőszemélyzet tagjai közül követett el valaki irgalmatlanul súlyos hibát?…
– Állítsák meg! – üvöltött fel Detek. A torkát fojtogató szorongás féktelen dührohamba csapott át. – Állítsanak le azonnal mindent!
Xolivan néhány ugrással az egyik kapcsolótábla előtt termett és végigsiklatta ujjait a tábla alján sorakozó fogantyúkon és nyomógombokon.
Halálos csönd lett a teremben.
Mint amikor a pergő filmszalagot hirtelen megállítják és a képsor egy kockáján félbemaradt mozdulatokba dermed minden, úgy hatott Xolivanra a látvány, amely a kapcsolótábla dobogójáról elébe tárult.
A surrogó ventilátorok az elhasznált levegővel együtt a százhangú lármát is kiszívták a teremből.
A jelzőlámpák fénye kihunyt és a kerek ablakocskák úgy bámultak most Xolivanra, mint megannyi hályogos szem.
Minden állt, minden hallgatott, minden megvakult.
…Valahol messze egy ajtó csapódott, a padlót borító vastag gumiszőnyegen puha léptek neszezése hallatszott. Aztán egy rekedt férfihang Litta Lammerot nevét kiáltotta.
– Itt vagyok – lépett előbbre Litta. Most szorosan Detek mellett állt.
– Kérik, menjen azonnal a munkahelyére.
Litta nem merte megkérdezni, miért hívják.
Fejét kissé oldalra hajtva nyakára kulcsolta a kezét és riadt tekintettel nézett arra, ahol a körülötte állók mögött az üzenethozót sejtette. Aztán mégis válaszolni akart, de Maron Detek megelőzte a kérdéssel.
– Valami baj van?
– A kísérleti atommáglyában megfutott a láncreakció – hallotta Litta messziről az izgalomtól rekedt férfihangot. – A biztonsági berendezés nem működik. A radioaktív sugárzás már olyan erős, hogy csak védőöltözetben lehet megközelíteni a reaktort.
Páni ijedtség fogta el Littát.
Rohanni szeretett volna, de a lábai nem engedelmeskedtek akaratának. Lassan Detek felé fordult és alig moccanó ajakkal suttogta a most kísértetiesen visszacsengő szavakat:
– A gép tökéletes, mert nincs önálló akarata… Megrázta a fejét.
– A gép nem holt anyag többé, már nem csupán lélektelen eszköz az ember kezében – mondta olyan hangon, mintha ok és okozat régen sejtett összefüggését találta volna meg, s most először foglalná szavakba a döbbenetes felismerést. – A gépnek akarata van… Saját akarata van, és most fellázadt alkotói ellen.
Detek az ajkába harapott. Sápadtan, mozdulatlan arccal nézett Litta után, aki néhány tétova lépés után hirtelen sarkonfordult és sietve elhagyta a szerelőcsarnokot.


…concordia

Vide Montan rövid szünetet tartott a diktálásban. A gyorsírónő ceruzája megállt és lélegzetét visszafojtva várta a folytatást. Keveset értett meg abból, amit leírt, de érezte, hogy a gyorsírás ákom-bákom jelei megint egy új, talán minden eddiginél merészebb elgondolást rögzítenek.
Valami történt… Valami kilépett a képzelet világából és valósággá vált…
Vide Montan kikapcsolta a diktafont és fáradtan végigsimított a homlokán.
– Vesse össze a gyorsírást a magnószalagon rögzített szöveggel, aztán tegye át gépbe, amit diktáltam – mondta a sok beszédtől rekedten.
A gyorsírónő felállt, összeszedte a holmiját és megkérdezte:
– Hány példányban írjam és mikorra legyen meg a gépelt szöveg?
– Ha lehet, holnapra. Reggel várom… – válaszolta szórakozottan Vide Montan.
A gyorsírónő összemarkolta, aztán sietve számolni kezdte a lapokat. Van vagy száz oldal! Gépelve talán több is… Emellett még egyeztetni is kell a gyorsírást a diktafonon felvett szöveggel…
– Miért ez a sietség, Montan? Miért hajszolsz ennyire magaddal együtt mindenkit? – kérdezte Perk doktor csendesen, amikor a gyorsírónő elment és magukra maradtak. – Mikor leszel hajlandó pihenni néhány órát?
Perk doktor napok óta nem mozdult Vide Montan mellől. Mindent elkövetett, hogy legalább lassítsa a féktelen hajszát, de hiába. A professzor pirospozsgás arca megsápadt és megnyúlt, álmatlanságtól vörös, duzzadt volt a szemhéja, arckifejezéséből eltűnt a derűsen sugárzó mosoly és az orrától az álláig két éles, mély barázda vésődött a szája köré. Borotválatlan volt; a haja, melyet egyébként rövid kefefrizurának nyírva hordott, hosszúra nőtt és különös árnyalatot kapott. A szálak nagy része már hófehér volt, a többi talán barna vagy fekete. A két elütő szín együtt úgy hatott, mint mikor fehér vászonra tusba mártott ecsettel összevissza vonalakat húzgálnak. Soványabb lett, az arcán, a nyakán és a kezén millió ráncba gyűrődött a megpetyhüdt bőr. Ruhája gyűrött volt, ingén látszott, hogy napok óta váltás nélkül hordja.
Vide Montan nehézkesen felállt az íróasztala mellől és Perk doktorra pillantott. Szeme valószínűtlenül tágra nyílt, de a tekintete fáradt volt és messzire nézett. Aztán elmosolyodott és hozzá nem illő, öregesen aprózott léptekkel a laboratórium közepén álló készülékhez sietett.
– Pihenni?… Nem, most nem érünk rá pihenni, Perk – válaszolta felélénkülve. – Előbb kiutat kell találnom ebből a veszélyesen bonyolult helyzetből… Minden perc drága… Drága Konkordiának és az egész emberiségnek.
– Miért innen, Kibernopolból, miért egyedül akarod megvívni ezt a harcot? Miért te veszed fel az odadobott kesztyűt és vállalsz mindent magadra?
– Ha megengedem, hogy most arra használjuk az evolvátort, hogy fegyver ellen mi is fegyvert kovácsoljunk, akkor ütött az utolsó óra… – válaszolta halkan Vide Montan. – A pokol minden ördöge elszabadul, ha a becstelen összeesküvésre támadással válaszolunk. Az egyetlen kivezető út a védekezés… Úgy fogjuk megvédeni magunkat, hogy azzal senkinek sem ártunk, a támadó pedig eleve kudarcra lesz ítélve.
– Megvalósítható ez? – kérdezte tamáskodva Perk doktor.
– Meg!… Ma még ugyan csak én és Pot Merrah hiszünk benne, de hamarosan olyan bizonyítékkal szolgálok, hogy senki sem fog az igazunkban kételkedni.
– Hogyan bízhatsz ennyire a történtek után Merrahban?
– Még mielőtt bármit mondtam vagy kérdeztem volna tőle, Merrah önszántából mindent elmondott. Meggyőződésem, hogy valóban nem tudott Diszkordia titkos terveiről, amikor Xolivant hozzám beajánlotta. A háta mögött összefogtak és kihasználva jóhiszeműségét, ugyanolyan gáládul kijátszottak, akárcsak engem. Ha nem így lenne, miért leplezte volna le magát?
– Talán megsejtette, hogy Ravin és Dove szimatot kaptak…
– Amikor a szanatóriumban felkeresett és engedélyedet kérte, hogy négyszemközt maradhasson velem, még nem tudhatott arról, mennyire felcsigázta Dove fantáziáját és Ravin szaglóérzékét a szénaillatú hölgy váratlan felbukkanása…
– Örökre titokban akarod tartani, miről beszéltetek akkor?
– Azt hiszem, már mindent elmondtam, amit fontosnak tartok – felelte vontatottan Vide Montan. – Éppen olyan pontosan tudod, mint én, hogy mikor és milyen körülmények közt kapott sugárfertőzést Emar Fond, a diszkordiai űrpilóta… hogyan került az űrhajóból kivetett deutériumgyorsító a tengerbe süllyedt város romjai közül a technikatörténeti múzeumba… tudod, milyen feladatot kapott megbízóitól Tred Xolivan és miért oldott kereket oly hirtelen-váratlan Kibernopolból…
– De nem tudom, miért tiltottad meg, hogy megkérdezzük Step Kvartertől, honnan ismeri a szénaillatú hölgyet és miért nem szabad előtte említést tenni arról, hogy Ravin kihallgatta a beszélgetésüket?
– Ravin mindössze Xolivan nevét értette a beszélgetésből… Amint te is hallottad Dovetól, ebből rögtön arra következtettek, hogy Kvarter és Xolivan cinkosok lennének – válaszolta rövid habozás után Vide Montan. Aztán hevesen folytatta: – Nem engedhetem meg, hogy ilyen képtelen váddal feldúlják egyik legközelebbi munkatársam nyugalmát.
– Elismerem, hogy képtelenül hangzik amit Dove és Ravin arról a szerencsétlen Kvarterről feltételeznek, de amióta kiderült, milyen szerepet játszott Kibernopolban Xolivan, én már a lehetetlent is lehetőnek tartom – mondta elgondolkozva Perk doktor. – Kétségtelen, hogy Kvarter, Xolivan és az a bizonyos hölgy kölcsönösen tudtak egymásról, különben ketten nem emlegették volna a harmadik nevét… Nem lenne okosabb itt is tiszta vizet önteni a pohárba?
– Ezt csak úgy tehetném, ha egyenesen Kvarternek szegezem a kérdést. Erre pedig nem vagyok hajlandó.
– És ha Pot Merrahtól kérdeznéd meg, hogy nem tud, legalábbis nem hallott-e valamit a dologról?…
– Egy alaptalan gyanú miatt nem szolgáltathatom ki, nem hurcolhatom meg ezzel Kvartért! Egyébként biztos vagyok abban, hogy Merrah magától is elmondta volna, ha ilyen kapcsolatról tudomása lenne – mondta Vide Montan olyan hangon, amellyel félreérthetetlenül jelezte, hogy a kérdést végleg elvetette és nem akar rá több szót vesztegetni.
– Akkor legalább azt áruld még el, miért maradt Merrah Kibernopolban? Az orbitron-tervnek nyilvánvalóan befellegzett… Miért nem tér vissza Diszkordiába?
– Mert építeni és nem rombolni akar – válaszolta Vide Montan. – Odaát tehetetlen lenne Maron Detekkel és társaival szemben, itt azonban semmi és senki sem akadályozza abban, hogy velem együtt valóra váltsa azt, amiben, mint előbb mondottam, ma még csak ketten hiszünk… De bízom benne, hogy a kísérlet után, amelyet ma bemutatok nektek, senki sem kétli majd, hogy járható és helyes utat választottam…
Mintha ezzel is jelezni akarná, hogy pontot tett mondanivalója végére és az elhatározása megmásíthatatlan, a telefonhoz lépett és a központi ügyeletet tárcsázta.
– Keresse meg azonnal Kerry Vulkot, Pot Merrahot, Step Kvarter és Dove Vikart, s közölje velük, hogy kéretem őket – utasította az ügyeletes asszisztenst. – Ha valamelyiket nem találná az intézetben, küldjön utána… Igen, ide az új laboratóriumba jöjjenek mindnyájan!
Letette a kagylót és a kezét a készüléken nyugtatva, néhány másodpercig mozdulatlanul állt mellette. Amikor felemelte a fejét és a tekintete találkozott Perk doktoréval, elmosolyodott.
– Meglásd, nagyon érdekes dolgoknak leszel ma még a szemtanúja, öreg barátom – mondta, aztán megfordult és a laboratórium egy elkülönített részében felállított, szaknyelven Kaszkádgenerátornak nevezett gépóriáshoz sietett.
A kereken negyvenmillió voltos egyenfeszültséget szolgáltató berendezés elkészítése a már teljesen helyreállított és ismét működő evolvátor legújabb, nagyszerű fegyverténye volt. Órák alatt megtervezte és a maga eszközeivel, a maga "feje" után közel ugyanennyi idő alatt le is gyártotta a vaskos acéllábakon nyugvó, sokfejű szörnyetegre emlékeztető monstrumot.
Ravin Sunt, aki Dove jóvoltából szokás szerint megint elsőnek kapott hírt az eseményről, hasábos cikket kanyarított lapjában a generátorról. Végre megint olyasmit művelt az evolvátor, amiről írhat és ami nemcsak a szakmabeliek közt, nem csupán a tudományos világban kelt feltűnést, hanem a köznapi ember érdeklődésére is joggal számot tart! Csak azt szerette volna még Ravin kiszimatolni, Vide Montan miért hagyatott abba minden más munkát egyik percről a másikra? Miért rendelkezett úgy, hogy mindenekelőtt a generátort készítse el az evolvátor?
Erről azonban eddig semmi sem szivárgott ki. A riporternek be kellett érnie azzal, hogy Dove Vikar részletesen elmagyarázta neki, miként alakítja át a soha nem volt teljesítményű kaszkádgenerátor a gépek hajtására használt közönséges váltóáramot ilyen rettentő feszültségű egyenárammá! Erről azután annál színesebben, a száraz leírást hangzatos, sőt itt-ott dagályos jelzőkkel tarkítva ilyesféleképpen számolt be olvasóinak Ravin Sunt:
"Tanúja voltam annak a pillanatnak, amikor az evolvátor villogó fényjelekkel tudtul adta, hogy megoldotta a feladatot. A generátor elkészült! A már készenlétben álló elektrotechnikusok persze nyomban ki is próbálták a berendezést. Amikor láttam, hogyan vonaglanak a lüktetve áramló, roppant feszültséggel telített karvastag kábelek, úgy éreztem, mintha magam is részévé váltani volna a mennydörgőn robajló gépnek, mintha az én testemet is át- meg átjárnák a földre lopott villámok."
Ebből mindössze annyi volt igaz, hogy a generátor működését ellenőrző műszerek valóban negyvenmillió volt feszültséget jeleztek, Ravin Sunt azonban semmit nem látott és semmit nem hallott, mert a kábelek nem "vonaglottak" és a generátor nem "dübörgött". Ha pedig tényleg átjárta volna egy "földre lopott villám", akkor a REGGELI HÍREK érdemes riporteréből aligha maradt volna több marokra való hamunál…
Vide Montan megállt a generátor előtt és kedvtelve nézegette a csillogó, újdonatúj fémalkatrészeket. Aztán megfordult és ide-oda szökkenő tekintettel egyenként számba vette a sebtében összehordott, töméntelen gépet, készüléket. Végre minden elkészült, amire szüksége van ahhoz, hogy bebizonyítsa új elméletének helytálló voltát, s egyszersmind méltó választ is adjon azoknak, akik tébolyult terveket szőnek Konkordia ellen…
Szeme követte a generátorból kiágazó vezetékek útját és megpihent a laboratórium közepén terpeszkedő, maga tervezte elektromágnesen. A mintegy tizenöt méter átmérőjű, gyűrű alakú toroid szerkezeti megoldását illetően egyedülálló volt a maga nemében. A berendezés magját egy helyütt megszakított, óriás üveghenger alkotta, melyben a henger köré tekert, árammal telített burkolat rendkívül erős mágneses teret hozott létre.
A gyűrűt megszakító résben, a mágnes két pólusa közé helyezett állványon ütött-kopott tartály feküdt. Ilyen megviselt állapotban talán maga Maron Detek sem ismerte volna fel benne a Diszkordiából felröpített első deutériumgyorsítót… A sötétbe hajló, mély csendben otromba lármát csapott a telefon berregése.
– Tessék! – emelte fel Vide Montan a keze ügyébe eső egyik készülék kagylóját.
– Itt Dove Vikar beszél – sipított a technikus magas, éles kappanhangja.
Ha csak egyszer hallotta valaki ezt a hangot, ezer közül is felismerte aztán. Jól tudta ezt Dove, ennek ellenére soha nem mulasztotta el, hogy elsőnek a nevét mondja be, ha telefonon jelentkezik.
– Mi újság?
– Négyen már együtt vagyunk, de ha megengedi, még két vendéget is vinnénk…
– Kik azok?
– Tilia és…
– Tilia nem vendég! Ki a másik?
– Ravin Sunt.
– Már megint itt lábatlankodik az a hétpróbás? – bosszankodott Vide Montan. – Honnan került ismét elő?
– Napok óta nem megy le a nyakamról – panaszolta hasonló hangnemben Dove. – Azt mondja, minden ízében érzi, hogy ismét nagy dolgok készülnek Kibernopolban…
– Ígérje meg neki, hogy mihelyt riportra méltó esemény történik, értesíteni fogjuk. Most pedig küldje gyorsan haza…
Dove átadta Vide Montan üzenetét az újságírónak, gyorsan elbúcsúzott tőle, aztán a többiekkel együtt átsietett abba az épületbe, melynek egyik emeletét a professzor új laboratóriuma foglalta el.
– Miért van így elszontyolodva? – kérdezte a sor végén baktató Dovetól Tilia Montan, amikor egy lépcsőfordulónál szembekerültek egymásai. – Olyan ábrázatot vág, mintha ecetet ivott volna.
Dove megállt, aztán megkapaszkodott a korlátban és lépcsőről lépcsőre lendítve magát, Tilia és Kerry mellé került.
– Jó ideje annak, hogy a vizet is ecetnek érzem a számban – válaszolta néhány lépés után. – Amióta Vide Montan a szerinte létező, szerintem nem létező szinguleteket hajkurássza a laboratóriumában, olyan vagyok, mint a partra vetett hal…
Step Kvarter úgy lépkedett Kerry és Tilia mellett, mint egy embernagy bábu, amelyiket dróton mozgatnak. Ha Kerry Vulk megállt, az ő lába se moccant, ha Kerry elindult, ő is lépett egyet. Arcán fáradtság tükrözött, mozdulatai bizonytalanok voltak. A "szingulet" szóra felfigyelt, egy zavart pillantást vetett Pot Merrahra, aztán megint előre ejtette a fejét és szótlanul, földre szegezett szemmel ment tovább.


…Vide Montan a szék karfájának támaszkodva lassan, nehéz mozdulattal felállt az asztaltól, aztán a szanaszét heverő tömérdek irat, feljegyzés, rajz és jelentés közül rövid keresgélés után egy aznap érkezett, hosszú levelet emelt ki. Szétnyitotta, hangtalanul mozgó szájjal mégegyszer elolvasott belőle néhány sort és újra összehajtogatva köpenye zsebébe csúsztatta a gyűrött papírlapot.
– Minden kétséget kizáróan megállapítottuk – folytatta előbb Perk doktorra, aztán Pot Merrahra pillantva –, hogy Kibernopolban pontosan akkor következett be a robbanás, amikor az A-2-ről útnak indított földi irányítású űrhajó fedélzetén a második, működő deutériumgyorsítóval átrepült fölöttünk.
– Ezek szerint tehát valóban nem Xolivan lelkén szárad, ami az evolvátorcsarnokban történt? – kérdezte Perk.
– Nem – rázta a fejét Vide Montan. – Sok fejtörést megtakaríthattunk volna, ha a robbanás után alaposabban utánanézünk a dolognak és mindjárt kezdetben elvetjük ezt a feltevést… Igaz, hogy Xolivan ellopta az adatszelektáló rajzait, az is igaz, hogy egy ismeretlen helyen készült másodpéldányt csempészett a helyére, mindennek azonban semmi, de semmi köze a robbanáshoz.
– Fond repüléséről, az első deutériumkísérletről véletlenül szereztetek tudomást… De honnan tudtad meg, hogy azóta egy második gyorsítót is fellőttek a diszkordiaiak? – kérdezte csodálkozva Perk doktor.
– Szerencsére nem csak Xolivan-féle emberek élnek Diszkordiában… – válaszolta Vide Montan és önkéntelen mozdulattal megtapogatta az imént zsebre tett levelet. Aztán az ablakhoz lépett, félrehúzta a könnyű függönyt és tekintetét a hunyorgó csillagok közt terjengő feketeségbe fúrta. Amikor hosszú hallgatás után ismét megszólalt, a hangja olyan volt, mintha másvalaki gondolatait tolmácsolná azzal, amit mond. – Az embernek joga van ahhoz, hogy felkutasson és szolgálatba állítson öröktől fogva létező erőket, de azzal, amit alkot, nem rombolhat… Ha megengedjük, hogy a Föld mágneses terébe lőtt deuteronok szabadon garázdálkodjanak, szörnyű veszedelem zúdul ránk. A sugárzás mindent megfertőz, az elektronikus készülékek pedig hibát hibára halmozva fognak dolgozni. A rádió néma lesz, a televízió ernyőjéről eltűnik a kép, a gépeket, atomerőműveket, energiaközpontokat vezérlő elektroagyak pedig bolond dolgokat kezdenek művelni…
Vide Montan megfordult, pillantása végigsuhant a lámpafényben csillogó készüléken. Aztán külön-külön, egyenként is szemügyre vette őket, olyan tekintettel, mintha mindent tőlük remélne most.
Fojtott feszültség vibrált Kerry Vulk hangjában, amikor megszólalt:
– Ha azok odaát maguktól nem látják be, esztelenséget művelnek és folytatják, amit elkezdtek, pusztulásra vagyunk ítélve…
Step Kvarter magába roskadva, görnyedten ült Pot Merrah és Dove Vikar között, körmei véres félholdakat vájtak a tenyerébe. Lassan felemelte a fejét és szorongva pillantott Vide Montanra. Az csupán egy magabiztos kézmozdulattal válaszolt Kerrynek, aztán gyors léptekkel átvágott a termen és megállt a szemközti falat takaró, hatalmas páncélszekrény előtt.
A szekrénybe vágott ajtó vastagabb volt, mint amilyen széles, súlya, mint a tömör ólomé. A mindenfajta radioaktív sugárzás ellen biztos védelmet nyújtó kamrából Montan egy kis tálat emelt ki és maga elé tette az asztalra.
– Ez a kékes por itt ugyanolyan összetételű anyag, mint amelyikből a robbanás idején már tekintélyes mennyiséget állított elő az evolvátor…
Vide Montan a tálkából egy üveglapra öntötte és két apró kupacra osztotta a lámpafényben kristályosán csillogó montániumot. Amikor ezzel készen volt, bekapcsolta az íróasztalára állított rádiókészüléket és addig csavargatta rajta a gombokat, amíg egy ultrarövid hullámon sugárzott műsorra nem talált.
– Néhány sikertelen próbálkozás után Pot Merrah segítségével rájöttem a megoldásra – folytatta a professzor. – Ahhoz, hogy laboratóriumi körülmények között megismételjük a kísérletet, melyet először Ponddal hajtattak végre és létrehozzuk a már ismert jelenségeket, mindössze erre a kettőre van szükség – mutatott a rádiókészülékre és az egyik montániumhalmocskára. A másikat visszaöntötte a tálba és gondosan elzárta az ólomlemezekkel bélelt páncélszekrénybe.
– Úgy!… Most figyeljék meg, mi történik, ha működni kezd a gyorsító, melyet Emar Fond üresen vetett űrhajójáról a tengerbe, s melyet itt töltöttünk fel ismét deutériummal…
Alig lendültek ki helyükből a gyorsító körül elhelyezett műszerek mutatói, a rádió elhallgatott, az asztalon hagyott montanium pedig előbb felizzott, aztán erős fényt sugározva hirtelen lángra lobbant.
A jelenség csak addig tartott, amíg Vide Montan ki nem kapcsolta a gyorsítót. Addigra a montaniumból mindössze szemernyi hamu maradt, a rádió hangszórójából azonban röviddel később ismét zsongó melódiák szüremkedtek a csendbe.
– Ez történt akkor is, amikor a második gyorsítót szállító űrhajó átrepült Kibernopol fölött – ült vissza az íróasztala mellé Vide Montan. – Az imént bemutatott kísérletnél csak igen kevés deuteron hagyta el a gyorsítót, ezért a laboratórium falain túl sehol, semmilyen formában nem mutatkoztak most ilyen és hasonló jelenségek. A kozmikus méretek között, minden óvintézkedés nélkül végrehajtott kísérlet azonban súlyos következményekkel járt. A földfelszín egy részén, a sugárzással telített sávban elnémultak az ultrarövid hullámon működő rádióadók, megsiketültek a vevőkészülékek, Kibernopolban pedig az evolvátor hibás működése következtében felrobbant az a gépcsoport, amelynek rekeszeiben, szerencsétlenségünkre, ekkor már jelentős mennyiségű radioaktív anyag gyűlt össze.
– Csak őrültek vetemedhetnek ilyesmire… – mormolta összeszorított szájjal Pot Merrah.
– Az orbitron-terv zseniális gondolat! De ha csupán ezen a módon, csupán deutériummal lehetne megvalósítani, szörnyű katasztrófa zúdulna az emberiségre…
– Elsősorban azt kell megtudnunk, mit akarnak azzal odaát elérni, hogy Konkordiát megelőzve, titokban hozzákezdtek a gyorsítók gyártásához és kipróbálásához? – vetette előbb az apjára, aztán Merrahra kérdő pillantását Tilia Montan.
– Az északi mágneses pólus fölött egy erőművet építettek, melynek az ártatlanul hangzó sugárcsapda nevet adták. A berendezést valójában a deutériumgyorsítókkal mesterségesen létrehozott sugárzás működteti – válaszolt Pot Merrah, aztán rövidre fogva elmondta, mire tör a mindössze néhány emberből álló, de nagy befolyással és veszélyes hatalommal rendelkező csoport Diszkordiában.
– Nos, idáig jutottak el, amikor váratlanul zátonyra futott a számukra sokat ígérő elgondolás – vette át a szót Merrahtól Vide Montan. – A második kísérlet megerősítette a tapasztalatot: ha felgyorsított deuteronokat juttatunk a Föld mágneses terébe, egy ideig működik és energiát szolgáltat a csapda, a telített övezeten belül azonban megbénul a rádióösszeköttetés…
– Honnan tudtad meg mindezt? – kérdezte ismét Perk doktor Vide Montantól.
– Erre is válaszolok majd, előbb azonban én teszek fel egy kérdést… Mit tegyünk, ha azok a megszállott őrültek újabb és újabb gyorsítókat küldenek Konkordia fölé?
– Mit tehetünk? – tárta szét a karját magát megadó mozdulattal Kerry Vulk. – Hiába van fegyver a mi kezünkben is, ha orgyilkos módjára, alattomban támadnak ránk…
– Nemrég én is így vélekedtem még – derült mosolyra Vide Montan arca hosszú idő után először. Olyan mozdulattal pattant talpra, melyben már nyoma sem volt a fáradságnak. – Akármerre néztem, csak kérdőjeleket láttam magam körül, akármerre indultam el, zsákutcába jutottam… Ekkor jött a segítségemre Pot Merrah, aki eszembe juttatott egy elméletet, melyet eddig még senki sem tudott bizonyítani vagy cáfolni…
Időnként egy-egy futó pillantást vetett Pot Merrahra, s fel-alá járkálva folytatta:
– Mindmáig nem tudjuk, mi is voltaképpen a mágnesség? Hogyan keletkeznek, milyen erő hozza létre a mágneses erővonalakat a két pólus között? A sok-sok elgondolás közt van egy erősen vitatott, már-már feledésbe merült elképzelés, amely szerint a mágneses erővonalakban az atomnál, sőt még az atommag körül keringő elektronoknál is sokkal kisebb elemi részecskék: mágneses töltéshordozók mozognak. Az elmélet kidolgozója szinguleteknek nevezte el ezeket a részecskéket, s azt állítja, hogy létezésüket csupán azért nem sikerült eddig kimutatni, mert olyannyira parányiak, hogy a legérzékenyebb műszer sem képes észlelni, kivált jelezni őket…
Vide Montan az elektromágneshez lépett és nyitott tenyerével végigsimított az óriás üveghengert burkoló, szorosan egymás mellé tekert huzalokon.
– Érdekes gondolatom támadt – mondta félig hangosan, inkább önmagához intézve a szót. – Ha valóban léteznek szinguletek, akkor valami úton-módon gerjesztett állapotba is lehet hozni őket!…
Perk doktor kilökte maga alól a széket, felállt és félszegen téblábolva az ajtó felé hátrált.
– Hát téged mi lelt? – zökkent ki a gondolataiból Vide Montan.
– Amit mondasz, azt ők bizonyára megértik – mutatott Perk doktor Kerryre és Dovera –, de én?!…
– Ülj csak le és hallgass végig – marasztalta Perket jókedvre derülve Vide Montan. – Ígérem, hogy még mielőtt végére jutnék a mondanivalómnak, legalább annyit fogsz tudni a szinguletekről, mint Kerry és Dove… De mondd csak, mit nem értesz abból, amit eddig elmondtam?
– Addig győzöm képzelettel, amíg a szinguleteket olyasféle jószágoknak képzelem, mint az elektromosságot hordozó részecskéket, az elektronokat – válaszolta rövid tűnődés után bizonytalanul Perk. – A különbség csupán az, hogy azok kicsinyek, emezek pedig még kisebbek…
– Ehhez csak annyit: az elektronok mind negatív elektromossággal töltött részecskék, a szinguletek ellenben…
Vide Montan itt elakadt egy pillanatra, de mindjárt rá is talált a megfelelő hasonlatra és folytatta:
– Ahogyan a vezetékben vagy egy rádiócső légüres terében is két sarok, két pólus között áramlik az elektromos energia, ugyanúgy száguldoznak a mágnes pólusai közt a töltést hordozó szinguletek is. A – mondjuk – "É"-vel jelzett szinguletek a déli, a "D" jelet viselő szinguletek pedig az északi pólus felé áramlanak. Ez csak egyszerű, nem? – kérdezte Vide Montan a katedráról magyarázó tanár hanglejtésével.
– De… hogyne! – sóhajtott magát megadva Perk doktor. Mint aki jeges vízzel telt kádba készül beleülni, mindenre elszántan megkérdezte: – És mit jelent, az hogy: gerjeszteni? Mi haszna lesz annak, ha azok az "É" és "D" szinguletek "begerjedve" száguldoznak egy mágnespatkó pólusai között?
– Több energia halmozódik fel bennük, mint amennyit fogva tudnak tartani, mire a fölösleget kisugározzák – válaszolta Vide Montan. – Nos, sikerült ezt a sugárzást kimutatnom! És mindjárt tovább is léptem: nemcsak kimutattam, hanem hasznosítottam is a gerjesztett sziguletek sugárzását.
– Hogyan és mire lehet vajon használni az ilyen parányi energiamennyiséget? – lépett közelebb Vide Montanhoz önkéntelenül Dove.
– Meg fogom ismételni az előbbi kísérletet. Ha látni fogják az eredményt, már választ se kell adnom Dove kérdésére…
Vide Montan ismét bekapcsolta a rádiót, az ólommal bélelt szekrényből pedig elővette az imént megfelezett montanium épségben hagyott részét. Szemével az elektromágnes felé intve, odaszólt Dovenak:
– Álljon a deutériumgyorsító mellé és ha szólok, kapcsolja be. De csak akkor, ha szóltam… addig hozzá ne nyúljon!
Ez a kísérlet mindössze annyiban különbözött az előbbitől, hogy Vide Montan most nem a gyorsítót, hanem a generátort hozta először működésbe. Ezzel gyorsabb mozgásra kényszerítette és alaposan "megpörgette" tengelyük körül a toroid zárt terében, a két pólus között cikázó szinguleteket.
– Kapcsolja be a deutériumgyorsítót! – utasította Dove Vikart, amikor a berendezés működését ellenőrző műszer ütemesen ismétlődő fényjeleket kezdett adni.
– Működik a gyorsító?
– Igen – bólintott Dove.
– A rádió szól?
– Igen – válaszolták egyszerre hárman is.
– És a radioaktív anyag? Nem izzik, nem mutat valamiféle változást?
Kerry, Dove és Kvarter olyan hirtelen hajoltak előre, hogy az asztal fölött összekoccant a fejük. Csak Pot Merrah maradt a helyén, szemét egy pillanatra se vette le Kvarterről.
– Semmi!… Semmit nem látok – nézett Dove tágra nyílt szemmel Vide Montanra.
A professzor mozdulatlanul állt a generátor előtt, keze még mindig a kapcsolókart markolta. Szinte természetellenesen nyugodt volt a hangja, amikor megszólalt.
– Annyit tehát már tudunk, hogy a gerjesztett szinguletek közömbösítik a deutériumsugárzás káros hatásait.
– De hiszen ez óriási… ez csodálatos! – ujjongott fel Dove.
– Ez még csak féleredmény! – hűtötte le Vide Montan a lázban égő Dove Vikart. – Felfedeztük, hogy az egyik fajta sugárzás közömbösíti a másikat és ezzel megtaláltuk a védekezés módját. De még nem tudjuk, mi okozza ezt a jelenséget?…
Oltsd csak le a lámpákat, Tilia!
A teremre sötétség borult. Csupán az elektromágnes két pólusa között terjengett halovány fény: híg, zöldesen villódzó kis lángnyelvek táncoltak a deutériumgyorsító körül.
– Ez a fény talán nyomra vezet majd – hallották valahonnan a sötétből Vide Montan hangját. – Ennek azonban később is ráérünk utánanézni… Most mindennél előbbre való, hogy innen a laboratóriumból a világűrbe emeljük a gerjesztőt és megtaláljuk a módját annak, hogy ha a föld mágneses terében bárhol és bármikor működni kezd egy gyorsító, a mi szinguletgerjesztőink mindig készen álljanak a beavatkozásra.
– Megoldható ez? – mérte fel tekintetével a kísérteties félhomályban még nagyobbnak tűnő gépóriásokat Kerry Vulk.
– Ha csak a magunk erejével, pusztán agyunkra és kezünkre hagyatva próbálkoznánk, talán évekig tartana, amíg megbirkózunk a feladattal… De mire való az evolvátor?!
A toroid két pólusa közt villódzó lidércfények hangtalan táncot jártak a még mindig működő deutériumgyorsító körül. Vide Montan sorra járta a lámpakapcsolókat, aztán Pot Merrahhoz lépett és fáradt mozdulattal a vállára tette a kezét.
– Amikor először munkára fogtuk az elektroagyat, nem így képzeltem a folytatást – mondta keserűen. – A szellem diadalát láttam ebben a gépben, s nem gondoltam…
Legyintett, mintha nem látná értelmét, hogy befejezze a mondatot. A zsebébe nyúlt és elővette az összehajtogatott levelet.
– Azt kérdezted, Perk, honnan tudom oly pontosan, hogy mire készülnek Diszkordiában? Olvasd ezt! – nyújtotta neki oda a gyűrött papírlapot. – Olvasd, mit ír egy diszkordiai, aki a nevét eltitkolva, névtelen levélben figyelmeztet és kér, hogy hárítsuk el az egész emberiséget fenyegető, szörnyű katasztrófát…
Perk doktor az egyik lámpa alá lépett és akadozva olvasni kezdte a kusza írással odavetett sorokat:
Kedves Montan professzor! Nehezen szántam rá magam ennek a levélnek a megírására, de képtelen vagyok tovább hallgatni. Ha idején értesülnek arról, mi készül Diszkordiában, ön és Pot Merrah talán még elejét tudják venni a tragédiának…
Senki nem figyelt Step Kvarterra, aki lopva, óvatosan mind közelebb került a generátorhoz, aztán hirtelen előrelendülve egész testével rádobta magát a negyvenmillió voltos árammal telített vezetékekre.
Vakító lángcsóva csapott fel és nyomban rá iszonyú csattanás reszkettette meg a falakat.
Süket, mozdulatlan csend ült meg mindent. Vide Montan a falnak tántorodva, halálsápadtan meredt a szénné égett halottra.
– Az ő helyében én is ezt tettem volna… – mondta olyan halkan Pot Merrah, hogy csak a közvetlen mellette álló Perk doktor értette a suttogva kiejtett szavakat.


A láng ellobban

Hajnalodott.
Keleten tűzpiros csík szegélyezte a láthatárt, de a nyugat felé sötétbe hajló égen még fakó fényű csillagok hunyorogtak. Zaj és lárma lassan elcsendesedett a boltozatos csarnokban, a virradat már a hallgatagon figyelő evolvátorra árasztotta világosságát. Álltak a futószalagok, üresek és hidegek voltak az öntőgépek, a nagy, lapos tálakhoz hasonló szerelőkorongok fölött élettelenül, félbemaradt mozdulattal markolták a levegőt az ezerkarú automaták csápjai.
A gépek pihentek, de maga az elektroagy fáradhatatlanul dolgozott. Egy nap leforgása alatt megtervezte a méretre, formára, teljesítményre egyaránt megfelelő szinguletgerjesztőt és rögtön el is készített belőle néhány darabot. Azonban alig végzett ezzel a munkával, máris új feladatot kapott Vide Montantól: hajnal óta nemcsak azt figyelte, mikor röpítenek fel a A-2-ről újabb deutériumgyorsítót, hanem lázasan dolgozott azon is, hogy a lehető legrövidebb idő alatt megkettőzze, még tökéletesebb formában újra gyártsa önmagát.
Vide Montan tartott tőle, hogy rövid időn belül egyszerre több gyorsítót indítanak útnak és irányítanak Konkordia fölé. Nem mert, nem akart semmit kockáztatni. Talán most egy kis szünetet tartanak odaát – reménykedett, – s akkor, mire összecsapásra kerül a sor, Konkordiában már két evolvátor áll birokra készen…
Vide Montan halálosan fáradt volt. Az amúgy is idegőrlő munkában telt napok után most cseppenként szívták megmaradt erejét az utolsó órák eseményei. Miután abban a hiszemben élt, hogy Kvarter tragikus véletlen áldozata lett a laboratóriumában, úgy érezte, megbocsáthatatlan mulasztást követett el, amikor a sikeres kísérlet után bekapcsolva hagyta a generátort. Hogy valójában mi történt, azt Pot Merrahon kívül csak Perk doktor tudta, akinek a baleset után Merrah őszintén elmondta, milyen szerepet játszott hosszú időn át Xolivan mellett Step Kvarter.
– Vide Montan előtt azért hallgattam erről – tisztázta magát Perk előtt, – hogy legalább ettől a csalódástól megkíméljem őt…
Vide Montan pontosan tudta már, mit kell tennie a deutériumgyorsítók ellen, de kérdés, jut-e majd rá idő? Minden attól függ, mire készülnek, milyen terveket szőnek az első gyorsítók fellövése után Diszkordiában… Nyilvánvaló, hogy az eddigi kísérletek még nem hozták meg a várt eredményt. Új megoldást keresnek, vagy mégis ezen az úton próbálnak előbbre jutni Maron Detek és a társai?…
Puhán párnázott, öblös karosszékben ült az evolvátor vezérlőasztala előtt, ölében könyvek, rajzok, jegyzetek hevertek. A munkatársai közül néhányan még kitartottak mellette, de ezek is kimerültén bóbiskoltak már. Dove a falat támasztva álltó helyében aludt, Kerry Vulk kétrét görnyedve kuporgott egy támla nélküli széken, a kényelmesebbje pedig egy-egy karosszékbe vackolva magát, félig fekve, félig ülve szundikált.
Pot Merrah, aki néhány száz lépéssel odább a már épülő új evolvátorcsarnoknál folyó munkákat irányította, úgy tudta, hogy Vide Montan lepihent végre. Majd akkor ébreszted magát, ígérte, amikor elváltak, ha az elektroagy végzett a számításokkal és minden készen áll ahhoz, hogy megkezdje önnön szerkezetének újragyártását.
Az ígéret azonban ígéret maradt. Vide Montan képtelen volt elszakadni a gépeitől. Pedig érezte, hogy már ereje végén jár és minden pillanatban számolnia kell azzal, amivel végső kétségbeesésében Perk doktor ijeszteni próbálta. Az elmúlástól azonban nem félt. Csak attól rettegett, hogy nem tudja befejezni, amit elkezdett.
Görnyedt alakja felegyenesedett, szeme végigfutott a vigasztalanul rideg fényben fürdő csarnokon. Az ablakokon beszűrődő világosság még gyenge volt ahhoz, hogy átvegye odabent az uralmat, csak a lámpafényt sápasztotta meg és magába szívta az árnyékokat.
Vide Montan nem vette észre, hogy a háta mögött nesztelen léptekkel Tilia közeledik feléje. Ijedten rezzent össze Tilia érintésére, aki a szék karfájára ülve átölelte a vállát.
– Miért rostokolsz még mindig az evolvátor mellett? Magad tudod a legjobban, hogy egy ideig semmi tennivalód itt…
– Hogyne tudnám! – bólogatott Vide Montan, aztán tűnődve elmosolyodott. – Ha azonban most felállnék és elmennék innen, úgy erezném magam, mintha kiürítették volna a koponyámat és agy nélkül maradva, puszta anyagnál semmivel se több testet vallhatnék csak a magaménak… Ne feledd, Tilia, hogy én és az evolvátor egyek vagyunk! A számítások és eredmények milliói, amelyek most ebben a gépben kavarognak, itt zsongnak az én fejemben is. A különbség csupán annyi, hogy "ő" – mutatott az adatszelektálóra – nem fárad el és a legképtelenebb zűrzavarban is pillanatok alatt rendet tud teremteni. Én azonban…
Újra elmosolyodott, aztán csak egy fáradt, lemondó kézmozdulattal fejezte be a mondatot.
Vide Montan előrehajolt és eloltotta a vezérlőasztal fekete-fehér-piros billentyűsorát megvilágító lámpát. Kezét a kapcsolón nyugtatva, sokáig mozdulatlanul meredt maga elé. Hirtelen szúró, éles fájdalom hasított a mellébe. Mintha egy kést döftek volna a bordái közé és a kés hegye éppen a szívét érintené…
Amilyen váratlanul támadt rá, éppen olyan gyorsan ki is szökött a melléből a fájdalom. Hátradőlt a karosszékben és kezét Tilia kezére fektetve, elrévedt szemmel nézte a hangtalanul dolgozó elektroagy fel-felvillanó fényjelzéseit.
– Vajon mit hoz a holnap? – szólalt meg halkan. – Hová vezet az én utam?… Az út vége a halál… Aki nemeset, maradandót hagy maga után, annak nincs miért félnie a haláltól, mert tudja, hogy nem élt hiába. De mit hagyok én rátok az evolvátorral?!…
Mélységesen hitt a munkájában és ez a hit adott Vide Montannak annyi sok éven át érőt ahhoz, hogy mindent elvégezzen, amit magára vállalt. Most azonban váratlanul megnőttek a kétségek és a nehézségek. Egyszerre szinte nevetségesnek tűnt, amiért egy pillanatig is értékesnek és időállónak érezte, amit alkotott.
– Mint a száraz homok, úgy pereg ki az ujjaim közül minden… – gondolta. – Semmivé foszlanak a szép álmok, lélektelen számok halmaza lett a nagy tervekből… Már hiába szorítom az öklömet, lassan az utolsó homokszemek is kiperegnek a kezemből… Arra áldoztam minden erőmet, hogy színültig töltsem a bőség szaruját, s most kénytelen-kelletlen két kézzel szórom, tékozlom életem munkáját…
Ragyogó, smaragdzöld fénysugarat lobbantott feléjük az elektroagy jelzőlámpája.
Vide Montan villanásnyi idő alatt lerázta magáról a sötét gondolatokat és talpra ugrott.
– Úgy, most pedig munkához látunk! – fordította új állásba az elektroagy kapcsolóit. Fáradtan mosolygott, azonban ez már csak halvány árnyéka volt régi, kedves mosolyának. – Hol van Pot Merrah? – fordult Tiliához.
– Már ő is megkapta a fertőző betegséget, amelyet te terjesztesz – vetett Tilia aggódó pillantást Vide Montan beesett arcára. – Éjjel-nappal talpon van, egyetlen percre sem mozdul az épülő új evolvátorcsarnokból.
– És te?… – kérdezte Montan fejét sem mozdítva. A gyorsan odavetett kérdésben lappangó szorongást nem takarta el a tréfásan gunyoros hang.
Tilia rebbenés nélkül állta apja fürkésző tekintetét. Mély lélegzetet vett, mint az úszó, aki sokáig volt a víz alatt és most végre a felszínre bukkant.
– Határoztam! És ma már örülök annak, hogy így döntöttem – mondta rövid hallgatás után. – Melletted maradok és veled dolgozom ezután.
Apja csöndes pillantására azonban elsápadt. Vide Montan lassan felemelte és Tilia vállára tette a kezét.
– Nem sok időm van hátra – mondta. – Meddig fogok még dolgozni? Talán egy évig, talán csak egy hétig… Ki tudja? Ezt a munkát azonban mindenképp be kell fejeznem – mutatott magasra emelt karral a feje fölé.
Egy pillanatra ismét a gondolataiba merült. Különös, fojtogatóan kínzó nyugtalanság vett rajta erőt. Ajka száraz és hideg lett, keze olyan erővel markolta Tilia karját, hogy ujjaiból kifutott a vér.
– Segítsetek nekem, Tilia! – mondta szinte könyörögve. – Ne kérjétek, hogy kíméljem magam, ne ígértessetek meg velem ezután semmit… Hátha holnap már késő? Sietnünk kell, nagyon-nagyon kell sietnünk…
Szünetet tartott, majd mintha messziről összefutó szálakat rendezett volna el közben magában, hozzáfűzte:
– Semmi nem marad utánam, ha nem azt folytatjátok, amit én elkezdtem…


Ravin Sunt, kezében elmaradhatatlan jegyzettömbjével és a füle mögé tűzött töltőtollal, megfelelő riportalanyra vadászott az új evolvátorcsarnok körül sürgölődő mérnökök között. Eddig ugyan még senkivel sem sikerült szót váltania, de gondolatban már diktálta a riportját:
"Ameddig a szem ellát, mindenfelől végtelen autókaravánok kúsznak az intézethez vezető utakon. Megrakodva gördülnek be az egyik kapun és üresen fordulnak ki a másikon, majd nem sokkal később új szállítmánnyal térnek vissza. A gépkocsivezetők láthatóan jól ismerik már a járást. Egyenesen az új csarnok elé hajtanak, ahol gyors futódaru siklik a kocsik fölé és villanásnyi idő alatt leemeli róluk a nehéz, vasalt ládákat.
Közben a "régi" evolvátor már gyártja "önmagát"… A levegőben rajzó helikopterek bravúros munkát végeznek: magasba emelik a frissiben elkészült gépeket és az új csarnok nyitott tetején át rögtön helyükre szállítják őket… "
Körülbelül itt tartott leendő riportjával Ravin Sunt, amikor zsebében zümmögni kezdett a rádiótelefon, majd szaggatott bugás jelezte, hogy a REGGELI HÍREK szerkesztősége keresi.
– Ezek megint mit akarnak tőlem?… – fortyogott bosszankodva, aztán előkotorta zsebéből a gyufásdoboznál alig nagyobb készüléket, bekapcsolta és a szájához emelte.
– Itt Ravin…
– A főszerkesztő üzeni, hogy azonnal menjen a központi hírszolgálati irodába – sipította a rádiótelefonból egy roppant vékonnyá silányodott hang.
– Azonnal?… Annyira sürgős?
– Egyik tudósítójuk most érkezett haza Diszkordiából és állítólag hírt hozott arról a Tred Xolivanról, akit maga nemrégen égre-földre keresett…
Ravin Sunt maga sem tudta, mit csinál, amikor Xolivan nevét hallva úgy ejtette ki a kezéből a remekbe készült kis masinát, mintha parázsba markolt volna.
Egy pillanatig dermedten bámult a lába előtt heverő rádiótelefonra. Aztán felkapta a fejét és nekilódult. Keresztül-kasul gázolva mindenen, tele torokkal kiabálva Vide Montan nevét és lélekszakadva nyargalt arrafelé, ahol a feneketlen felfordulásban a professzort sejtette.


A nap magasan járt az égen, de a szorosan összehúzott függönyök mögött sűrű félhomály derengett a szobában. Vide Montan ugyanazt az utat rótta saroktól sarokig, pedig fáradt lábai már alig engedelmeskedtek akaratának. Csak járt fel-alá, mintha a teljes testi kimerültségbe igyekezne menekülni kavargó gondolatai elől.
A padló halk recsegésén kívül semmi nem hallatszott. A csöndben kísérteties tisztán hallotta Tred Xolivan hangját. Szinte látta az arcát, mozdulatait, mintha karnyújtásnyira állna tőle.
Az íróasztalhoz lépett és lámpát gyújtott. Sokáig keresgélt a zsebeiben, mire meglelte a Diszkordiából kapott névtelen levelet. Gyűrött és piszkos volt a hártyavékony papír, meglátszott rajta, hogy sokszor kézbe vette már. Újra elolvasta a levelet, aztán hátradőlt a székben és átadta magát a gondolatainak. Később felállt, közelebb húzta magához a lámpát és az asztal fölé hajolva külön-külön megvizsgált minden egyes betűt. Határozott vonalú, energikus betűk voltak, lendülettel odavetett hurkokkal és ékezetekkel. A sorok vége azonban lehajlott, mintha a kéz, amelyik leírta őket, elfáradt volna, mire a lap széléhez ért.
Megint felötlött benne a nyugtalanító gondolat: Pot Merrah tudja, ki küldte ezt a levelet!… Önmagának sem tudott számot adni arról, mi keltette fel a gyanúját, de attól a perctől kezdve, hogy Merrah a kezébe vette, mozdulatlan arccal végigolvasta, aztán szó nélkül visszaadta a levelet, unos-untalan ez motoszkált az agyában.
Xolivan tehát Diszkordiában van… Mégis Perknek lenne igaza, amikor azt állítja, hogy Merrahnak kezdettől fogva tudnia kellett, mi készül ellenünk Diszkordiában?…
Hirtelen kényszerítő szükségét érezte annak, hogy megtudja a valóságot. Lehunyta a szemét és mély lélegzetet vett.
Pot Merrahnak vissza kell térnie Diszkordiába! Azonnal, percnyi késedelem nélkül. Ha nem…
Itt megtorpantak a gondolatai. Fogta a levelet és elindult, hogy megkeresse Merrahot.
Az ajtóig sem ért, amikor iszonyú fájdalom markolt a mellébe. A falak forogni kezdtek körülötte, aztán mintha nesztelenül ráomlottak volna, sötétbe borult minden. Talpa alól eltűnt a padló, feneketlen szakadék nyílt előtte és érezte, hogy zuhan, mind sebesebben zuhan az irdatlan mélységbe.


Puhán, mozdulatlan elnyúlva feküdt Vide Montan a szőnyegen. Ajka kissé szétnyílt, arcán szelíd mosolyba olvadtak a szűnő fájdalom vonásai. Aztán lassan, egyenként kihulltak agyából a gondolatok.
– Tilla… Kerry… Perk…
Arcok hajoltak föléje, rámosolyogtak, aztán elenyésztek a sűrűsödő árnyékok között.


Új csillag az égen

– A lavinát, amelyet én indítottam el az orbitron-tervvel – válaszolta habozás nélkül a bizottság elnökének a kérdésére Pot Merrah –, egyedül Vide Montan professzor utolsó nagy felfedezése állíthatja meg.
Felállt, mintha ezzel is nagyobb súlyt akarna adni annak, amit mondani készül és előrehajolva egy számoszlopokkal teleírt papírlapnak feszítette szétterpesztett ujjait.
– Természetes, hogy a történtek után nem bíznak bennem itt Konkordiában… Bevallom, magam csodálkoznék a legjobban, ha ez másképp lenne. Mégis arra kérem önöket, adjanak rá lehetőséget, hogy befejezzem, ámít Vide Montan elkezdett és ezzel elejét vegyem a fenyegető katasztrófának.
– Valóban lehetségesnek tartja, hogy a szinguletek, a gerjesztett mágneses töltéshordozók semlegesíteni fogják a deuteronok keltette sugárzás káros hatásait?
– Laboratóriumi kísérleteink ezt bizonyítják – fordult Merrah a közbeszóló felé. – És erre mutat azoknak az elméleti számításoknak az eredménye is, amire Kerry Vulk jutott a laboratóriumi viszonyokat a magnetoszférára vetítve. A kísérlet és a számítás egymaguk azonban még nem perdöntő bizonyítékok. Ahhoz, hogy Konkordiában és Diszkordiában, az egész Földön mindenütt nyugodtan hajthassák álomra fejüket az emberek, a két pólus között cikázó deuteronok nyomába szegődve a gyakorlatban is bizonyítanunk kell, hogy gerjesztett szinguletek segítségével bárhol, bármikor ártalmatlanná tudjuk tenni a sugárzást.
– Hol és mikor akarja ezt megtenni? – kérdezte az elnök. – Ismertetné velünk az elgondolása lényegét?
– Kérem! – válaszolta készségesen Pot Merrah. – Elöljáróban csupán annyit: megítélésem szerint hiába folytatnék Kibernopolban a kísérleteket, nem fogunk előbbre jutni, mint ameddig már eljutottunk…
– Ha itt nem, akkor hol? Kibernopolban rendelkezésre áll az evolvátor és a világ legtökéletesebben felszerelt laboratóriuma, ahol minden elképzelhető kísérletet végre tud hajtani – szólt közbe valaki.
Pot Merrah figyelmen kívül hagyta a nem éppen jóindulatú megjegyzést, és zavartalanul folytatta:
– Mindennek magyarázatát fogjuk találni, ha abból a feltevésből indulunk ki, hogy a két elemi részecske: a deuteron és a szingulet összeütközésének pillanatában, talán a kozmikus sugarak hatására, egy új, mind ez ideig ismeretlen elem keletkezik a Föld mágneses terében. Feltevésem szerint ez az elem születése pillanatában rögtön el is bomlik és teljes egészében nagy erejű, de nem radioaktív sugárzássá alakul át.
– Ha ez így van, akkor mért nem sikerült az erre mindenképpen alkalmas eszközökkel laboratóriumban kimutatni ennek az anyagnak a létezését?
– Mert itt a földfelszínen, a földi körülmények között nem jöhetnek létre ilyen felépítésű atomok.
– Ön mondta el, hogy amikor Vide Montan a toroid pólusai közé helyezte a deutériumgyorsítót, a rádió nem hallgatott el, a montánium nem lobbant lángra, sőt még csak fel sem melegedett…
– Ezzel mindössze azt bizonyítottuk be – vágott közbe Merrah –, hogy gerjesztetett szinguletek kis területen elfojtják a sugárzást, vagy legalábbis ki tudják küszöbölni azokat a káros jelenségeket, amelyeket eddig a deutériumsugárzás elmaradhatatlan velejárójának tartottunk. De laboratóriumi kísérletek nem adnak, s nem is adhatnak választ arra, hogy kint a szabad világűrben ugyanez a folyamat ugyanígy zajlik-e majd le?
– Mit akar… mit óhajt tehát tenni? – kérdezte önkéntelenül helyesbítve a szót a bizottság elnöke.
– Vide Montan laboratóriumát vagy annak pontos mását mindenestül a magnetoszférába kell emelnünk – válaszolta Pot Merrah. – Ehhez természetesen elsősorban egy megfelelő méretű űrbázisra lenne szükség.
– Ez önmagában nem jelentene különösebb problémát – folytatta Merrah, ismét visszaülve a helyére. – Nehezebb feladatot jelent, hogy az űrállomás falait nem készíthetjük olyan hagyományos anyagból, mint például valamiféle acélötvözet. A feltételezett új elem, ha valóban létezik, csakis olyan laboratóriumban mutatható ki, melynek a falai akadálytalanul átengedik a két pólus között cikázó nehézhidrogénmagokat és szinguleteket. Ha egy, az A-2-ről fellőtt gyorsítóból kiröppenő deuteron és egy gerjesztett szingulet találkozása az űrlaboratórium csalhatatlanul pontos, a jelenséget szigorú tárgyilagossággal regisztráló műszereinek az ellenőrzése mellett zajlik le, eldől, hogy helytáll-e, amit ma még csak laboratóriumi kísérletek és elméleti számítások alapján állíthatok…
– Ebből következik, hogy ha megépítettük és a Földről a magnetoszférába szállítottuk a kozmikus laboratóriumot, akkor nekünk is fel kell lőnünk egy deutériummal töltött gyorsítót, s ezenkívül természetesen egy szinguletgerjesztőt is, hogy a részecskék találkozásánál lezajló jelenséget megvizsgálhassák.
– A deutériumgyorsítót az én hazámból, az A-2-ről fogják útnak indítani – válaszolta lehajtott fejjel, halkan Merrah. Aztán emeltebb hangon folytatta: – Arról viszont már maradéktalanul gondoskodni fog a második evolvátor, hogy a kellő időben és a kellő irányba felröpített gerjesztő útját állja ennek a gyorsítónak…
– Honnan tudja, hogy Diszkordia nem hagy fel a megkezdett kísérletekkel?
– Ismerem Maron Deteket és ismerek néhányat azok közül, akik miatt még mindig felhő takarja azt a csúcsot, ahová Vide Montan szeretett volna feljutni, s amelyik után minden tiszta hitű tudós vágyik – nézett rebbenés nélkül farkasszemet az elnökkel Merrah. Felállt és nehéz léptekkel az ajtó felé indult. Ott megállt és kezét már a kilincsen nyugtatva, visszafordult. – Ne kívánják tőlem, hogy erről beszéljek. Mint Pot Merrah, mint egy ember a sok milliárd földlakó közül, Diszkordia polgára vagyok. De mint tudós, nemcsak Diszkordiának, hanem az egész emberiségnek felelősséggel tartozom a tetteimért. Kérem, gondoljanak erre is, ha javaslatom fölött dönteni fognak…
Mintegy harminchatezer kilométer magasban Kibernopol fölött lencse alakú, hatalmas űrállomás lebegett látszólag mozdulatlanul Konkordia égboltján. Keringési ideje éppen huszonnégy óra volt, így együtt járta útját az őt fogva tartó Földdel, ahonnan nézve mindig ugyanott ragyogott az égen. Az űrállomás tükörsima burkolatán szétporladó napsugarak virradattól alkonyatig tündöklő szikrákra morzsolódva hullottak a Földre, amikor pedig fent is, lent is beköszöntött az este és az űrállomáson kigyúltak a roppant erejű atomlámpák, a mesterséges hold valószínűtlenül közeli csillagként fénylett a fekete égbolton.
Konkordia legnagyobb űrállomásán lázas munka folyt. Hatalmas részt vállalt ebből Merrah, Kerry és Dove mellett Tilia is, aki felhagyott a régészkedéssel és a többiekkel együtt átköltözött a kozmikus laboratóriumba. Mindenről tudott, mindenütt ott volt, mindenkinek segített – különb koordinátort keresve sem találhattak volna az új égitest lakói.
Tilia Montan volt az első, aki kiállt Pot Merrah mellett és nem nyugodott, amíg Kerry, Dove, sőt röviddel később még Perk doktor és Ravin Sunt is bizalmukba nem fogadták a hontalanná vált tudóst.
Már majdnem teljes egészében áttelepítették az űrállomásra a kibernopoli laboratóriumot. Mindössze két készülék hiányzott még: egy különleges összetételű gázzal töltött ködkamra és a másodperc billiomod részéig tartó jelenségek fényképezésére alkalmas filmfelvevő gép érkezését várták, amikor végre odáig jutottak, hogy ezek beszerelésén kívül már semmi tennivaló nem akadt a kozmikus laboratóriumban. Ki ezzel, ki azzal töltötte a megérdemelt pihenés gyorsan múló perceit – Tilia, szokása szerint, a nappal is fénylő csillagokkal hintett égboltban gyönyörködött.
– A Föld van most fölöttünk és a Hold alattunk, vagy megfordítva? – kérdezte Merrahtól arcát a kvarcüvegből öntött, vastag ablakhoz szorítva. Jobb kéz felől a Hold szürke korongját peremező fénysarló világított, ha pedig ellenkező irányba fordította a fejét, a Föld súlytalanul lebegő, halványzöld gömbjét látta maga előtt.
– Úgy érzem magam – folytatta nevetve –, mint akit fejtetőre állítottak és a lábánál fogva lassan körbe-körbe forgatnak…
Ez a fura, valóban nehezen megszokható érzés onnan eredt, hogy az űrállomás percenként háromszor megfordult a középpontja körül, ezzel bizonyos mértékben pótolva az itt fent már gyakorlatilag nullával egyenlő, a földi élethez, a földi fizikai körülményekhez szokott ember számára alig nélkülözhető nehézségi erőt.
– Akár életem végéig szívesen tótágast állanék, ha egyszer és mindenkorra ki tudnám ütni a fegyvert a Maron Detekhez hasonlók kezéből… – iktatta Tilia szavait fanyar humorral a maga gondolatai közé Pot Merrah. Közelebb lépett az ablakhoz és tűnődve nézte a kint fel-fellobbanó apró lángnyelveket, amelyek északnak vagy délnek tartva, villanásnyi idő alatt elsuhantak az űrállomás mellett. "Ez a fény talán nyomra vezet majd…" – hallotta a múltból visszacsendülni Vide Montan szavait.
A készülődés és a várakozás feszült izgalmával telített napokban annyira elevenen élt benne Vide Montan emléke, hogy gyakran úgy érezte, mintha ott állna mellette, hallaná mély, dörmögő hangját és látná megszokott mozdulatát, amellyel olyan súlyt tudott adni egy-egy szavának, mintha leírva piros ceruzával húzta volna alá.
– Ezeket az elillanó lidércfényeket kell palackba zárva vizsgálat alá vennünk, ha meg akarjuk tudni, hogy mi történik, ha a majdnem fénysebesen száguldó deuteron összeütközik egy gerjesztett szingulettel – szólalt meg hosszú hallgatás után Merrah. – Igaza volt édesapjának, amikor arra figyelmeztetett, hogy a titok nyitját itt kell keresni…
– Ha ezek a felvillanások valóban azt jelzik, hogy a két részecske egymásnak ütközött, akkor a Föld mágneses terében ma is meglehetősen sok deuteronnak és gerjesztett szinguletnek kell lennie – vélte Tilia.
– Ez valószínűleg így is van – bólintott Merrah. – Csupán az a kérdés, hogy ezek a nehézhidrogénmagok és ezek a mágneses töltéshordozók honnan kerültek ide?
– Ha Diszkordiában újabb gyorsítót lőttek volna fel, a kibernopoli új evolvátor jelezte volna…
– Lehet, hogy itt a légkörön túl a természetben is léteznek ezek az elemi részecskék, de valószínűbb, hogy az eddig végzett kísérletek maradványai okozzák a jelenségeket. Meggyőződésem, hogy sokkal több fellobbanást fogunk látni, ha tanúi leszünk annak, amikor egy nehézhidrogénnel töltött gyorsító és egy szinguletgerjesztő összecsapnak a magnetoszférában.
– De mit kezdünk, ha Diszkordiában belátják, hogy zsákutcába jutottak a deutériummal és abbahagyják a kísérletezést? Örökre megválaszolatlanul marad a kérdés, amelyik miatt majd mindenestől átköltöztünk ide a Földről?
– Ha csak az orbitron-terv megvalósításáról volna szó, ha csupán az Antarktisz meghódítása lenne a cél, kétségtelenül ezt tenné Maron Detek. De nem ez a tét, Tilia… nem ez, hanem sokkal, de sokkal több ennél.
Tompán, üresen kongott Merrah hangja, amikor kisvártatva ismét megszólalt:
– Nem tudom, hogyan végződik majd ez a párviadal, nem tudom ki marad végül is fölül, de az bizonyos, hogy én mindenképpen vesztettem… Nincs hazám, semmivé lett a tervem… és nem láthatom többé azt, akinek még meg sem mondtam, hogy milyen sokat jelent a számomra…
Előregörnyedt és olyan mozdulattal nyújtotta előre a kezét, mint aki szakadékot lát maga előtt és attól fél, hogy a mélységbe zuhan.
Tilia válaszolni akart, de ekkor hevesen felrántott ajtó reccsent a csöndbe. Bokáig érő, nyakig zárt fehér munkaköpenyben Kerry Vulk állott az ajtó sötét négyzetében.
Merrah lerázta, magáról a kábulatot és Kerry elé sietett.
– Mi újság Kibernopolban? Még mindig nem közölték, mikor indítják végre az utolsó szállítmányt?
– Éppen ide igyekeztem, amikor a folyosón elrohant mellettem egy rádiótávírász – nevetett fogait villogtatva Kerry. – Kivettem a kezéből ezt a cédulát, elolvastam, aztán a nyakam köré szedtem a lábaimat és magam nyargaltam vele tovább…
"Rakéta indul hat óra nyolc perckor – olvasta a rádiógramot hangosan Merrah. – Érkezik hét ötvenegykor. Készüljenek fel a fogadására."
– Nyolc órára kirakodunk, kilencre minden a helyén van a laboratóriumban…
– …és tíz órára kiderül, hogy érdemes volt-e mindezt végigcsinálni – mutatott körül bizonytalan, széles mozdulattal Pot Merrah. – Ha tévedtem…
– Akkor sem veszik odalent a fejét – fojtotta a szót Merrahba mosolyogva Tilia. Meghitt mozdulattal belekarolt Kénybe, aztán maga után intve Merrahot, kilépett a meredek ívben emelkedő körfolyosóra. – Gyerünk az érkező rakéta elé! Ha valakinek, úgy nekem okvetlenül ott kell lennem a rakodásnál!
Kerry Vulk arcán földöntúli boldogság fénylett, amikor karján érezte Tilia könnyű kezét.
Merrah nuklevizornak nevezte el azt a különleges gázkeverékkel töltött, hozzávetőleg másfél méter átmérőjű üveggömböt, amelyet az atomfizikusok által már régóta használt ködkamra mintájára, – de alapvetően új formában, saját elgondolása szerint készített el Konkordiában.
– Miért válnak láthatóvá az ilyen készülékekben a láthatatlanul kicsiny atomok még sokkalta apróbb részecskéi is? – faggatta Dove Vikart még odalent Kibernopolban egy alkalommal Ravin, aki újságíró lévén, mi tagadás, tökéletesen járatlan volt az ilyen dolgokban. Mindig úgy érezte, hogy holmi varázslatot, ügyesen kiagyalt bűvészmutatványt lát, amikor Merrah és fáradhatatlan munkatársai az evolvátor segítségével elképesztően titokzatosnak tűnő fizikai jelenségeket hoztak létre, vagy bonyolult kémiai folyamatokat indítottak el és hajszoltak végig tüneményes gyorsan valamelyik laboratóriumban.
– A közönséges ködkamrában túltelített alkoholgőz van – magyarázta akkor Ravinnak türelmesen Dove. – Ha a telített gőzbe olyan gyorsan mozgó elemi részecskék kerülnek, amelyeknek elektromos töltésük van, akkor a gőzmolekulák nyomban köréjük sereglenek és rájuk csimpaszkodva parányi cseppeké sűrűsödnek. A kondenzációs magnak nevezett atomtöredék körül keletkezett ilyen csepp akkora, hogy jól megvilágítva már szabad szemmel is látható, így pontosan követni tudjuk, hogy vékony ködfonalat húzva merre száguldoznak a ködkamrában a vizsgált anyag töltéssel rendelkező részecskéi.
Ravin gondolkodott egy sort, aztán elégedetten bólintott.
– Eddig értem!… Még azt szeretném tudni, mért nem válik láthatóvá a ködkamrában a szinguletek és a deuteronok összeütközése? Miért van ehhez olyan különleges készülékre szükség, mint a nuklevizor?
– Mert Pot Merrah sejtése szerint itt nem az elektromos töltéssel rendelkező, hanem éppen a töltés nélküli részecskék: a szinguletek és az elektromosan semleges neutronok mennek át valami egészen különös változáson a találkozás pillanatában. Innen ered azután, hogy ha ködkamrában bombázzuk szinguletekkel a felgyorsított deuteront, mindössze annyit észlelünk, hogy az utóbbi száguldása előbb lelassul, aztán nyomtalanul eltűnik, mintha semmivé foszlott volna. Ez pedig kizárt dolog! Ami létezett, ami egyszer már volt, az átalakulhat, ilyen vagy olyan halmazállapotba kerülhet, akár merőben új formát is ölthet, de nem semmisülhet meg! Ha magyarázatát találjuk annak a folyamatnak, amelyik a toroid pólusai közé állított ködkamrában láthatatlanul zajlik le, akkor választ kaptunk arra a kérdésre is, hogyan és miért semlegesíti a gerjesztett szingulet az összeütköző deuteronok sugárzását?…


A laboratórium falába süllyesztett ablakokon átszűrt napsugarak zöldes fénnyel világították be a terem minden zugát. A mennyezeten körbefutó sínekbe akaszkodva üresen himbálóztak egy futódaru fényesre kopott horgai; középen háromlábú, könnyű állványon úgy lebegett a nuklevizor átlátszó gömbje, mint egy óriási szappanbuborék, amely szivárványszínben pompázó fényfoszlányokat hintett a körülötte sürgölődő emberekre.
Amikor minden a helyén volt és senkinek sem akadt már tennivalója, az űrállomás egész személyzete a laboratóriumban gyűlt össze. Aki csak tehette, tanúja akart lenni a pillanatnak, amikor a nuklevizorban fellobban az első lángocska és a filmfelvevő gép megörökíti a gömbön átszáguldó részecskék hajszálvékony ködfonallal kirajzolt útját.
Nesztelenül kúszott körbe a milliomod másodpercre pontos atomóra mutatója. Hang nem hallatszott, semmi nem mozdult. A mély csendben a filmfelvevő gépet hajtó elektromotor duruzsolt halkan.
A villámsebesen pergő filmszalag bizonyos rendszer szerint több tízezer felvételt rögzített egy-egy képkockán. A fényképeket azután mikroszkóp alatt külön-külön felnagyították és fényre érzékeny fotocellákkal felszerelt elektronikus számítógépekkel egyenként megvizsgáltatták.
Ha valamelyik képen a szokottól eltérő irányba futó, esetleg kettéágazó, vagy éppen többfelé hasadt ködfonál nyomára akadt az adatszelektáló, akkor a képet kiemelte a többi közül és félretette, hogy a fizikusok később külön foglalkozzanak vele és megállapítsák, miért viselkedett rendellenesen egyik-másik atom vagy annak valamelyik részecskéje.
Merrah olyan közel állt a nuklevizorhoz, hogy előrehajtott fejével majdnem a készülék üvegfalát érintette. Nem tudta, mennyi idő telt el azóta, hogy egyik oldalán Tiliával, a másikon Kerryvel megállt a nuklevizor előtt s minden erejével nyugalmat parancsolva önmagára várni kezdte, mikor világít fel az üveggömbben először egy titokzatos, gyorsan ellobbanó lángocska.
Szeme felfogta a fényt, villanásnyi ideig látta is a nuklevizort át- meg átszelő ködfonalakat, de az agya csak akkor vette tudomásul, hogy megtörtént, amit annyira várt, amikor felharsant Dove kiáltása:
– Állítsátok le a felvevőgépet!


Amikor a nuklevizorban elvillanó jelenség mozzanatait rögzítő filmkockákat előhívták, Merrah, Kerry és Dove egy vetítővásznon milliószorosra nagyítva, egyenként vizsgálat alá vetették a képeket. Kiderült, hogy magát a jelenséget négy felvétel rögzíti, az egész folyamat tehát lényegében mindössze négy szakaszra bomlik. Kezdettől befejezésig pedig elképzelhetetlenül rövid idő: egyetlen másodpercnek alig négybilliomod része telik el…
Merrah egy jegyzettömböt tett maga elé, néhány gyors ceruzavonással felvázolta a folyamatot, aztán odamutatta a többieknek:
– Íme a megfejtés!… Amikor a gerjesztett szingulet és a felgyorsított deuteron összeütköznek, megbomlik az atommagot összetartó erő és szabaddá válik egy elektromosan semleges neutron. A szingulet belekapaszkodik a neutronba, egyesül vele, s ekkor új, eddig ismeretlen elem keletkezik. Itt kint a világűrben azonban csak igen rövid ideig élnek ennek az új elemnek az atomjai. Mihelyt telibe találja valamelyiket a Földre záporozó kozmikus sugárzás részecskéje, az eltalált atom teljes egészében sugárzássá alakul át. Bomlás közben fényt és energiát sugároz…
Tilia Montan tűnődve nézte a hevenyészett vázlatot.
– Milyen nevet adjunk az új elemnek? S minek nevezzük el a bomlás közben felszabaduló energiát?
– Úgy hiszem, hogy ez az elem a mi számunkra már nem új, s hogy odalent a Földön egyszer már nevet adtunk neki… – szólalt meg csendesen Kerry Vulk. Egy ideig gondolatokba merülve nézte a nagyítva kivetített képet, aztán hirtelen felugrott. – Legyenek türelemmel, amíg az egyik elektronikus számítógéppel elvégeztetek egy-két egyszerű számítást. Csupán néhány percig fog tartani az egész…
Mindnyájan követték Kerryt, aki elképesztően rövid idő alatt tömör matematikai képletekbe foglalta a nuklevizorban megfigyelt folyamat jellemző adatait, aztán egy számítógépre bízta a további munkát. A halvány fénnyel, belülről megvilágított eredménytáblákon alig néhány másodperc múlva megjelentek az első részeredmények, és röviddel később már Kerry kezében volt a végeredmény is.
– Hasonlítsa csak össze ezt a két képletet! – mutatta oda Merrahnak a számítógép írószerkezetéből kivett keskeny papírszeletet és a gyűrött, szakadozott cédulát, amelyet rövid keresgélés után diadalmasan mosolyogva halászott elő valamelyik zsebéből.
– A kettő ugyanaz – állapította meg első pillantásra Merrah. – Mit jelentsen ez?
– Az új elem nem más, mint egy különleges változata a montániumnak, amelyet a kibernopoli evolvátor akkor kezdett gyártani, amikor a robbanás történt. Emlékeznek rá, hogy a deutérium helyett javasolt új anyag összetételével egy időben egy képletet is közölt velünk az elektroagy? Mindmáig hiába törtem rajta a fejemet, mit akar mondani, mire figyelmeztet ezzel a bonyolult képlettel… és íme, most itt a válasz!
– Válasz?!…
– Igen – bólintott határozottan Kerry. – Olyan egyszerű az egész… Figyeljenek csak! Abból a feltevésből kell kiindulnunk, hogy a magnetoszférában, a két pólus között áramló szinguletek egy része már természettől fogva gerjesztett állapotban van. A montánium atomjai, ha akár felgyorsítva is, egymásba hatolnak, még nem keltenek sugárzást. Ha azonban gerjesztett szinguletekbe ütköznek, sugárzó energia szabadul fel… olyan hatalmasan erős energia, amely egymaga működtetni tudná a délsarki orbitront.
– Lényegében ugyanez a folyamat játszódik le akkor is, ha felgyorsított nehézhidrogénmagokkal, tehát deuteronokkal mesterségesen telítjük a Föld mágneses terét – folytatta Kerry. – A különbség csupán az, hogy ebben az esetben megbomlik az egyensúly a magnetoszférában: a természetes eredetű gerjesztett szinguletek egymaguk nem tudják "fertőtleníteni" a deutériumsugárzást. Ehhez kevesen vannak… pótlásra van szükség! Ezt a feladatot oldotta meg halála előtt Vide Montan professzor…
– A délsarki orbitron szempontjából tehát végső soron teljesen egyre megy, hogy felgyorsított deuteronokat, vagy ugyanilyen montániumatomokat juttatunk-e a magnetoszférába – állapította meg Pot Merrah. – Ha gondoskodunk arról, hogy mindig elegendő gerjesztett szingulet legyen a földkörüli térségben, így is, úgy is célt érünk…
– Mindenképpen célhoz jutottunk végre – válaszolta halkan Kerry Vulk. – Ha Diszkordia nem enged, kétszeres munkával, kétszeres áron ugyan, de a szinguletgerjesztők segítségével előbb-utóbb akkor is meg fogjuk valósítani az orbitron-tervet. Ha pedig rá tudjuk őket bírni, hogy széthúzás helyett az egyetértés, acsarkodás helyett az együtt végzett munkát válasszák, akkor megvalósul az, amiről Vide Montan álmodott…
Kerry lassan oldalt fordította a fejét és Tilia szemébe fúrva tekintetét, így folytatta:
– Azt javaslom, hogy az új elem neve maradjon montánium, a magnetoszférából a pólusokra áradó sugárzás kvantumait, apró energiarészecskéjét pedig nevezzük el videonnak…
Tiliához lépett, két forró tenyere közé zárta a lány kezét és csak ennyit mondott:
– A montánium és a videón… ez a két szó örökre őrizni fogja a legnagyobb tudós emlékét…
Aztán egyenként behajtogatta Tilia ujjait, mintha egy értékes, szép ajándékot zárna ezzel az ujjai közé.


Váratlan fordulat

– A harmadik gyorsítót szállító űrhajó pályájának a kiszámításánál súlyos hibát követtek el Rall Fibráék. A deutériumgyorsító még működött, amikor az űrhajó átrepült a Kozmodrom Művek felett, ez bolondította meg az evolvátort…
Maron Detek arca és a mozdulat, amellyel szavait kísérte, most is fölényes és magabiztos volt, hangján azonban már nem tudott uralkodni. Idegőrlő napok fáradtsága, várakozás és kétségek izgalma feszült benne. A szavak mögött pedig ott kísértett a kimondatlan kérdés: mi lesz, ha a negyedik gyorsító fellövése sem hozza meg a várt eredményt?…
Litta Lammerot nyomasztóan szűknek és ridegnek érezte az alacsony szobát, melyben mindennek a formáját, méretét, elhelyezését szigorú célszerűség szabta meg. Az volt a benyomása, hogy ebben az aprólékos gonddal megtervezett rendben az emberek is csak a számukra kijelölt helyen tartózkodhatnak, csak meghatározott mozdulatokat végezhetnek és csupán előre megfogalmazott, betanult szavakat, mondatokat ejthetnek ki a szájukon…
Deteken és Littán kívül még ketten voltak a szobában: Tred Xolivan, aki a mind közül legrosszabb eredménnyel végződött harmadik kísérlet után elcsapott Rall Fibra örökébe lépett, és Olbert Rammo sztratoszféra-pilóta, aki annak idején rádióirányítás nélkül Dynamopol környékére kormányozta és szerencsésen földre tette e gépet, amelyen Xolivan és Blarina Benno utaztak. Ennek a bravúros repülésnek köszönhette Rammo, hogy a negyedik, s egyben talán utolsó kísérletnél döntően fontos feladattal bízta meg Maron Detek.
– Nem tart tőle, hogy esetleg megint hiba csúszik valahol a számításba? – kérdezte kisvártatva csendesen Litta.
– Ezért határoztam úgy, hogy nem küldök fel több deutériumgyorsítót földről irányított, automata vezérlésű űrhajóval – válaszolta Detek. – A pilóta pontosan ott és pontosan akkor fogja üzembe helyezni a gyorsítót, ahol és amikor erre parancsot kap.
– Miért éppen arra a Tim Rogatra esett a választása, aki már egyszer megtagadta a felszállást?
– Rogat él-hal az űrrepülésért és ugyancsak megbánta elhamarkodott tettét. Amikor megtudta, hogy Emar Fond, ha ugyan Konkordiában is, de szerencsésen földet ért, a második és harmadik űrhajót pedig bizonyos idő után minden baj nélkül visszairányították az A-2-re, maga kérte, hogy ezt az űrhajót vezethesse… Nos, ha sikeresen végrehajtja a kapott feladatot, bebizonyítja, hogy az elsők között változatlanul ma is ő az első az űrpilóták sorában.
Maron Detek az órájára pillantott, aztán Rammohoz fordulva figyelmeztette a már tetőtől talpig beöltözött pilótát:
– Hamarosan fel kell szállnia, hogy sztratoszféragépével az előírt magasságban tartózkodjék, amikor a deutériumgyorsító működni kezd. De itt az ideje, hogy mi is szedelőzködjünk, start előtt még szót akarok váltani Tim Rogattal.
Litta felállt és ügyetlenül húzkodni kezdte magára a sarki védőöltözethez tartozó, ormótlan ruhadarabokat. Rammo segíteni akart neki, de Litta nem engedte.
– Hagyja, Rammo, valahogyan majd csak boldogulok ezzel a kacattal. Magának amúgy is sietnie kell…
A sztratoszféra-pilóta feladata az volt, hogy magasan az északi mágneses pólus fölött műszerekkel mérje, másodpercenként hány épen maradt deuteron érkezik kilövés után a sugárcsapda fölötti térségbe és veszítenek-e a sebességükből, amikor onnan visszapattannak a magnetoszférába. Ezeknek a méréseknek az alapján akarta Maron Detek kiszámíttatni, milyen időközönként kell majd a gyorsítókat felröpíttetnie ahhoz, hogy a földfelszín egy meghatározott része fölött mesterségesen feldúsított energia telítse a magnetoszférát.
Kint elbúcsúztak Rammótól és nekifeszülve a fagyos szélnek, gyalogszerrel indultak a fenékig befagyott mocsáron túl púposodó hegyvonulat felé, ahol a rakétakilövő torony acélkarjai közt már útra készen állott Tim Rogat űrhajója.
A zord éghajlatú, tundrás félszigeten nehezen találtak építkezésre alkalmas helyet a sugárcsapda tervezői. Nyargaló szelek játszótere volt ez a tágas síkság, a szem mégsem látott el messzire. Északon, nyugaton, délen erdők zárták el a láthatárt, kelet felé pedig lankás dombok ölelkeztek a szürke égbolttal.
Az erdők és a dombok közé ékelt síkság alattomos ingoványai, a télen acélkeményre fagyott, nyáron kásaként süppedő sár nem egykönnyen adták meg magukat az ember akaratának. Végre azonban mégis elkészültek a hideggel, viharokkal dacoló szilárd lakóépületek, a síkság közepén pedig mohón tátott szájjal fordult égnek a millió germániumlapocskával bélelt csapda homorú öble.
Mintha egy jókedvű óriás összevissza vonalakat huzigált volna az ujjával a vastag hótakaróba, úgy szelték keresztül-kasul a síkságot a közlekedésre szolgáló gyalogutak. Xolivan tökéletes biztonsággal mozgott ebben a labirintusban: hol erre, hol arra fordult, a keresztezéseknél pillanatnyi tétovázás nélkül változtatott irányt, pedig a kétoldalt emelkedő hófalak majd mégegyszer olyan magasak voltak, mint ő maga.
A keskeny sikátorokban nagyobbára csak egyesével haladhattak. Elöl Xolivan, középen Litta, hátul Detek.
Amikor egy helyütt szélesebb útra jutottak, Detek néhány lépéssel Xolivan mellé került és megkérdezte:
– Nem bánta meg, hogy odahagyta a Kozmodrom Műveket és itt ütötte fel a sátorfáját?
– Inkább legyek karmester a világ végén, mint "van vagy nincs" másodhegedűs a Kozmodrom Műveknél – vonogatta a vállát Xolivan. – Jól érzem magam, szívesen vagyok itt. Amellett hiszek benne, hogy a sugárcsapdára, s vele együtt az A-2-re nagy jövő vár. Egyszer még hatalmas város lesz itt, melynek alapítói között szerepel majd az én nevem is…
Maron Detek más véleményen volt, de erről hallgatott. Tudta, hogy a geológusok mindeddig hiába kutattak a Földnek ezen a táján olyan természeti kincs után, amely miatt érdemes lenne északon nagyobb méretű, több energiát szolgáltató sugárcsapdát építeni. De hát nem is ez a cél! Mindaz, ami eddig történt és ami ezután következik, csupán egy-egy állomás előbb az Antarktisz, aztán az egész földkerekség birtokbavételéhez vezető úton. S ha egyszer tényleg birokra kerülne a sor, Diszkordia félelmetes fegyvert szegez majd ellenfelének innen az A-2-ről…
Az annyiszor megálmodott holnap ígérete felkorbácsolta Detek képzeletét. Térben és időben pillanatok alatt messzire került innen; gondolatai csak akkor tértek vissza a valóságba, amikor a szemközt érkező Tim Rogat lefékezve a futás lendületét, megállt előtte.
– Minden kész az indulásra – jelentette az űrpilóta lihegve. A dombtetőn ágaskodó rakéta karcsú sziluettje óriás felkiáltójelet tett szavai után. – Akár rögtön startolhatnék az űrhajóval.
– Tartsuk be a menetrendet, Rogat! – viszonozta Detek az űrpilóta kesztyűs kezének a szorítását. – Nagyon sok függ most attól, hogy mindenki akkor, és pontosan úgy hajtsa végre a maga feladatát, amikor és ahogyan ezt a kiadott utasítások előírják.
– Hol lesz Olbert Rammo a gépével abban az időpontban, amikor Rogat üzembe helyezi a gyorsítót? – kérdezte Litta.
– Tíz és harminc kilométer között csigavonalban köröz fel-alá mindaddig, amíg a műszerek deuteronokat észlelnek a mágneses pólus fölött.
– Rammo nem tart attól, hogy rádióirányítás nélkül kell majd leszállnia?
– Hetek óta hajnaltól napestig mást sem csinált, mint a leszállást gyakorolta – válaszolta Deteket megelőzve Xolivan. – Háromszáz kilométeres körzetben úgy ismer minden fát, bokrot és sziklát, hogy álmában is felsorolja, hol, mi van. Emellett több mint két tucat szükségrepülőteret készítettünk elő a környéken arra az esetre, ha úgy adódik, hogy itt nem tudna leszállni.
Xolivan elemében volt. Meg volt győződve arról, hogy a lehető legszerencsésebb húzás volt, amikor ide északra helyeztette magát és megkaparintotta ezt a beosztást, így ismét az események gyújtópontjába került: tudta, hogy az elszenvedett kudarcok semmivé zsugorodnak, minden eltörpül és jelentéktelenné válik, ha ez a kísérlet meghozza a várt eredményt.
Ha Littának alkalma nyílott volna rá, hogy ismét feltegye a kérdést, szívesen vállalja-e Xolivan a főnökének Deteket, kiderült volna, hogy annak kisebb gondja is nagyobb annál, mintsem ilyesmin törje most a fejét. Számára még maga Maron Detek is csupán vendég volt itt, akinek lehet véleménye és lehetnek kívánságai, de abba nem szólhat bele, hogy ő mit csinál. "Akié a felelősség, annak engedelmeskedjék mindenki!" Ez volt Xolivan véleménye. Márpedig itt mindenért egyedül ő volt felelős.
Véletlenül vagy szándékosan ezt hangsúlyozta akkor is, amikor az égen torlódó hófelhőkre figyelmeztette Deteket:
– Cudar förgeteg kerekedik hamarosan. Várjunk?… A startig több mint három óra van hátra. Ha kitör a vihar, számolnunk kell azzal, hogy Rogat nem indulhat a kitűzött időben.
– Tőlem akár sziklák potyoghatnak az égből, akkor sem engedem elhalasztani a startot – csattant fel ingerülten Maron Detek.
– Elhalasztani?… Épp ellenkezőleg! Rogat azonnal készüljön fel és mihelyt lehet, startoljon az A-2-ről.
Detek leszegte a fejét, arckifejezése egyszerre tiltakozott is, helyeselt is.
– Mit szólnak majd ehhez a rakétatechnikusok? – kérdezte végül olyan hangsúllyal, mely elárulta, mennyire kedvére való, amit Xolivan mond. – És az is nagy kérdés, vajon időre értesíteni tudják-e innen az egész megfigyelőhálózatot?
– A rakétatechnikusokat bízzuk Rogatra, a megfigyelőállomások riasztásáért pedig én kezeskedem – használta ki döntésre Detek villanásnyi habozását Xolivan. – Rogat siessen vissza a kilövőtoronyhoz és mozgósítson mindenkit a rakéta körül. Mi pedig átmegyünk az irányítóközpontba. Mire odaérünk és helyükre zargatjuk a koordinátorokat és a rádiósokat, Rogat megbeszéli a rakétatechnikusokkal, mikor startolhat az űrhajóval…
Detekben pillanatról pillanatra változtak az érzések. Egyszerre volt határozott és határozatlan, elszánt és tétovázó. Még soha nem érzett ilyen fojtogató izgalmat, soha nem vágyott ennyire a siker belső öröme után.
Mire feleszmélt, egyedül volt. Rogat sietve kaptatott a dombtetőre vezető úton, Xolivan és Litta pedig csúszkálva, szánkázva szélvészként száguldottak le a meredek lejtőn.


Két másodpercig tartó éles füttyögés – ezt a monoton jelzést sugározta indulása óta szakadatlanul a világűrből Tim Rogat. Minden ötödik percben élőszóval is jelentkezett, híradásai azonban eddig csupán arról tájékoztatták az A-2 és a tengeri-szárazföldi megfigyelőállomások koordinátorai, hogy meddig jutott a mágneses pólusokat átszelő pályán és milyen magasan repül a földfelszín felett.
Detek füle felfogta az űrpilóta hangját, a szavak értelme azonban elsikkadt kavargó gondolatai között. Tekintete az óra számlapjára tapadt – egyszer őrjítőén gyorsnak tűnt a mutatók mozgása, máskor meg állni látta őket. Ha felülkerekedett benne a remény, hogy ez a kísérlet végre sikerrel jár majd, hajszolta volna a perceket, de amikor újra meg újra rátört a rettegett kudarc gondolata, legszívesebben letépte volna az óra mutatóit.
Minden, amiért élt és elvakultan harcolt, egész élete abban a pillanatba sűrűsödött, amikor kurta hangjelzés pendült az egyik hangszóróból, majd nyomban rá Tim Rogat jelentkezett:
– Az űrhajó elhagyta az ötvenedik szélességi kört. Újabb jelzés után harminc másodperccel megkezdem a feladat végrehajtását.
"Fél perc alatt még tizenötször hallom Rogat jelzését – villant át Detek agyán. – Harminc másodperc múlva elhallgat a rádió és működni kezd a sugárcsapda!"
Mint a hegedűn elszakadt húr, úgy pendült, zengett át a termen az utolsó jelzés. Detek észre sem vette, hogy hangosan számolja a világűrből érkező jelzéseket: egy, kettő, három, négy… nyolc… tizenegy, tizenkettő… tizennégy…
Már húszon is túl járt a számolással, amikor hirtelen rádöbbent, hogy a tizenötödik jelzés után el kellett volna hallgatnia Tim Rogat rádiójának. Odaugrott egy távírászhoz és kikapta kezéből a mikrofont.
– Rogat!… Rogaaat!… – üvöltötte torka szakadtából, mintha arra számítana, hogy pusztán hangjának erején múlik, hallja-e vagy sem a pilóta. – Mért nem helyezi már üzembe a gyorsítót? Mire vár?
Választ nem kapott, de a televízió képernyőjén tisztán látta Rogatot, amint az csodálkozó arccal egyenként végignézi a körülötte elhelyezett töméntelen műszert, aztán kicsatolja magát a pilótaülésből és súlytalanul lebegve újra számbaveszi mindegyiket.
– Mi történt? – kérdezte még egyszer Detek. Erőt vett magán és halkabbra fogta a hangját, de a végső teherpróbának kitett idegek feszültsége ott ült az arcán. – Nem működik a gyorsító?
A képernyő olyan közel hozta most a pilótát, hogy amikor az a felvevőgép lencséjére szegezte a tekintetét, úgy tűnt, mintha kartávolságnál is közelebb lenne hozzá.
Rogat üggyel-bajjal visszatornászta magát az ülésbe, még egyszer végigfuttatta ujjait a kapcsológombokon, s csak azután válaszolt Deteknek.
– Az űrhajón minden rendben – jelentette. Hangját alig torzították az irdatlan távolról érkező rádióhullámok. – A gyorsító kifogástalanul működik.
– Ha így lenne, most nem beszélhetnénk és nem látnánk egymást.
– Csak azt mondhatom, amit a műszerek jeleznek…
– Akkor a műszerekben van hiba!
– Kizárt dolog! Egy tartály már kiürült, a másodikból is gyorsan fogy a nehézhidrogén. A deuteronok pedig pontosan száz körforgás után, az előírt sebességre gyorsulva hagyják el a gyorsítót.
Miközben beszélt, Rogat egy-egy műszer felé irányította a képfelvevő készülék lencséjét és mintegy bizonyságként, sorra megmutatta mindet.
Detek üres szemmel nézett túl önmagán. Nagyokat nyelt, mintha a nyelvére tapadó keserű ízektől akarna szabadulni. Nincs tovább… Végtelen közöny fogta el, a közönynek az a különös fajtája, amelybe a kimerült idegrendszer menekül, ha nem bírja tovább a terhelést.
Mintha soha nem látta volna, olyan pillantással mérte végig Irent Karillát, amikor az odalépett hozzá és jelentette, hogy Olbert Rammo akar vele beszélni.
– Honnan jelentkezik Rammo? – kérdezte szórakozottan.
Közben arra gondolt, vajon mosolygott-e már életében akár csak egyszer is ez a száraz, fanyar ember? Milyen lehet az arca, ha örül valaminek?
– Huszonhatezer-háromszáz méter magasan köröz sztratoplánjával a sugárcsapda fölött.
Maga a tény, hogy Olbert Rammo a gyorsító üzembe helyezése után rádión hívta őket, újabb előjele volt annak, hogy Tim Rogat repülése még annyi eredményt sem fog hozni, mint az előző kísérletek…
Detek mozdulatlanul állott a terem közepén, nem törődött vele, hogy mindenki őt figyeli. Még mindig nála volt a mikrofon, melyen keresztül az imént Rogattal beszélt. Erre-arra forgatta és – mint az előbb Irent Karillát – úgy nézegette, mintha soha nem látott, ismeretlen tárgyat tartana a kezében.
Karilla csendesen Detek mellé lépett és a karjára tette a kezét.
Az érintésére Detek megrezdült. Felemelte a fejét, és rámosolygott Karillára, aztán vállat vont és sietség nélkül, lassan baktatva indult utána.
Még félúton sem volt, amikor váratlanul olyan gondolat ragadta meg, amely villanásnyi idő alatt visszaadta, sőt újra felfokozta tetterejét.
Ha Rammo is rádió-összeköttetést tud velük tartani, akkor mégiscsak a deutériumgyorsítóban kell a hibát keresni!
– Halló, Olbert! – hívta felélénkülve a sztratoszféra-pilótát.
– Mi újság odafent?
– Csakhogy előkerítettek! – jelentkezett nyomban Rammo.
– Érthetetlen, ami itt történik!
– Csodálkozik, hogy nem neműit el a rádiója? Kézenfekvő a magyarázat: a gyorsító nem működik.
– Akkor mitől ketyeg, mint a bolondóra a deuteronokat számláló készülék? Percről percre szaporodik a pólus fölé érkező nehézhidrogénmagok száma…
– Mit mond?… – hökkent meg Detek. – Ismételje!
De a választ már nem várta meg. Felugrott és lilára vált arccal, dühtől tajtékozva támadt a koordinátorra, akinek a sugárcsapda kezelőszemélyzetétől érkező híreket kellett hozzá továbbítania.
– Miért nem jelentette, hogy a csapda működik?! A koordinátor lekapta fejéről a rádióhallgatót és semmivel se szelídebben ripakodott vissza:
– Hogy az ördögbe jelenteném, hogy működik, amikor nem működik? Azt jelentsem, ami van, vagy azt, amit hallani szeretne? Valami sugárzást jeleznek ugyan a műszerek, de ez még messze van attól, hogy áramot is termeljen vele a csapda…
Detek állt és mereven nézte a koordinátort. Az szemrebbenés nélkül nézett vissza rá.
Hosszú pillanatokkal később Detek megfordult, előrenyújtotta két kezét és bizonytalan ujjakkal belemarkolt a levegőbe.
– Nem igaz… – suttogta maga elé. Megrázta a fejét és hangosan, határozottan ismételte: – Nem igaz!
Csend volt. Valaki kikapcsolta a hangszórókat, csak a fejhallgatók kagylójából szűrődő zümmögés neszezett halkan.
Detek sötét lobogású szeme eltűnt a sűrű pillák mögött, arca sápadt, majdnem zöld volt.
Xolivan öblös hangja ijesztő erővel dördült bele az elviselhetetlen csendbe.
– Detek!… Hol van Maron Detek?… Ide azonnal! Ketten is keresik egyszerre…
Detek felemelte a lábát és lépett egyet… aztán még egyet… ment arra, ahonnan a hangot hallotta, s nem vette észre, hogy Karilla ott van mellette és erősen fogja a karját.
Közben végtelen messziről értek füléhez a kötelességtudás mintaképének, Karillának a szavai, aki melléje szegődve rövid tőmondatokban elsorolta a tengeri és szárazföldi megfigyelőállomásokról beérkezett legújabb jelentéseket.
Ezek már nem okoztak meglepetést Deteknek. Természetes, hogy egyetlen megfigyelőállomáson sem észlelték a sugárzás várt hatásait… Ugyanúgy magától értetődőnek tűnt előtte az is, hogy az óceánjárókon elhelyezett kísérleti atomreaktorok és elektronikus számológépek, melyek fölött pedig már elhaladt Tim Rogat űrhajója, pontosan úgy dolgoztak, mint egyébként.
Sehol semmi rendellenesség…
Hitte valaha is Maron Detek, hogy egyszer éppen a rettegett káros jelenségeket fogja ennyire hiányolni?!
Az egyik rádióvonalon Tim Rogat, a másikon a Kozmodrom Művektől Nitor Nanken kereste Deteket.
– Ez is, az is úgy rimánkodik önért, mint a gyerek, aki az anyját keresi – közölte Xolivan gunyorosan Detekkel és két kezével egy-egy készülékre mutatott. – Kivel óhajt előbb beszélni?
– Természetesen Rogattal – válaszolta Detek helyett Litta. A zöld szemek egyetlen villanása letörölte a vigyort Xolivan arcáról.
Detek befelé néző tekintettel figyelte Litta arcát. Sehogyan sem tudott rálelni benne a régi Litta Lammerotra. Szeme komoly volt, szépen ívelt szája keskeny, egyenes vonallá szűkült. Bár első találkozásuktól kezdve vonzónak találta ezt az üde és nagyon okos arcot, most vált tudatossá benne, hogy kettőjük hivatalos viszonya észrevétlenül olyan személyes kapcsolattá alakult, amelynek – legalábbis az ő számára – soha nem érzett színe és tartalma van.
Detek intésére Xolivan teljes hangerőre állíttatta az egyik készüléket.
Sistergés, recsegés viharzott a hangszóróból, mire a rádiós ujjai szilaj ördögtáncot kezdtek járni a tabulátorok kapcsolói, billentyűi és tárcsái között.
Hirtelen elcsitult a pokoli hangzavar, s a beállott csendben tisztán hallották Rogat hívását:
– Figyelem! Maron Deteket kérem a mikrofonhoz. Figyelem! Itt Tim Rogat beszél…
Detek a mikrofon fölé hajolt és a suttogással, bizonytalan szófoszlányokkal, gépek zümmögésével átszőtt zajokba mosódó hangon válaszolta:
– Tessék, Rogat! Én vagyok a készüléknél.
– Végre!… Figyelje meg jól a képet, amit most közvetíteni fogok – hadarta izgalomtól el-elfulladva, rekedten az űrpilóta.
A televízió ernyőjén fekete-fehér foltokból kevert radarkép rajzolódott ki. Alul a földfelszín egy része látszott: napfényben csillogó, domború víztükör, melyen úgy hatott az óceán elszórt szigetvilága, mint az üveglapra hintett mákszemek. Fent szurokfekete volt az ég, csak itt-ott porlott át a sötétségen egy fényes csillag.
– Látja? – kérdezte felindultan Rogat.
– Látom… Azaz… Nem értem, Rogat! Mi különös van ezen a képen?
– Ott a bal felső sarokban… Nézze csak! Egy fényes pont mozog a csillagok között.
– Hol?… Igen, igen, látom már. Mi lehet az? Talán egy meteor…
– Vagy egy űrhajó, amelyik ugyanazon a pályán kering, amelyiken én.
– Mióta haladnak együtt?
– Nem tudom. Ugyanis jó ideje már egy érdekes és megmagyarázhatatlan jelenséget figyelek. Ezt még soha nem tapasztaltam.
– Mi ez a jelenség?
– Híg, zöldes fénykoszorú világít az űrhajó körül. Néha apró, villogó lángocskák suhannak át a koszorún. Ilyenkor élesen szisszenő hangot is hallat valamelyik készülék, a hang forrására azonban képtelen vagyok rátalálni.
Xolivan előbb jelekkel, aztán szóval is figyelmeztette Deteket, hogy Nitor Nanken türelmetlenül várja a másik vonalon és azt üzeni, hogy ha csak egy percig is, de feltétlenül beszélnie kell vele. Amikor Xolivan látta, hogy Detek nem hajlandó Rogattal megszakítani a beszélgetést, néhány szót firkantott egy cédulára és odamutatta eléje:
"Fond váratlanul előkerült. Űrhajójával Konkordiában szállt le, ahol súlyos betegen feküdt mostanáig. Nanken kérdezi, mit kezdjen Ponddal?"
Detek elhallgatott. Érezte, hogy a válla fölött áthajolva Litta és Karilla vele együtt olvassák Nanken üzenetét.
Igen… valamit kezdeni kell Ponddal…
De valamit kezdenie kell most majd Rogattal és a fölöttük köröző Rammóval is, meg ezzel a rengeteg géppel, emberrel itt és szerte Diszkordiában…
– Nanken utasítást kér! – figyelmeztette Xolivan választ sürgető hangsúllyal Deteket.
Az néhányszor végigsimított az arcán, mintha a reá szegezett tekinteteket akarná lesöpörni magáról. Sápadt volt, mint a viasz. Lassan felemelte a kezét, megfogta Xolivan karját és összehúzott szemmel lenézett a levegőbe. Messzire látott, messzebbre mint Tim Rogat, aki pedig hátát a világűrnek vetve keringett a Föld körül. Látta az út elejét és a végét.
Tudta, mit kell tennie. Tudta, hogy végig kell járnia az utat, amelyen elindult, mert vissza már nem fordulhat.
Mintha valami jelentéktelen szívességet kérne Xolivantól, olyan közömbös és nyugodt volt a hangja, amikor megszólalt.
– Utasítsa Tim Rogatot, hogy kapcsolja ki a gyorsítót, a következő kör után térjen vissza az A-2-re.
Xolivan indulni akart, Detek azonban visszatartotta.
– Várjon!… Rammo is szálljon le, de közben már készítsenek elő útra egy másik sztratoszféragépet, amellyel Rammo innen egyenesen Dynamopolba visz majd engem… Nankennel pedig közölje, hogy amíg oda nem érek, senkivel se engedje össze Pondot.
Xolivan eleinte csak egyszer-egyszer, végül minden szóra külön is bólintott. Látszott rajta, hogy gondolatban újra elsorolja, mit kell elintéznie… közben azonban következtet is: a maga módján, mindent a maga szemszögéből nézve felméri és értékeli az újonnan előállott helyzetet.
A mérlegelés eredményét félreérthetetlenül tükrözték a már elmenőben, félvállról odavetett szavai:
– Értem! – bólintott egy utolsót, miközben a markában levő cédulára pillantott. – Visszahurcolkodunk a Kozmodrom Művek kerítése mögé és újra kezdünk mindent…
Gúnyos, kárörömmel teli mosoly terült el az arcán. Megállt, mintha mondani vagy kérdezni akarna még valamit. De akkor észrevette Littát, aki szembefordult vele és hideg, parancsoló pillantása vágott, mint a kés.
Xolivan sarkon fordult és elsietett.


Gigászi párviadal

Pot Merrah felállt az evolvátor munkaprogramját előkészítő elektronikus számítógép mellől, megropogtatta a csontjait és a csarnok egyik sarkából leválasztott kis irodahelyiség felé indult. Ott leült Vide Montan árván maradt íróasztalához és folytatta a számításokat, melyeknek a célját még csak ő ismerte. Előbb figyelmesen átnézett néhány oldalt – bonyolult képleteket és az ijesztően hosszú számjegyeket megannyi ismerősként üdvözölte –, aztán fogta a ceruzáját és dolgozni kezdett.
Idejét nem tudta, mikor mozdult ki utoljára a szinguletgerjesztők és az ezeket szállító különleges űrhajók gyártására berendezett, új evolvátorcsarnokból. Szakadatlanul dolgozott; szinte nap mint nap az elektroagy vagy valamelyik új gép mellett virradt rá a hajnal.
Zúgó fejjel, halálosan kimerülve hajszolta az időt, mert tartott tőle, hogy a félelmetes vetélytárs megelőzi. Amióta megtudta, hogy Xolivan Diszkordiába szökött Kibernopolból, világosan látta, merre vezet Maron Detek útja. A két evolvátor, a kibernopoli és a diszkordiai már-már élőlényekké váltak számára: két gigászi erejű versenyzőt látott bennünk, akiket most készítenek elő a döntő, nagy mérkőzésre.
Ez a párviadal azonban nem végződhet döntetlen eredménnyel. Az egyiknek győznie, a másiknak buknia kell…
Az asszisztens, aki az új csarnok gépekkel zsúfolt labirintusában Perk doktort és Ravin Suntot kalauzolta, tudta, hogy hiába kopogtat az ajtón, ha egyszer Pot Merrah belemerült valamilyen munkába. Benyitott és megállt az íróasztal előtt. Türelmesen várt, amíg egy már félig teleírt oldal telis-tele lett számokkal, és csak akkor köhintett halkan, amikor Merrah újabb lapot húzott maga elé a kétoldalt feltornyozott papírhalmazból.
Merrah felnézett és észrevette az asszisztens mögött várakozó vendégeket.
– Csakhogy megjöttek! – dobta le nyomban a ceruzát. Mindkét kezét üdvözlésre nyújtva sietett Perk és Ravin elé. – Itt az ideje, hogy megmutassam, milyen nagyszerű feladatot oldott meg ismét hallatlanul rövid idő alatt Vide Montan evolvátora.
Jobbról-balról belekarolt Perkbe és Ravinba, és lassan végigsétált velük az elsőnél majd háromszor nagyobb csarnokon.
– Ez azonban még messze nem minden – vezette Pot Merrah egy hatalmas kupola alá őket, amikor kedvükre kigyönyörködték magukat a szebbnél szebb gépekben. – Álljanak csak ide a középre! Úgy… Most nézzenek fel!
Ravin álmélkodva tekergette a nyakát.
– Meg tudná mondani, mi az, amit odafent lát? – kérdezte Merrah.
– Mintha egy nagy síkság közepén állnék a csillagos ég alatt… Az ott a göncölszekér… középen a tejút… amott pedig a sarkcsillag… Hm… elárulná nekünk, vajon mire szolgál Kibernopolban egy ilyen planetárium?
– Diszkordia égboltjának radarral, televízióval és bonyolult optikai készülékekkel idevetített pontos mását látják a fejük fölött – magyarázta Pot Merrah. – Mint egy nagyszerű távcsővel felszerelt élőlény, úgy figyelik most a világűrt az evolvátor fotocella szemei. Ha Diszkordiából útnak indítanak egy űrhajót, apró fénypont jelenik meg ezen a mesterséges égbolton és úgy mozog a csillagok között, mintha maga is fényt sugárzó égitest lenne. Erre azonnal akcióba lép az evolvátor. Egy berendezés alapos vizsgálat alá veszi és néhány tizedmásodperc alatt megállapítja, nincs-e nehézhidrogénnel töltött deutériumgyorsító az űrhajón.
– Mi történik, ha gyorsítót talál benne?
– Néhány kilométerre innen egy rakétaállomást létesítettünk, ahol olyan automatikus irányítású űrrakéták állnak fellövésre készen, melyekben egy-egy szinguletgerjesztőt helyeztünk el. Ha gyorsító van a diszkordiai űrhajón, kellő időben felröppen egy rakéta, rááll arra a pályára, amelyen az űrhajó halad és miután közel férkőzött hozzá, követni kezdi.
– Hihetetlen…
– Nincs ebben semmi boszorkányság – rázta a fejét Merrah. – A megfelelő méretű szinguletgerjesztők és a mesterséges égbolt tervezésétől a gyártási problémák megoldásáig, az észlelő és pályaszámító központtól az űrrakéták röptét irányító berendezés előállításáig napok alatt, játszi könnyen végzett minden munkával az evolvátor…
Ravinnak torkán akadt a szó. Bólintott és a fejét hátraszegve, erre-arra forgolódva gyönyörködött a mintegy húsz-huszonöt méter átmérőjű félgömbbe zsugorított égbolt káprázatos pompájában. Pot Merrah mosolyogva figyelte a riportert és Perk doktort, aki éppúgy nem tudot betelni a látvánnyal, mint Ravin Sunt.
Percek múltak így, az éberen figyelő gépek halk, monoton zúgásán kívül semmi zaj nem hallatszott.
Ravinnak már fájt a nyaka a hosszas bámészkodástól, de hiába próbálta másfelé fordítani a szemét, tekintete minduntalan visszatért a földre boruló ég meghökkentően hű mására. A csillagok olyan közel kerültek hozzá, hogy létrára kapaszkodva kézzel elérhette volna bármelyiket. Borzongatón nagyszerű érzés volt ez.
Mint egy túlerőltetett autómotor, valahol felsivalkodott az egyik gép. Ugyanakkor lágyan zümmögő-búgó, majdnem zenei hangokat hallatva itt is, ott is működni kezdett néhány készülék.
Pot Merrah abban a pillanatban a kupola közepén álló emelvényen termett. Aztán sietve egy készülékhez lépett és bekapcsolta.
Egy halványkék fénnyel megvilágított táblán gyors egymásutánban koordinátákat, sebességet és távolságot jelző számjegyek siklottak át.
Egyszerre kiáltottak fel, amikor a készülék homlokfalán piros jelzőlámpa villant és ezzel ugyanakkor élénken világító fénypont tűnt fel a kupolán szétszórva elhintett, parányi csillagok között.
– Ott…
Egy diszkordiai űrhajó újabb gyorsítót emelt a magnetoszférába! S nem sokkal később eget-földet rázó robajjal Konkordiából is felröppent egy rakéta, hogy – immár másodszor – méltó választ adjon a kihívásra.
– Maron Detek még nem tudja, hogy ezért nem sikerült a legutóbbi próbálkozása és ezért fog kudarcba fulladni most az ötödik kísérlet is – lépett Perk doktorék mellé Pot Merrah. Magasra emelt kézzel a kupola egyik pontjára mutatott. – Körülbelül ott szegődik majd a felszállóban levő diszkordiai űrhajó nyomába a mi asztroplánunk. És abban a pillanatban, amikor a gyorsító a magnetoszférába lövi az első deuteront, működni kezd a szinguletgerjesztő is…
Pot Merrah belekarolt Perk doktorba, aki szinte megigézve követte tekintetével a kupola homorú öblén mind feljebb kúszó fénypontot.
– Jöjjön doktor, itt egyelőre nem akad újabb látnivaló – hívta Perket, aztán a riportert is Pot Merrah. – Időbe telik, amíg a diszkordiai űrhajó eléri a kellő magasságot és a pilóta vagy egy automata üzembe helyezi a gyorsítót.
De Ravin Suntot nem lehetett elmozdítani a helyéről. Állt mint a szobor és még akkor sem fordította el szemét az üstökösként világító mesterséges égitestről, amikor Dove Vikar lépett hozzájuk és figyelmeztette Merrahot:
– Ez az űrhajójuk is onnan indult és pontosan ugyanazon a pályán halad, mint az előző, amit már elcsíptünk… Fond balul végződött útja után, úgy látszik, feladták az egyenlítői pályát és most csak észak-déli irányba indított gyorsítókkal próbálkoznak.
– Tökéletesen mindegy, honnan röpítik fel és milyen pályára állítják ezután űrhajóikat. A szinguletgerjesztőket szállító rakéták elől egyik sem menekül…
Alig fejezte be a mondatot, ismét felhangzott az előbbi gépzúgás és röviddel később újabb fénypont világlott fel az összezsugorítva földre varázsolt égbolton.
– Egyszerre két gyorsítót készülnek üzembe helyezni! – állapította meg a műszerek jelzéseit figyelve Pot Merrah. – Ezek szerint tehát nekünk is két szinguletgerjesztőt kell gyors egymásutánban felröpítenünk… Nézzen utána, Dove, rendben van-e minden az evolvátor körül! Állnunk kell a versenyt, akármilyen hiábavaló is ez az értelmetlen vetélkedés…
Baljós előérzet fogta el.
Mi lesz, ha egyszerre három, négy… tíz vagy ennél is több gyorsító kezdi ontani odafent a nehézhidrogén magokat?
Sejtelme csakhamar beigazolódott. Rövid időközökben újabb és újabb fénypontok kúsztak a csillagok elé és egymástól pontosan egyenlő távolságra, sorba igazodva siklottak át láthatártól láthatárig az égbolton.
A birokra kelt gigászi gépek ledobták magukról a bilincset, amellyel az ember akarata megbéklyózta őket. Az alkotás engedelmeskedett ugyan az alkotójának, megtette, amire utasították, de a kapott parancsot már a maga belátása szerint értelmezte és hajtotta végre.
Két evolvátor, két gondolkodó gépóriás vívott élet-halál harcot a világűrben. Fölébe kerekedhet-e egyik a másiknak?
Az ember, aki gondolkodni tanította és feladattal bízta meg gépeit, tehetetlen szemlélője lett a roppant tusakodásnak.
Pot Merrah lehunyta a szemét. Úgy érezte magát, mintha mindenéből kifosztották volna. A csukott szemhéjak alól, mint egy színig telt edényből, két könnycsepp gördült az arcára.
Minden rohant, kavargott, forrt, zúgott körülöttük; búgtak, vijjogtak a gépek, sistergett a levegő, fények lobbantak és ezer színt váltva öntözték a megsápadt arcokat.
– Bekövetkezett!… – suttogta halkan Pot Merrah. Aztán botorkálva, tántorgó léptekkel elindult valamerre.
– Mi készül itt? – kérdezte riadtan Perk doktor, s csak ekkor vette észre, hogy közben Merrah, Ravin, Dove, mind eltűntek mellőle.
Sehol egyetlen ember. Ameddig ellátott, mindenütt gépek, gépek és gépek.
A kis dolgozószobába sietett, ahol egy keskeny kereveten elnyúlva találta Merrahot. Egyik keze lecsüngött a földre, a másikat lazán szétnyílt ujjakkal a szemén nyugtatta. Ernyedten, mozdulatlanul feküdt, mintha elszállt volna belőle az élet.
– Baj van? – kérdezte inkább csak azért, hogy megtörje a rettenetes csendet.
Merrah elvette kezét a szeme elől és a mennyezetet nézte, mintha téren és időn túl rejtőző láthatatlan valami után kutatna a tekintetével. Aztán alig mozduló fejjel igent intett.
Az asztalon megszólalt a telefon. Perk odaugrott és rosszul sikerült mozdulattal, kifelé fordított kézzel a füléhez kapta a kagylót.
Merrah ideiglenes lakásáról, a telep vendégszállójából telefonált a portás. Röviden jelentette, hogy Merrahnak látogatója érkezett és sürgős ügyben, haladéktalanul beszélni kíván vele.
– Legyen türelemmel a látogató, Pot Merrah most nem mozdulhat innen – válaszolta Perk doktor. Ekkor azonban már mellette állt Pot Merrah és elvette tőle a kagylót.
– Ki keres?
– Nem mondta meg a nevét. Arra kért, hogy csak annyit mondjak önnek: egy diszkordiai ismerőse keresi és…
A mondat végét már nem hallotta Merrah.
Diszkordiai látogatója, aki most sem nevezi meg magát, nem lehet más… igen, csak a névtelen levélíró lehet, aki Vide Montannal együtt őt is figyelmeztette, mekkora veszedelem fenyegeti Konkordiát, ha Maron Detek folytatja kísérleteit a deutériumgyorsítókkal.
Feltépte az ajtót, átvágott a csarnokon és rohant hazafelé.
Virágágyakkal szegélyezett kerti út végén, egyik oldalával az intézet parkja felé, másikkal az utcára néző földszintes villában volt a szállása. Messziről észrevette, hogy amióta utolszor járt otthon, alapos változáson ment át az épület és a hozzá tartozó, elkülönített kis kert. Gerendák, deszkák és malteros ládák hevertek mindenfelé, a virágágyak helyén meszesgödrök és homokbuckák éktelenkedtek.
– Mikor is voltam itt legutóbb? – kérdezte félhangon önmagától. Anélkül, hogy lassított volna a léptein, visszafelé pörgetve az eseményeket, számolni kezdte a napokat. Hol a laboratóriumban, hol az új evolvátor mellett töltötte az éjszakát – amióta a szinguletgerjesztők gyártásának előkészítésével birkózott, arra is sajnálta az időt, hogy a négy-öt perces utat hazáig megtegye.
– Egy hete, vagy tíz napja is lehet, hogy nem mozdultam ki az evolvátorcsarnokból – hagyott fel rövid próbálkozás után a számolgatással. – Közben úgy látszik, tatarozták a házat…
Merrah türelmetlenül kerülgette a gerendákat, a gödröket és a földhányásokat. Nagyon várta már a pillanatot, amikor szemtől szembe kerül a névtelen levélíróval.
A kis előszobában nem égett a lámpa, de az onnan nyíló ajtó tárva-nyitva állott. Az egyik szobából halk rádiózene hallatszott, aztán egy kapcsoló kattant és csend lett.
Merrah megállt az ajtóban és fojtott hangon megszólalt:
– Köszönöm, Litta, hogy eljött…
A homályból magas, karcsú nő alakja bontakozott ki. Az ablakon beszüremlő fény hátulról világította meg, így az arcát nem látta Merrah.
– Sajnálom, hogy akaratlanul csalódást okozok önnek. Nem Litta Lammerot, hanem Blarina Benno vagyok… Benno, az összekötő – szólalt meg a látogató. Amikor közelebb lépett, fanyar szénaillat ütötte meg Pot Merrah orrát. – Ha tudtam volna, hogy ennyire várja Litta Lammerotot, akkor most nemcsak Maron Detek, hanem az ő üdvözletét is tolmácsolhatnám…
Villámként hasított a felismerés Pot Merrahba. Remegő kézzel kitapogatta a falon a kapcsolót és villanyt gyújtott. Tekintete Blarina arcára tapadt, aki nyugodtan, mosolyogva nézett vele farkasszemet. Merrah még soha nem látta, nevét mindmáig nem hallotta, mégis pontosan tudta, ki az, aki felkereste.
Az "összekötő"… a szénaillatú hölgy… Annel Gibbert… Blarina Benno… így hát Xolivan és Kvarter után most én kerülnék sorra – gondolta.
– Foglaljon helyet – szólalt meg hosszú hallgatás után. – Ide üljön! – mutatott az egyik székre. Maga állva maradt, aztán hátrakulcsolt kézzel, fáradtan nyújtott léptekkel járkálni kezdett a szobában.
Blarina Benno átható pillantású szeme apró rebbenésekkel követte Merrahot, aki végül hirtelen szembefordult vele és megkérdezte:
– Mit kíván tőlem?
– Maron Detektől hoztam üzenetet. Kéri, hogy azonnal térjen vissza Diszkordiába és hozzon magával mintát abból az anyagból, amelyet még a halála előtt Vide Montan állíttatott elő az evolvátorral.
Pot Merrah nem válaszolt, csak a szemöldöke szökött magasabbra. Az asztalról felvett egy könyvet, leült és elgondolkozva forgatni kezdte a lapokat.
– Ez minden, amit tőlem kívánnak?
– Nem. Ennél is fontosabb, hogy ne fecsérelje itt tovább az időt, hanem otthon, a Kozmodrom Műveknél folytassa és fejezze be a megkezdett munkát.
– Melyik munkára gondol? Arra-e, amelyiken Detek és társai buzgólkodnak, vagy az enyémre? Mert a kettő nem ugyanaz!…
– De a cél ugyanaz marad, akár Konkordiával, akár egyedül valósítjuk meg az orbitron-tervet!
– A cél?… – ismételte kérdőn elnyújtva, különös hangsúllyal Merrah.
Vonító, vijjogó sivítás hallatszott messziről, aztán mennydörgő robaj rázta meg az ablaktáblákat.
– Nem maradhatok tovább – ugrott fel Pot Merrah. Blarina is felállt és olyan mozdulatot tett, mintha követni akarná.
– Maradjon! – csattant rá ekkor élesen Merrah. – Semmi keresnivalója ott, ahol én most dolgozom…
Blarina Benno mondani akart valamit, de egy parancsoló kézmozdulattal elhallgattatta.
– Megakadályozhatnám, hogy elhagyja Kibernopolt, de nem teszem – mondta már az ajtóban állva. – Utazzon vissza Diszkordiába és mondja meg Maron Deteknek, hogy hamarosan én is hazatérek. Valószínűnek tartom, hogy nem sok öröme lesz a viszontlátásban… ezért azonban magára vessen majd!


– Rejtély… megfejthetetlen rejtély! – nézte át Maron Detek újra és újra a megfigyelőállomásokról beérkezett jelentéseket. – Mi lehet a magyarázata annak, hogy ha a pólusokat átszelő pályán mozognak a gyorsítók, jóformán semmi nyoma a deuteronsugárzásnak?…
Litta Lammerot képzeletében e pillanatban úgy jelent meg Vide Montan, ahogyan egy folyóiratban közölt fényképen látta valamikor: a professzor számokkal teleírt falitábla előtt állt és az ujjai közé csípett krétával egy hosszú képletre mutatva, legújabb felfedezéséről tartott előadást.
– Ha figyelmet fordítana a hírre, amelyet nem tudom milyen úton-módon kapott Kibernopolból, valószínűleg hamar nyitját találná a rejtélynek. Pot Merrah nem ok nélkül maradt Vide Montan halála után Konkordiában… és abban is biztos lehet, hogy nem hiábavaló kísérletezgetéssel tölti ott az idejét.
– Mikor hagy már fel ezzel a rögeszmével?! – lökte félre bosszúsan Detek a jelentéseket. Aztán gúnyosan felnevetett, de amikor észrevette, hogy Litta nagyon is komolyan veszi, amit mond, sietve hangot váltott.
– Jó… legyen hát! – mondta engedékenyen. – Tegyük fel, hogy vannak szinguletek és tételezzük fel azt is, hogy halála előtt Vide Montan valóban kimutatta és ezzel bebizonyította a létezésüket. De mihez kezd Pot Merrah az állítólagos mágneses töltéshordozókkal?! Elképzelése szerint hogyan tudná velük zavarni a mi gyorsítóink működését?
Litta két ujjával ollót formálva hátrasimított egy homlokába hullott hajfürtöt, aztán összekulcsolva az ölébe ejtette a kezét.
– Hogyan?… – ismételte olyan hangon, mint aki maga is választ szeretne kapni a neki feltett kérdésre.
A gondolat, amely napok óta érlelődött benne, olyan új és merész volt, hogy nem merte kimondani. Gyanakodva pillantott Detekre. Vajon csakugyan érdekli az elképzelése? Vagy csupán arra vár, hogy belebonyolódjék egy szövevényes eszmefuttatásba, aztán, ha valahol hézagot talál, szokása szerint nyomban lecsapva ízekre tépje az egészet?
Maron Detektől minden kitelik…
Furcsán valószínűtlennek tűnt, hogy hosszú kerülő után most ismét a Kozmodrom Művek atomfizikai laboratóriumában van és úgy latolgatja itt Maron Detekkel, mi okozta a váratlan fordulatot, mintha soha nem lett volna és ma sem lenne közöttük ellentét.
Litta Lammerot tisztában volt azzal, mi okozta benne a változást, de minden idegszála tiltakozott ellene, hogy – akár csak maga előtt is – színt valljon. Úgy érezte, Maron Detek behódolásnak tekintené, ha elismeri, hogy a kudarccal végződött legutóbbi kísérlet új irányba terelte az érdeklődését: csakúgy, mint Detek, most már ő is mindenáron tudni akarta, mért nem keletkezik sugárzás, ha a pólusokat átszelő pályára állított űrhajóban hoznak működésbe egy gyorsítót.
A diszkordiai evolvátor már jó ideje teljes kapacitással dolgozott és szinte fölös számban gyártotta a gyorsítókat. Ez tette lehetővé, hogy az A-2-ről néhány óra leforgása alatt összesen öt űrrakétát röpíthettek fel gyors egymásutánban.
De hiábavaló erőfeszítésnek bizonyult ez is, mert a telített sávon belül és kívül alig lelték nyomát a várt sugárzásnak. A magaslégkört kutató műszerek jelzése szerint a gyorsítókból kilőtt deuteronok nagy része nyomtalanul eltűnt a világűrben, a megmaradtak pedig sokkal kisebb sebességgel érkeztek az A-2 fölé, mint amilyennel a gyorsítót elhagyták. Ilyen sebesség mellett a magok nem egyesülhetnek, tehát energiát sugárzó folyamat sem jöhet létre.
Erre Maron Detek új javaslattal állt elő.
Ha az egyenlítőről egyidőben és pontosan azonos pályán, azonban egymással ellentétes irányba indítanának gyorsítókat, akkor a mágneses pólusokról visszapattanó deuteronok sebessége a találkozás pillanatában összegeződne. Ez a sebesség már elegendő lesz ahhoz – vélte Maron Detek –, hogy még mielőtt a deuteronok elillanhatnának, létrejöjjön az egyesülés és meginduljon a sugárzást felszabadító folyamat.
Litta pártfogolta és tőle telhetőén támogatta is ennek az elgondolásnak a megvalósítását. Nem azért, mintha hitt volna benne, hanem mert ő is mindenképp folytatni kívánta a jelek szerint most már veszélytelen, ám hallatlanul izgalmas kísérletsorozatot. Így ebben a pillanatban mindössze az választotta el őket, hogy Detek a további próbálkozással a megoldás útját kereste, Litta pedig magyarázat után kutatott…
A "hogyan" és a "miért" körül folyt közöttük most is a vita. Litta keményen kitartott amellett, hogy amíg ki nem derítik, hová tűnnek el a gyorsítókból kilőtt deuteronok, amíg meg nem állapítják, hogy miért lassul le futásuk mire a mágneses pólus fölé érkeznek, addig csak vaktában való tapogatózás, amit csinálnak.
Maron Deteket azonban egyelőre nem érdekelte a "miért". Ha majd működik az északi csapda, akkor is ráérnek ezen a fejüket törni…
Mint mindig, Detek most is vakon hitt elhatározásában. Szerinte a jelenség okát egyedül a pólusok fölött áthaladó különleges pályában kell keresni. Meg volt győződve, hogy minden rendbe jön, megszületik a várt eredmény, ha szemközt keringő űrhajókból elegendő mennyiségű felgyorsított deuteront juttatnak ezen a módon a magnetoszférába.
Littának azt a feltevését, hogy tényleg Vide Montan, s az ő nyomán haladva később Merrah avatkozott volna a dolgába, Detek egy pillanatig sem vette komolyan.
Éppen ezért inkább csak udvarias érdeklődéssel, mint kíváncsian várta, mit mond Litta a szinguletekkel kapcsolatban. Amikor pedig az még mindig késett a válasszal, megismételte a kérdést:
– Milyen szerepet játszhatnának adott esetben a feltételezett mágneses töltéshordozók?
– Hadd próbáljam elölről végigvezetni a gondolatmenetemet… A deuteron két elemi részecskét: egy protont és egy neutront tartalmaz. Ha az ezeket összetartó magerőt például szinguletek megbontják, akkor a mag szétesik. A pozitív töltésű protonból hidrogénmag lesz, ugyanakkor felszabadul egy neutron, így nincs többé nehézhidrogén mag, az adott körülmények között tehát fúzió sem jöhet létre…
– Ebből az következik, hogy teljesen mindegy hol és milyen irányba lövünk ezután deuteronokat a magnetoszférába? – kapta fel a fejét hirtelen támad érdeklődéssel Detek.
– Szerintem ez ma már egyre megy – válaszolta rövid habozás után Litta. – A negyedik kísérletnél, amikor az északi pólusról indulva Tim Rogat vitte pályára a gyorsítót, Vide Montan már gerjesztett szinguletekkel húzta keresztül a maga számításait… Ebben annyira biztos vagyok, hogy a magam részéről minden aggodalom nélkül hozzájárulnék egy olyan gyorsító fellövéséhez, amelyik ismét az egyenlítővel párhuzamos pályán haladva szórná magából a deuteronokat.
Detek bosszúsan legyintett.
– Az A-2 kilövőtornyaiban több mint egy tucat űrrakéta vár fellövésre. Mit kezdek velük, ha igaz, amit mond? Még kiderül, hogy tervünk megvalósítása végül is kizárólag attól függ, hozzájárul-e Konkordia, vagy sem…
Három rövid, gyors koppantás hallatszott az ajtón.
– Úgy látszik jelenteni akar valamit az én házi halálmadaram – vetett az ajtó felé egy ideges pillantást Detek. – Ahányszor a szemem elékerül Karilla az utóbbi időben, a hideg borsódzik a hátamon. Ha kellemetlen vagy éppen rossz hír érkezik valahonnan, azt feltétlenül személyesen közli velem.
Várt, mintha abban reménykedne, hogy Karilla mégsem zavarja őket. De néhány másodperc múlva ismét elhangzott a soron kívüli bebocsátást kérő kopogtatás.
– Szabad! – kiáltotta Detek megadással. Karilla benyitott és féllábon egyensúlyozva magát, rövidebb lábát a levegőben lóbálva megállt Detek előtt.
– Xolivannak nyoma veszett – jelentette lakonikus rövidséggel.
– Nyoma veszett… nyoma veszett… nyoma veszett… – hajtogatta Karillát utánozva Detek, közben azonban egyre magasabbra emelkedett és élesebb lett a hangja. – Ezt hallom második napja… Mi az ördögöt csinál a sok léhűtő mentőosztagos az északi csapdánál? Akármilyen cudar világ is van ott a sarkvidéken, egy helikopter csak nem tűnhet el nyomtalanul!
– Mi történt tulajdonképpen? – kérdezte Litta. – Miért hagyta el Xolivan a telepet?
– Szokott kőrútjára indult, hogy a mágneses pólus körül kétszáz kilométeres körzetben felállított megfigyelőállomásokat ellenőrizze – válaszolta Karilla. – Két állomáson le is szállt, a többin azonban nem tudnak róla.
– Ki volt vele a gépen?
– Senki. Egyedül indult útnak.
– Úgy tudom, hogy ez tilos…
– Igen, ez szigorúan tilos! – csattant fel ingerülten Detek. – Xolivanra vall, hogy csak úgy mint a többin, ezen az előíráson is túltette magát… Fejemet teszem rá, hogy valahol kényszerleszállást hajtott végre és most a gépen fagyoskodva várja, mikor talál rá egy mentőosztag.
– Ha ez így lenne, akkor rádión segítséget kért volna – vélekedett Karilla.
– Ha ugyan kényszerleszállás közben tönkre nem ment a gép rádióberendezése.
– Xolivan legalább úgy ért a rádiókészülékhez, mint egy hivatásos műszerész…
– Akkor meg mi történhetett vele?
– Szerencsétlenül járt és elpusztult.
– Ha lezuhant, azóta legalább a roncsokra rátaláltak volna. A legtávolabb eső megfigyelőállomás kétszáz kilométerre van a csapdától. Ez azt jelenti, hogy mindössze húsz négyzetkilométert kell a mentőosztagoknak alaposan átkutatni. Repülőgéppel, helikopterrel és hernyótalpasokkal fél nap alatt centiméterről centiméterre átfésülhették a környéket.
– Talán nyílt tenger fölött érte Xolivant a szerencsétlenség…
– Ha más nem, legalább egy jókora olajfolt úszna akkor ott a vízen.
Karilla faarcán egy izom se rezdült. Mozdulatlanul állt Detek előtt, csak a válla billent olykor alig észrevehetően, mintha ezzel akarná jelezni, hogy utasítást vár.
– Keressék tovább… mást nem tudok mondani – szólalt meg végül Detek. A szemén meglátszott, hogy a gondolatai már másutt járnak. – Természetesen azonnal jelentsék, ha újabb hír érkezik… – bocsátotta útjára egy futó pillantással Karillát.
Amikor egyedül maradtak, hallgatott egy ideig, majd fojtott hangon megkérdezte Littától:
– Komolyan úgy véli, hogy bármilyen pályán is indíttatok útnak gyorsítót, ezután már nem keletkezik sugárzás a magnetoszférában?
– Nem mondanám, ha nem hinnék ebben…
Detek bólintott. Előbb a földgömböt ábrázoló falitérképhez lépett és úgy nézte a körülötte vékony, szaggatott vonalakkal jelzett képzeletbeli mágneses erővonalakat, mintha tőlük várna biztatást ahhoz, amit tenni készül. Aztán az íróasztalához ment, turkálva keresgélni kezdett az összevissza hajigált papírlapok között. Leült és maga elé tett egy jegyzettömböt.
Mélyen elgondolkozva írni kezdett, közben majd minden vonás után bal keze mutatóujjával koppantott egyet az asztalon. Végül letépte a blokkról a teleírt lapot, összehajtogatva zsebre tette, a még csak félig elhasznált jegyzettömböt pedig szórakozottan a papírkosárba hajította.
Döntött. És mert már határozottan tudta, hogy meg is fogja valósítani, amire elszánta magát, rövid habozás után Littát is beavatta a tervébe.
– Az A-2 rakétakikötőjében még tizennégy űrhajó áll fellövésre készen. A pólusokat átszelő pályán, egymással ellentétes irányban hat-hat darabot azonnal útnak indíttatok. Ha ez után sem észlelnek a csapdánál sugárzást, a tizenharmadikkal, de esetleg az utolsóval is megint az egyenlítővel párhuzamos pályán fogok próbálkozni…
– Ezt nem teheti meg!
– Nem azt mondta imént, hogy ha magán állna, bármilyen pályán haladó űrhajó fellövését engedélyezné? – szegezte Detek a saját szavait Littának. – Nos, ha az utolsó elképzelésem is csődöt mond, legalább majd elválik, helyt állanak-e Vide Montan szinguletjei…
– Amit mondtam, az csak feltevés!
– Ne visszakozzon, nem érdemes – legyintett fáradtan Detek. – A kockázatot én vállalom. A történtek után mi veszteni valóm van?…
Litta mélyen lehajtotta a fejét. Detek nem látta az arcát, de tudta, milyen gondolatok háborognak benne.
– Most majd legalább elválik, melyikőnknek van igaza – mondta könnyedén, mintha eddig csupán jelentéktelen dolgokról beszélgettek volna. Előbbi szavai azonban roppant súlyukkal ott maradtak a levegőben. – Mindenesetre felröpíttetem a tucat rakétát és megnézzük, történik-e valami, ha ennyi gyorsító egyszerre kezd odafenn működni.
– Mindenáron deutériummal akarja megvalósítani az orbitron-tervet?
– Az orbitronnál is előbbre való, hogy olyan fegyverre tegyünk szert, melynek a birtokában nemcsak az Antarktisz, hanem az egész földkerekség ura lesz Diszkordia…


Együtt ebédeltek a Kozmodrom Művek felhőkarcolójának a tetőteraszán. Litta nyugodt, kimért mozdulatokkal, apró szüneteket tartva kanalazta-villázta az ételt, Detek pedig úgy habzsolta ami éppen a keze ügyébe került, mintha arra is sajnálná az időt, hogy megrágja a falatokat. ők voltak az utolsó vendégek az étteremben. Megvárták, amíg az A-2-ről befutott a jelentés a tizenkettedik űrrakéta fellövéséről is, s csak akkor indultak ebédelni. Az üres asztalok körül egy felszolgáló szöszmötölt. Egyik kezén magasra tornyozott tányérokat egyensúlyozott, a másikkal pedig asztaltól asztalhoz lépve ujjai közé csípte a piszkos poharakat. Már a konyha felé tartott, amikor megbotlott valamiben és földre ejtette a sok edényt.
Hatalmas csattanás törte meg a csendet. Litta és Detek azonban fejüket sem mozdították a lármára, annyira el voltak foglalva gondolataikkal. Szó nélkül ették végig az ebédet, aztán lifttel levitették magukat a földszintre és kiléptek az épület kapuján.
A lángoló napsütésben sötétlila árnyékok rajzolódtak a betonlapokkal burkolt gyalogjáróra, amely olyan forró volt, hogy a könnyű szandálok talpán keresztül sütötte a bőrt. Millió bogár kergetőzött zümmögve a pazar színekben pompázó virágok körül és a trópusi fák örökzöld levelei között; a parányi szárnyak surrogva szelték a levegőt és mint megannyi apró vízcsepp csillogtak az áradó fényözönben.
A sok nehéz és viszontagságos nap közül, amelyeket Maron Detek az utóbbi időben átélt, ez volt a legnehezebb, s ez múlt a leglassabban.
–… ha most sem sikerül?!… – fejezett be váratlanul hangosan egy gondolatban megkezdett mondatot. Litta megtorpant és mereven nézett maga elé.
– Ha nem sikerül, újra fogunk kezdeni mindent – mondta hosszú hallgatás után. – Pot Merrah terve nem maradhat megvalósítatlanul…
Lassan Detekre emelte a tekintetét. Detek hallgatott, mert nem tudott mit mondani. Előrenyújtotta a kezét és sután, esetlen mozdulattal jobbra-balra ingatta felsőtestét.
– Detek!… Maron Detek!… – hallotta valahonnan a nevét kiáltani.
A halálmadár… – villant át Detek agyán, amikor a hang gazdájában felismerte Irent Karillát. Önkéntelenül az ellenkező irányba fordult és gyors léptekkel elsietett.
– Várjon!… Álljon meg! – rikácsolta Karilla lihegve. Amikor látta, hogy az nem hallgat rá, megállt, teleszívta a tüdejét levegővel és tele torokból kiabálta utána: – Jelentés érkezett az északi pólusról. A sugárcsapda működik…
Deteknek cöveket vert a lába, Litta megragadta a karját és rángatni kezdte, mintha a révületet akarná kirázni belőle.
– Hallja?!… Hallja, mint mond Karilla? Otthagyta Deteket és futva indult a bicegve közeledő koordinátor elé.
– Telefonon vagy rádión érkezett a hír? – kérdezte futtában.
– Rádión – hallotta Detek valószínűtlenül messziről a nem remélt választ. Vad öröm fogta el.
– A rádió nem neműit el, a sugárcsapda működik! – Ujjongva szakadt ki belőle a szó: – Győztem!… Győztem!… Győztem!…
… Fent, messze túl a Föld légkörén, apró lángok lobbantak a bársonyfekete égbolton. Tűnő pillanatokig fénylettek csupán, aztán láthatatlanná válva végtelen áradatként zúdultak az északi sugárcsapda égnek forduló öblére.


A kapu feltárul

Az amfiteátrumhoz hasonlóan kiképzett terem széksorait zsúfolásig megtöltötték a két birodalom szakértői. Középen széles félkaréjban ültek Diszkordia államtanácsának a tagjai: színesek és fehérek, férfiak és nők, fiatalok és öregek, akiknek most arról kellett dönteniük, áruló lett-e vagy sem, vádlottként vagy vádlóként áll előttük Pot Merrah?
Mint mindig, ha valamit el akart érni, Maron Detek most is alapos munkát végzett…
Hosszú órák óta tartott már a vita. Pot Merrah magyarázott és érvelt, cáfolt és bizonyított, védekezett és támadott – lankadatlan erővel harcolt az igazságért, mert tudta, hogy minden elveszett, ha ebben a párharcban alulmarad.
– Kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy a pólusokra áradó energia forrása nem a felgyorsítva egymásnak ütköző deuteronok sugárzása és nem a gerjesztett szingulet, hanem a kettő együtt – ragadta Detektől ismét magához a szót. Az államelnök felé fordult és egyenesen hozzá intézve a szavait, folytatta: – Szomorú eredménynek könyvelhetjük el, hogy ha Diszkordia és Konkordia ilyeténképpen valósítja meg az orbitron-tervet, annak vitathatatlan előnye is lesz: a természeti kincsekben mind közül talán leggazdagabb földrészt, az Antarktiszt így csak közös erőfeszítéssel, kénytelen-kelletlen együtt vállalt munkával hódíthatja meg a két birodalom…
Az eddig oly egységes hangulat, amelyet Maron Detek szított Merrah ellen Diszkordiában, érezhetően megváltozott. A tanácstagok zavartan néztek hol egymásra, hol Pot Merrahra, aki összehúzott szemmel, némán figyelte, milyen hatást keltenek a szavai. Aztán halkan, de végső és megmásíthatatlan döntést követelő hangon feltette a kérdést:
– Ám mi történik akkor, ha egyszer, csak egyetlen alkalommal is késve indul el vagy hibásan működik odafenn a magnetoszférában egy konkordiai szinguletgerjesztő? Mi történik, ha valamilyen oknál fogva leáll és nem teljesíti feladatát a gerjesztőket gyártó és indító evolvátor? Egy gép, legyen még oly tökéletes is, csak gép… Ha egy válságos pillanatban elromlik, ránk szabadul a pokol minden ördöge. Mi lesz akkor?
Pot Merrah elhallgatott és várta, hogy a sok száz ember közül valaki vitába szálljon vele vagy újabb kérdést intézzen hozzá. Közben Litta Lammerot tekintetét kereste, aki az orbitron-terv szakértői számára fenntartott sorban, Maron Detek jobbján kapott helyet.
Közel és mégis végtelenül messze voltak egymástól ebben a pillanatban.
– Ön volt az, aki kezdetben egyes-egyedül a deutériumot tartotta arra alkalmasnak, hogy segítségével megvalósítsuk az orbitron-tervet – szólalt meg Maron Délek. – Ha a nehézhidrogén alkalmatlan erre a célra, mit javasol helyette?
– Montániumot – válaszolta habozás nélkül Pot Merrah.
– Ha ugyan valóban létezik ilyen anyag… – hallatszott valahonnan egy hang.
– Mint már mondottam, a természetben, legalábbis itt a földfelszínen, nincs montánium. Előállítása azonban nem okoz különösebb nehézséget: az eljárás egyszerű, gyors és olcsó. A montánium, csakúgy mint sok más anyag, a kilencvenkét elem vegyületeinek egyik érdekes, sajátos tulajdonságokkal rendelkező változata.
– Miért kezdjünk elölről mindent, amikor végre maradéktalanul kiismertük az evolátor nélkül is könnyen előállítható nehézhidrogén jó és rossz tulajdonságait? – kérdezte elutasító hangon Maron Derek. – Ki tudja, milyen buktatókkal fogjuk magunkat szembetalálni, ha mindent sutba dobva ezzel a talán van, talán nincs anyaggal kezdünk próbálkozni?
– Olyan buktatóval, mind a deuteronsugárzás, semmi esetre sem kell számolnunk – válaszolta élesen Pot Merrah. Aztán ismét az államelnökhöz fordulva, hozzáfűzte: – A Tanácsnak tudomásul kell vennie, hogy ha Diszkordia nem áll el a deutériumgyorsítók fellövésétől, Konkordia védekezni fog. És nemcsak Konkordia szerencséje, hogy a kényszerű védekezés során mintegy melléktermékként felszabaduló hatalmas erejű, de teljesen ártatlan sugárzás mind az északi, mind a közösen birtokolt déli póluson sosem volt méretű erőműveket is táplál majd…
Detek félig ülve, félig állva előrehajolt és úgy meredt Pot Merrahra, mint az öklelni készülő bika. Homlokán sárga volt a bőr, sötét pillantású szeme fölött vékony, fekete félholdakká ívelődtek a szemöldökei.
– Áruló! – sziszegte gyűlölettől eltorzult arccal. – Mit kertel, meddig köntörfalaz még? Mért nem mondja meg nyíltan, hogy Konkordia ügynöke lett, akit alkudni küldtek hozzánk?
– Mindaz, amit magamra vállaltam, amit önszántamból tettem és tenni fogok, azt nem egy népért vagy birodalomért, hanem az emberiségért teszem – válaszolta Merrah. – Nem kapni akarok, hanem adni, szolgálni akarok nem pedig győzni…
"Győztem… Győztem… Győztem…" – csendült ekkor vissza Litta Lammerot fülében a fékevesztett ujjongás, amellyel Maron Detek az utolsó, legnagyobb kísérlet hírét fogadta.
– Ez az ember vagy szent vagy őrült – dörmögte mellette halkan Nitor Nanken.
– Sem szent, sem őrült, hanem egyszerűen csak ember – válaszolta alig visszafogott hangon Litta Lammerot.
Detek minden szót hallott. Ujjaival dobolt a szék karfáján. Előbb felelni akart, de aztán meggondolta magát. Vállat vont és egy legyintéssel elhallgattatta Nankent is, aki láthatóan folytatni akarta Littával a suttogó beszélgetést.
Senki nem moccant, nyomasztó csend ült a termen. Merrah tekintete újra végigsiklott a tanácstagokon, aztán a szakértőkön, s végül megpihent Litta arcán.
Az államelnök elgondolkodva nézte a terem egyik falát borító freskót, melyen a délsarki Trescent kutatóállomást örökítette meg a zord sarkvidék leírhatatlan szépségeitől megihletett művész. Fehér, szürke és fekete volt a képen minden, csak a háttérben vöröslőit alacsonyan szálló felhőkbe mosódva az Erebus izzó tűzkoronája.
– A tanács zárt ülésen dönt Pot Merrah javaslatáról – szólalt meg hirtelen az elnök.
Maron Detek körülnézett és gyors, egymást keresztező pillantást váltott néhány tanácstaggal.
Az elnök figyelmét nem kerülte el a hangtalan, de némaságában is sokat mondó jelenet. Felállt és a mögötte nyíló, párnázott ajtó felé intve folytatta: – Kérem a Tanács tagjait, fáradjanak át az ülésterembe…
– Ez hát Diszkordia! – mondta Pot Merrah, amint végignézett a felbolydult termen. Önkéntelenül a nyakához kapott mintha ezzel a mozdulatai fojtogató ujjakat akarna lefejteni a torkáról.
– Ez még nem Diszkordia, legfeljebb csak annak néhány porszeme – rázta a fejét Litta Lammerot. – Igaz, hogy a hegy is porszemekből áll, de egy marék porból még nem lehet arra következtetni, milyen és mekkora maga a hegy…
Merrah homlokát mély ráncok árkolták.
– Maron Detek nem porszem, hanem szikla. A gondolat pedig, amely benne és a hozzá hasonlókban újra és újra testet ölt, leomlással fenyegető, iszonyatos sziklatömb.
Litta szorosan Merrah elé lépett és várt, amíg a szemük találkozik. Akkor elővette a névtelen levelet, amelyet érkezése után mindent megértő pillantással, egyetlen szó nélkül adott neki vissza Merrah.
– Amikor ezt a levelet írtam, egyedül álltam szemben Maron Detekkel, egyedül álltam útját a görgetegnek… Elhallgatott, aztán csendesen megkérdezte:
– Most ismét magamra maradok?
Sokáig, szótlanul néztek egymás szemébe. Aztán bíborvörös hullám csapott át Litta arcán, Pot Merrah homlokáról pedig lassan elsimultak a ráncok. Végtelen gyengédség tükröződött a tekintetében, amikor hosszú hallgatás után megszólalt:
– Ígérem, hogy többé soha nem hagyom magára…


…Mélységes csend ülte meg a termet. Az államelnök elhallgatott és letette a kezében tartott papírlapokat. Hajlott alakja megnyúlt, zengőn mély hangja betöltötte a termet:
– A magnetoszférában száguldó deuteronok nem ismernek országhatárokat. Ma már tudjuk, hogy akárhonnan és akármerre indítják őket útnak, északtól délig elözönlik a Földet és itt is, ott is válogatás nélkül pusztítanak, amíg útjukat nem álljuk.
Az elnök ökle alatt megdöndült az asztal, amikor előrehajolt és Maron Detek szemébe fúrva a tekintetét, folytatta:
– Azok, akik mindenkit kijátszva, meg nem engedett eszközökkel, meg nem engedett módon magukhoz akarták ragadni a hatalmat, vegyék tudomásul, amit Diszkordia államtanácsa most törvénybe iktatott: újra kezdjük és közösen befejezzük a munkát. Ennek így kell lennie, mert ahol az új energia születik és ahonnan visszahull a Földre, már nincs Konkordia és nincs Diszkordia. Ott a Föld egy és oszthatatlan, ott a Föld már mindenkié…


Bővebben...

Foci-suli Osztályfőnök: Sándor Csikar

75-szorös válogatottság után is szívesen emlékezem vissza gyermekkorom emlékeire.
A Szeged melletti Tóravárosban laktunk. Házunktól az iskoláig vezető utat rongylabdát passzolgatva tettük meg barátommal. Titokban arról álmodoztam, hogy az iskolához vezető út — a válogatottsághoz vezet.

Bővebben...

És jött az ipar

A 60-AS ÉVEKBEN országos utazgatás kezdődött. Budapesti nagy-, közép- és kisüzemek, gyárak igazgatói, főmérnökei és főkönyvelői járták az országot, megyei, járási, városi, falusi tanácselnökök, párttitkárok ajtaján kopogtattak be.

Bővebben...

Váci nem hagyja magát!

Történet az ötvenes évekből. Szegő Gizi rajzaival.

Bővebben...

Nem volt más választása: színésznő lett

Máthé Erzsi, akit több évtizedes pályáján inkább súlyos drámai szerepekben ismerhettünk meg, mostanában a humort is sikeresen képviseli, új színekben mutatkozik be. Szerepeiben egyszerre uralkodik és szolgál a színpadon, s a kamera előtt. Érzelmeket vált ki a közönségből, s úgy nevettet, hogy közben komoly marad.
Az elcsendesedett, nyári pihenőre tért Katona József Színház öltözőjében találkozunk. Az egyszerű öltöző falát a régi nagyok képei díszítik, fekete-fehérben.

Bővebben...

Ludas magazin

Itt a nyár, ennek apropóján jöjjön egy kis összeállítás a Ludas magazin 1972-es Vidám nyaralás különszámából.

 

Bővebben...

Komposzt doboz készítése

Sok helyen csak azért nem készítenek komposztot, mert a komposzt-domb. a „szarvas" rontja a kert összhatását, hangulatát. Éppen ezért kis területen hétvégi házok kertjeiben gondot okoz a komposzttelep elhelyezése. Különösen ott, ahol baromfit tartanak, lehetetlen megakadályozni, hogy a tyúkok szét ne kaparják a konposzt-rakást.

Bővebben...

Segítenek az ellenőrök igy is csökken a kalauzhiány

Érdekes és kalauzokat is messzemenően érintő kísérlet kezdődött a hónap első napjaiban a forgalomban.
Köztudott, hogy nemcsak gépkocsivezetői, hanem kalauzi létszámhiánnyal is küszködik vállalatunk, s súlyosbítja ezt a helyzetet az is, hogy kalauzaink közül számosan rendelkeznek - családi és egyéb körülmények miatt - beosztási kedvezményben.

Bővebben...

Elsős olvasókönyv

A napokban egy korosztály számára talán még emlékezetes iskolai tárgyra bukkantam.
Az első és második osztályosok olvasókönyveire 1957-ből és 1960-ból. Akkoriban minden iskolában ezekből tanultak a nebulók, napjainkban szinte minden iskolában más-más féle olvasókönyv választható.

 

Bővebben...

Újra kivirul a menyecske

Azt a Penc felett húzódó, szép, lankás hegyet miért is nevezik Menyecskehegynek?
Huncutul mosolyognak erre a penciek: asszony van a dologban ...
Élt egyszer, mikor, mikor nem ... élt itt a faluban egy igen-igen szép menyecske. Piros arca, csillag szeme, hejh! De megdobogtatta a férfiszíveket. De legjobban mégis a helybeli pap vetette utána magát: (elvégre Lót is csak akkor vált sóbálvánnyá, miután megtekintette ama hírhedt Sodomát.) »Te menyecske! amit kívánsz, mindent megteszek érted« könyörgött neki örökösen.
Azt mondja egyszer a menyecske: Üsse kő! legyen, ahogy akarod. Ha kárhozunk, együtt megyünk a pokolra ... De csak azután, ha pihenés nélkül felviszel karodban erre a hegyre ... Bővebben...

Időmetszetek

Időmetszetek - Archív fotóválogatás címmel látható egy külön műsorszámként minden éjjel éjféltől reggel félhatig az M3 –on az MTV retrócsatornáján. Korán kelők, későn fekvők és minden éjszakai bagoly számára készül az Időmetszetek című sorozat.

Bővebben...

Nyertesek kerestetnek

A Sportfogadási és Lottó Igazgatóság tájékoztatása szerint az októberi tárgynyeremények közül két főnyeremény - tulajdonosa már jelentkezett. A bárhol felépíthető kétszobás családi házát Rácz Tamás, a Középdunavölgyi Vízügyi Igazgatóság főelőadója nyerte. A Nógrád megyei Etes községben lakó Ácsfalvi József bányász lett a Flórián téri lottóház egyik egy szoba hallos öröklakásának gazdája.

Bővebben...

Kit illet a disznó lába

Kit illet a disznó lába, avagy behajtható-e adóba? Ez a probléma foglalkoztatja a bácsbokodi özv. Kling Mártonnét, a Szalvai Mihály Tsz tagját s töprengtek ezen a helyi földművesszövetkezetbéliek is. Klingnéé legyen a disznó lába döntöttek végül. De ami nem igazság, nem maradhat annyiban. Orvoslásért Klingné hozzánk fordult. A bonyodalom akként esett, hogy Klingének szerződéses disznója volt.

Bővebben...

Ne tedd kockára

Újabb sorozat indul a regiujsagok.hu-n. A retroidőszak egyik kiemelkedő ifjúsági lapja volt a Pajtás újság. A néhány hozzám eljuttatott számból rövidesen újabb cikkek jelennek majd meg az oldalon.
Több, mint egy esztendeje nyomja a kórházi ágyat Szakács Jóska. Egy rúgás miatt. Hogyan történt? Jóska a hosszú-tízpercben szeretett volna padtársának egy frissen tanult cselgáncsfogást bemutatni. A vártnál erősebb szorítás miatt Bandi dühbe gurult ököllel támadt a „mesterre".

Bővebben...

Bűz a MÉH-től

Két üzlet, a MÉH és a tejcsarnok közvetlen egymás mellet van a válaszfaluk is egy. A tejcsarnok a környéken nagyon fontos. Kérjük azonban a MÉH elhelyezését, bárhova, csak el innen, mert megfulladunk a bűztől, ami a környéken van. Ide hozzák a szemétbányából kiguberált rongyokat, papírt, olajos rongyot. Olyan bűz van, hogy az emeleti és földszinti lakók kisgyerekek is vannak, és azoknak viszont kellene a friss levegő.

Bővebben...

Jelvény is készül a "pénzgyárban"

Törzsgárda jelvényeket szeretnénk rendelni, bronz, ezüst és arany színben, öt, tíz év felirattal, illetőleg az aranyat felirat nélkül. Legyen szép alakú, zománcozott kivitelű. Összesen négyszáz darab kellene, és nagyon kérjük, hogy március 31-re legyenek készen, mert az április 4-i ünnepségen szeretnénk kiosztani.

Bővebben...

Az én Karácsonyom - Ünnepi körkérdés 2.

Mit jelent Önnek a karácsony? Eszmei ünnepet-e, vagy évenként ismétlődő népszokást? A béke, a család, a gyermekkor, az érzelmek ünnepét? Vagy csupán két piros betűs pihenőnapot a naptárban? Milyen emlékek jutnak eszébe a karácsonyról? Örömmel készül-e rá? Vagy kedvetlenül a kötelező ajándékozási gondoktól? Hol, s kivel tölti az idei ünnepet?
Ezt kérdeztem meg néhány ismert személytől, költőtől, írótól, színésztől, képzőművésztől.

Bővebben...

Kókai esték

Fagy csipkedi vásott fogával a frissen kibújt gabonaszálakat, zörögve ütődnek egymáshoz a kopár barna fák, kora alkonyok vonnak szüre fátylat nyúlós ködökből a mezők, utcák, házak köré. Fészer falán pihen a kapa, kasza, munkát feledve, tavaszra várva.
Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban? Mostan ott benn szép az élet a szobában.
(Petőfi)

Bővebben...

NAGYMAMA-KIRÁNDULÁS ESZTERGOMBA

NAGYMAMA-KIRÁNDULÁS ESZTERGOMBA igen kellemetlen mellékzöngékkel. Magyar Jánosné (Bp., XIV., Bareczy u. 20.) levele beszéli el a szomorú történetet.
Olvasónk — két, szintén nagymamasorban elő barátnőjével együtt — régóta vágyódott a szép hajóutazásra.

Bővebben...

Kora tavaszi kerekpár nagyjavítás

A tavaszi szép napok beköszöntésével előkerülnek a téli raktározó helyekről a kerékpárok. A hosszabb-rövidebb kényszerpihenő után érdemes időt szakítani gépünk tüzetes átvizsgálására, hibáinak kijavítására, hogy ismét nyugodtan indulhassunk majd útnak — munkába, iskolába, túrára, kirándulásra.
Hogyan kezdjünk hát munkához?

Bővebben...

A volán varázsa

A várost járja egész nap. A szép vonalú, könnyű Wartburg átsiklik a nedves aszfalt szürke árnyékain s ujjongva fut a Körút reggeli napsütésébe, a kövekre rágó fénybe. Örökké mozgó kaleidoszkópként ezer arcát mutatja felé az utca. A foltos, fakult házak, az esőben ázó Duna, a kültelki grundok. Az örökugyanaz és mégis minden pillanatban más, Budapest.
Szép taxisnő ül a volánnál.

 

Bővebben...

Régi Mesterségek- A kaptafa

A helyszín Pápa, Berta Kálmán kaptafakészítő üzeme.
Több mint száz éve, 1870-ben alapította ezt az üzemet a nagy-apa, idősebb Berta Márton, az akkori idők nagy szaktudású kaptafása. A mesterséget ma az unoka. Berta Kálmán folytatja. Ahogy mondja, kb. 4-500 éve már készítettek kézzel faragott kaptafákat. A mesterség gyökerei a Német-Alföldre vezethetők vissza.
A nagypapa Weimarban tanult. Itthon bognárként dolgozott, 1830-ban ment ki világot látni, mint az akkori mesterlegények legtöbbje.

Bővebben...

Meseszép szovjet képeslapok

Idén karácsonykor egy itthon kevésbé ismert Vladimir Zarubin orosz illusztrátor karácsonyi képlapjaiból szedtem össze néhányat.  
Vladimir Zarubin - szovjet festő, illusztrátor (1925-1996). 1949-ben kezdte pályafutását, mint egy művész. 1957-1982 Zarubin animátorként dolgozott a "Soyuzmultfilm" stúdióban, ahol részt vett a több mint száz rajzrajzfilm elkészítésében. A világ számára leginkább a gondos részletességgel megrajzolt képeslapjairól maradt emlékezetes.

Bővebben...

Az én Karácsonyom - Ünnepi körkérdés 1.

Mit jelent Önnek a karácsony? Eszmei ünnepet-e, vagy évenként ismétlődő népszokást? A béke, a család, a gyermekkor, az érzelmek ünnepét? Vagy csupán két piros betűs pihenőnapot a naptárban? Milyen emlékek jutnak eszébe a karácsonyról? Örömmel készül-e rá? Vagy kedvetlenül a kötelező ajándékozási gondoktól? Hol, s kivel tölti az idei ünnepet?
Ezt kérdeztem meg néhány ismert személytől, költőtől, írótól, színésztől, képzőművésztől.
A válaszok merőben különböznek. Mégis valamiképp egybehangzanak. Mintha a nyilatkozók körbeállnának, s egymás jelenlétéről nem tudva, lassan elindulnának egy később meggyújtandó tűz felé.

 

Bővebben...
Previous
Következő

És jött az ipar

2016. szeptember 25. vasárnap, 10:11 Admin
Nyomtatás PDF

A 60-AS ÉVEKBEN országos utazgatás kezdődött. Budapesti nagy-, közép- és kisüzemek, gyárak igazgatói, főmérnökei és főkönyvelői járták az országot, megyei, járási, városi, falusi tanácselnökök, párttitkárok ajtaján kopogtattak be.

 

Marék Veronika levelei

2016. július 10. vasárnap, 11:18 Admin
Nyomtatás PDF

1980-82 között biztosan de lehet, hogy még későbbi Kisdobos számokban olvashattátok Marék Veronika leveleit. Pocak, Coffi, Tuspaca Péter és Paprika minden számban próbáltak valami érdekeset és izgalmasat írni titkos leveleikben. Ezekből jöjjön most néhány. Később 1984-ben ezekből a történetekből külön könyv is készült.

 

Váci nem hagyja magát!

2015. április 04. szombat, 15:21 Admin
Nyomtatás PDF

Történet az ötvenes évekből. Szegő Gizi rajzaival.

 

Meseszép szovjet képeslapok

2014. december 23. kedd, 13:13 Admin
Nyomtatás PDF

Idén karácsonykor egy itthon kevésbé ismert Vladimir Zarubin orosz illusztrátor karácsonyi képlapjaiból szedtem össze néhányat.  
Vladimir Zarubin - szovjet festő, illusztrátor (1925-1996). 1949-ben kezdte pályafutását, mint egy művész. 1957-1982 Zarubin animátorként dolgozott a "Soyuzmultfilm" stúdióban, ahol részt vett a több mint száz rajzrajzfilm elkészítésében. A világ számára leginkább a gondos részletességgel megrajzolt képeslapjairól maradt emlékezetes.

Módosítás: ( 2014. december 23. kedd, 13:21 )
 

Pajtás címlapok

2015. október 10. szombat, 00:00 Admin
Nyomtatás PDF

Az oldal elindulása óta rendszeresen érkeznek levelek, olyanoktól akik szerepeltek a Pajtás újság címlapjain. Ebből jött, az ötlet. Gyűjtsük össze a pajtás címlapokat. A regiujsagok.hu és Pajtás Facebook oldal tagjaival közösen elkezdjük gyűjteni. Itt az első adag. Aki rendelkezik címlappal kérjük szkennelje be és küldje el az Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse. címre.

 

60 ezer szilvás gombóc

2014. október 16. csütörtök, 16:34
Nyomtatás PDF

Hát akkor nézzük meg, hogyan is készül az a gombóc!
Vári Istvánné katonás léptekkel halad előttünk a folyosón. Jobbról-balról cukrászállványok sorfala óriás tepsikben halványsárga tört krumpli adagok.
Gumikesztyűt vesz elő fehér köpenyzsebéből, felhúzza, ujjai köze csippent egy falatnyit.

 


1. oldal / 8

Szerkesztőket keresünk

A regiusagok.hu oldalra önkéntes szerkesztőket keresünk!

- Ha szeretnél rész venni az oldal tartalmának szerkesztésében
- Precíz és szorgalmas vagy
- Tudod használni a Omnipage karakterfelismerőt és Joomla keretrendszert

Akkor jelentkezz az info@regiujsagok.hu e-mail címen.