És jött az ipar

0
3746
Látta

A 60-AS ÉVEKBEN országos utazgatás kezdődött. Budapesti nagy-, közép- és kisüzemek, gyárak igazgatói, főmérnökei és főkönyvelői járták az országot, megyei, járási, városi, falusi tanácselnökök, párttitkárok ajtaján kopogtattak be.

— A fővárosban az ipar fejlesztésére, a terjeszkedésre nincs helyünk, és nincs is munkáskéz. Vidéki telepet szeretnénk létrehozni.

— Nekünk nagyon kellene az ipar. Hogy a gépesítés miatt a szövetkezetekből kiszorulók, a bezárt szénbányák bányászai, a nyolc osztályt elvégzett fiatalok, az ingázók helyben találjanak munkát, megélhetést.

— Mít adnak, ha ide telepítünk ipart?

— Mit kapunk, ha adunk területet, épületet és munkáskézt? — így kezdődött az alku. Ha sikerült megegyezniük, néhány hét múlva a falusi, kisvárosi kaszárnyákat, gépállomásokat, fészereket, elhagyott iskolákat átalakították, a fővárosból elindultak a gépek; az addigi téesztagok, háziasszonyok, otthon csellengő lányok munkakönyvének munkakör rovatába pedig beírták: segédmunkás.

De a lányok, asszonyok attól, hogy a gépek mellé ültek, vagy álltak, még nem lettek ipari munkások. Mindössze az első lépést tették meg. Épp-hogy ráléptek arra az útra, ami egyszer elvezeti őket oda, hogy gondolkodásban is, életmódban is munkások legyenek. A település — ahol megjelent az ipar úgyszintén nagyon hosszú és nehéz út előtt áll: át kell alakulnia.

Erről a kettős, lassú átalakulásról szól ez a sorozat.

Létkérdés

— Nagybátony nevét a szénről ismerik. Nehézipari vidék, nőknek semmiféle munkaalkalom nem volt a környéken. Ez hosszú ideig nem is okozott gondot. De 1966-ban már látszott, hogy a gyengébb kalóriájú szenet adó vidékeken a szénbányászatot visszafejlesztik: egymás után zártak be a bányák.

—     Kalocsa és környéke mezőgazdasági vidék volt. 1960 előtt 120 embernek adott munkát a malom, a paprikaszövetkezet és az ecetgyár. 1960-tól fejlődni kezdett a szövetkezeti ipar, de ezek is csak 50-60 embert foglalkoztató kis munkahelyek voltak. 1964-ben ide települt a Villamosberendezés és Készülék Művek EKA gyárának telepe. Felfejlődött a Kalocsa-vidéki Fűszerpaprika és Konzervipari Vállalat, a Kalocsa és Vidéke Sütőipari Vállalat; ide jött az Alföldi Porcelángyár Porcelánfestő Üzeme, a Textilfeldolgozó Vállalat, hogy csak a nagyobbakat említsem. 1970-re a város termelési profilja kialakult, ma az iparban 7800 munkahely van, s a helybelieken kívül több mint háromezren járnak be a környező községekből. Az üzemek vezetői máris panaszkodnak: kevés a munkáskéz — mondta Kormos Miklós, a városi pártbizottság munkatársa.

Az első lépés

1. asszony:

— Amikor elterjedt a híre, hogy ide települ a Harisnyagyár, volt egy kis felzúdulás a férfiak között. A nők addig a bányászasszonyok életét élték, tiszta lakással, tiszta ruhával, meleg étellel várták haza a családfőt, nevelték a gyerekeket. A bányász büszke volt a rangjára, a keresetére. Hiába mondtam: szeretnék elmenni dolgozni, a gyerekek már nagyok, tőlük mehetek, és miért ne éljünk még jobban. Nem és nem. Azt is megmondta az uram, miért nem: milyen férfi az, aki dolgozni engedi az asszonyát? Aki egy családot nem tud eltartani. Megvetnék érte a munkatársai …

Aztán sorra bezártak a bányák, a férfiak beletörődtek, hogy nekik is más munka után kell nézni. Ott esetleg kevesebb lesz a pénz, mint a bányában. Egyszer azzal jött haza az uram: ha annyira akarsz dolgozni eridj. De aztán ne panaszkodj, hogy fáradt vagy és minden rendbe legyen otthon mire megjövök a munkából.

2. asszony:

—  Megmondaná a nevét?

—  Mit tetszik kérdezni?

—  Hogy hívják magát?

—  Azt ne tessék beírni … Az uram is olvassa a Nők Lapját.

— Igy nem ismer magára?

—  Mindegyik asszony ugyanígy volt otthon …

— Tessék megígérni, hogy a nevem nem lesz benne az újságban. Szégyellném a többiek előtt … Kinevetnének, pedig biztos, hogy nemcsak énvelem esett meg.  Amikor hallottam, hogy nőket keresnek munkára, elhatároztam, elmegyek dolgozni. Nem tudtam én, mi a gyár, hisz soha nem dolgoztam. A nyolcadik után nemsokára férjhez mentem, aztán jött a két gyerek. Most már általánosba jár mindkettő. Gondoltam eljövök a gyárba dolgozni.

Akárhogy igyekszik beosztani a pénzt, nem telik mindenre, amit meg szeretne venni. Mondom a férjemnek, te, elmennék abba a gyárba. Hát azt kellett volna látni, hogy milyen képet vágott. Mondott nekem mindenfélét: nem vagyok elég neked, esz a fene a férfiak után?

Megindult az üzem, nélkülem. Dühöngtem, hogy lehet ilyen az uram. Egy nap azzal jön haza: akarsz-e még dolgozni? Mert felőlem elmehetsz. Hát te mitől változtál meg, tán van valakid? … Bevallotta, hogy érdeklődött és megtudta, a gyárban csak nők dolgoznak.

3. asszony:

– Amikor a nyolcadikat elvégeztem, nem volt kedvem tovább tanulni, a téeszbe nem vettek föl, így se tudtak a nőknek munkát adni. Itthon maradtam, takarítottam, elláttam az állatokat. Mondtam apámnak, elmennék dolgozni Pestre, szövőgyárba  és lányszálláson laknék. Elmegyek, legalább összegyűjtöm a stafírungom, meg férjnek valót is könnyebben találnék, a falunkból minden fiatalember elment Pestre, Pécsre, tanulnak, dolgoznak, csak a nős emberek maradtak itthon. Apám szó nélkül lekent két akkora font, hogy napokig meglátszott a keze nyoma tudja ő, minek akarok én Pestre menni! De – énbelőlem nem lesz olyanféle … Húsz éve jár itthonról, csak hétvégére jön haza, szálláson lakik. Tudja, mi az. Érdeklődött a falunkbeli nyolcról, egyre se mondtak jót. Nem megyek sehova és kész … Aztán, amikor a városban épült a gyár, apám is hazajött. Néhány hét múlva azt mondja, engem is bevisz.  Igy kerültem ide. Ennek hat éve. Itt ismertem meg a férjemet is, van egy négyéves fiunk, a gyári óvodába jár.

—   A nevét még nem tudom.

—  Mari.

—  És a másik neve? Vagy a férje neve?

—   Nem tetszett mondani, hogy az is kell. Ha ezt tudom, nem mondom el a munkába állás történetét.

Sulyok Katalin

Nők Lapja 1975

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here