Darvas Iván egy napja

Nehéz megbízásom van az Új Tükörtől. Most ugyanis nem a szerepeiről, a szerepfelfogásáról, még csak nem is a színházi kulisszatitkokról kell beszélgetnünk, hanem mindarról, amiről ön a rádióban azt mondta: „Az, ami az előadás előtt és az előadás után történik, nem tartozik a közönségre.” Mindig ilyen abszolút eleganciával siklik ki a személyét érintő kérdések elől.

Hadd kérdezzem meg: hogy telik el egy napja?

— Pontosan úgy, mint bármelyik magyar állampolgárnak. Csak épp a mi munkánk időben megfoghatatlanabb, hol tíz-tizenkét óra, hol — látszólag — semmi.
Most például próbaperiódusban vagyok. Próba délelőtt tíztől kettőig. De a nap huszonnégy órájában nincs olyan másodperc, amikor tudatosan vagy tudat alatt ne a szerepemmel foglalkoznék. Szoktam bevásárolni, segítek a háztartásban, részt veszek a két gyerekem nevelésében, olvasok, de a próbákon a pszichés igénybevétel olyan erős, hogy ha fizikailag másutt vagyok, akkor is a feladatomra koncentrálok.
— Egy ilyen nap után nagyon kifárad?
— Igen, de ez jóleső fáradtság. Minden szellemi-fizikai igénybevétel mellett is érezzük, hogy valami megoldás felé közeledünk. Akkor is így van ez, ha néha visszamenőleg kiderül, hogy minden hamis volt.
— Mi az, amit sokall a munkában?
— Koromnál, elhasználtságomnál fogva nem bírom már azt a munkaritmust, amit húsz évvel ezelőtt. Próba után rádió, aztán televízió, este előadás, aztán filmfelvétel — ezt már nem bírom, nem is akarom. Az együgyűség felé közeledem, s mint tudja, ez nemcsak elhülyülést, de — etimológiailag — egy-ügyűséget is jelent.
Kirkegaard szerint: szent az, aki mindenekfölött csak egyetlen dologgal tud foglalkozni.

A négyéves Ráchel Tatjána — nekem természetes, hogy így hívják

— Mi az, amit kevesell a munkában?
— Luxuriózus helyzetben vagyok: nincsenek szerepálmaim; ilyen értelemben ambícióim sincsenek. Nem akarok már karriert csinálni. Nem akarok még több pénzt keresni.
— S a Godot-ra várva … ?
— Tragikus személyi esemény: Várkonyi Zoltán halála miatt nem lett belőle semmi. Talán majd egyszer, ha már a fájdalom nem lesz akadály. Szeretném, ha a Vígszínház adná elő.
— És az elképzelések arról, hogy darabot rendezzen?
— Nem azért voltak, hogy a plakáton ki legyen írva: „rendezte Darvas Iván”. Hanem mert vannak színművek, amelyekről többet tudnék mondani, ha kívül maradok.
Lassú vagyok, tétova, de szívós. Kivárok mindent.
— Mert önfegyelemmel kísérletezik, amint egy nyilatkozatában mondta. Milyen eszközökkel fegyelmezi magát?

— Mint a nagyon fegyelmezetlen embereket általában, engem is megtanított a fekete bika: mikor milyen mozdulatot tegyek, mikor lépjek odébb, hogy elmenjen mellettem. Aki még nem volt veszélyben, nem tudja, mi az önfegyelem. De ez a képesség fejleszthető, mentálisan gyakorolható.

— A színészet arra készteti az embert, hogy plasztikus kifejezésmódot sajátítson el. A plaszticitás: közérthetőség. A nézőt be kell csalogatnom abba a labirintusba, amelyben én járok. Ehhez szemléltetően kell beszélni, mozogni, élni, lélegezni a színpadon. Az írók a mondataikkal, mi a fizikai jelenlétünkkel kommunikálunk; ez már közlésen túli közlés, metakommunikáció.

— Ha mindig ilyen feszes, mikor lazít?

— A színpadon. A színpad való arra, hogy a külvilágból érkező provokációkat, mindazt, ami évek alatt felgyülemlett, kilazítsuk magunkból. Mikor Gogol őrültjét csináltam, sokan megkérdezték: „Nem fél attól, hogy megőrül?” Holott éppen, mert módom volt arra, hogy este héttől tízig szétverjem a színpadot, ez tette lehetővé, hogy há lement a függöny, beilleszkedjem a külvilágba.

— Lazít-e a magánéletében?

— Nem kell lazítanom, nem vagyok görcsös. Lazítania csak annak kell, aki olyat csinál, amit nem szeret, vagy ami túlnő a képességén. Az ilyen ember iszik vagy lövöldözik. Nekem a család jelenti a színházon kívüli életet. Későn, negyvenhét éves koromban adatott meg, hogy olyan nőnemű lényre találjak, akivel a kapcsolat a “teljességet jelenti. Ötven voltam, mikof az első gyerekem született. De talán korábban én nem voltam a boldogságra alkalmas.

— Beledolgozódik ez a boldogság a művészetébe?

— Beledolgozódik, éppúgy, mint a szenvedés. A művészet szempontjából azonos értékű a pozitív és a negatív élmény. Börtönéveim például meditativ életemet gazdagították. A trükk annyi, hogy az ember egyformán megnyitja a szívét a szenvedésnek és a boldogságnak, amikor annak eljön az ideje.

— „Modern az, ami fáj”, ezt is ön mondta egyszer. ítélet értékű mondatai közül még egyet föl jegyeztem: „Babonás vagyok, más szóval alázatos vagyok.”

— Magánbabonáim vannak. Ha, mielőtt fölmegy a függöny, én érintek meg egy kelléket, az a kellék nekem fog engedelmeskedni. Ha még valaki hozzáér, elvesztem a biztonságom. Ez már-már hisztériává fajuló babona, de az ilyen monománia végül beválik. És csak színpadra érvényes: filmre, magánéletre nem; része a szakrális színpadi szertartásnak.

— S hol van az alázat a babona mögött?

— Mélységesen tudatában vagyok a korlátaimnak. Annak, hogy sem testem, sem lelkem nem alkalmas a végső megértésre. Sok jelet kapok ebben a nagy sötétségben, s a világot mozgató nagy szeretettel szemben csak alázatos magatartás képzelhető el. Má-rai írta egy versében. 1944-ben: „S az alagútban összefekszenek / döglött lovak és halott hercegek. / A földre néztem, jeleket kerestem, / így éltem a bombázott Budapesten.” A földre néztem — ez az alázat gesztusa.

— Most épp egy pszichiáter szerepét próbálja. A művészi alázat és a művészi erő présében nem lehet megőrülni?

— Az erő kívülről jön. Én csak kölcsönadom, én csak alázattal átadom magam. Ha „kitalálom” az erőt, begörcsölök, energiát veszítek, megbukom vele; nem jön a kegyelem állapota. Mert nem az kell. hogy én éljem át a szerepet. A szerep éljen át engem.

— Ahogyan „a dal szüli énekesét” …? Karácsony van, ennél szebbet nem mondhatunk egymásnak. Köszönöm az interjút;.

Gergely Ágnes

Új Tükör 1980. január

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.