Az enyém és a mienk

0
46
Látta

Mi tagadás, mint budai, II. kerületi lakosnak és újságírónak, illenék tudnom, hogy szép kerületemben milyenek a termelőszövetkezetek. Elvégre itt élnek sőt, az élet rendje szerint szaporodnak is a város szívétől alig félóra járásnyira, s nem éppen dicsekvésre méltó, hogy mindmostanáig egyet sem ismertem a 25 közül. Február első napjaiban jártam először a pesthidegkúti Népköztársaság Tsz-ben, akkor még 360 holdon, 34 taggal gazdálkodó szövetkezetről tudtam. Azóta a tagság 58-ra, a holdak száma 500-ra nőtt, s Pesthidegkút neve mellé odakerült az új rang: »Termelőszövetkezeti kerület«.

A szoknyás elnök
Manapság gyors lábon száguld nálunk az élet a riporter sokszor autón sem éri utol. Amikor adósságtörlesztő utam célja felé robogtam a párás reggelben, a hideg kék égre rajzolt, mozdulatlanságukban felvett tojáshabhoz hasonló felhőcskékből próbáltam kiolvasni: mikor lesz Budapest hús- és vajbőséggel, nagyüzemű árutermelés zöldövezetével körülfont tsz-város? A villasorok között még csak mosolyogtam képzeletem játékán, de túl az 56-os sárga villamos végállomásán, ahol a halódó tél csodálatos fényei már lassan tavaszba forduló rozsdás foltokra ragyognak, kezdtem komolyan venni a dolgot …

Ez a nagynak még megnagyobbodása után sem mondható szövetkezet tavaly 300 kövérsertést és — bár a tervét ebben nem teljesítette — 25 hízott marhát szállított Budapestnek.
Ez utóbbiból most még többre szerződtek, és a maguk portáján bizonyára derekasan hozzájárulnak ahhoz, hogy idén a magyar mezőgazdaság 4,9 százalékkal többet termeljen a tavalyinál. Pedig két évvel ezelőtt még az idevalósiak vörös krajcárt sem adtak volna a szövetkezet életben maradásáért!

Közben azonban történt valami. A Fővárosi Tanács mezőgazdasági osztályán agronómusi végzettséggel dolgozott egy törékeny, inkább serdülő lányt formázó szőke asszonyka. Őt küldte a párt 1959 januárjában elnöknek a végképp leromlott tsz-be, és … No de, ne vágjunk elébe a dolgoknak, haladjunk csak sorjában.
Bár elsősorban a nagy fordulat, a most született jelen érdekelt, türelemmel és egyre érdeklődőbben hallgattam, amit Ötvös Gézóné elnökasszony a múltról mondott.
(Néha éppen az a jó, ha visszafelé pereg a film — a végén úgyis belefordul a mába.)
A Népköztársaság tizenegy éve, 1949-ben alakult meg. 1955-ig csak mozgott valahogy, de akkor »beleesett a filoxéra«. Ötvenhatban, az ellenforradalom vihara elfújta a tagság nagyobbik felét. A párt küldötte, a szoknyás elnök« teljes csődöt talált: 300 000 forint mérleghiány, adósság, de annyi, hogy fejük búbja sem látszott ki belőle. Még ennél is nagyobb baj: az elképesztően rossz munkamorál, senki nem akart dolgozni. A tagok marták egymást, mintha ellenségek volnának. No és, az italozás! Az állatgondozók a kocsmában laktak, a csont-bőr állatok alig tudtak felállni a jászol mellől, a tehenek négy-öt liter tejet adtak. (Ma 14-15 liternél tartanak!)
Küzdelem az emberekért.

Ennyi baj közt aludni nem lehet, csak álmatlanul forgolódni. De ötvösné a nyitott szemű éjszakákon is egyre azt hajtogatta: »Lehet hatni az emberekre!« Mint valami női Makarenkó, makacsul hitt az emberek nevelhetőségében — és ezzel nyert csatát. Külön-külön hivatta be a tagokat, és félnapokat vesződött, vitázott eggyel-eggyel, legbensőbb családi ügyeikről is. Igy próbálta javítgatni az egyébként igen szorgalmas Borkát meg Burkust, a két részeges tehéngondozót is. Végül mégis le kellett váltani őket. Helyükre a pontosan etető Kis Imrét állította, meg Kovács Ferencnét, aki szereti az állatot, féltő gondjukat viseli, s havonta egyszer kimeszeli az istállót. Aztán egyenként hívatta be a leváltott tehenészeket, közölte velük, hogy ezután kevesebbet ihatnak, mert egyikük fogatos, másikuk gépkocsikísérő lesz, és kereken megmondta: »Férfiember megissza a borát, de nem az eszit. Az elvonókúrához hozzásegítjük, d ha meg nem javul, fel is át, le is út!«
S a »részeges Burkus« nem részeges többé. Borka is a tsz legnagyobb eredményének éppen azt tartja, hogy leszokott az ivásról, hízik, és gyomorpanaszai megszűntek.
Igy folyt tovább a küzdelem az emberekért. Ötvösné apró kezeiben megfeszül a gyeplő: bevezette, hogy a kocsmába kell kérezkedni az elnöknőtől. Furcsa intézkedés egy ábrándos kékszemű asszonytól, de mint módszer bevált: tavaly a közgyűlések fő témája még az alkoholprobléma volt — ma már eféléről csak kivételesen esik szó. S akadt olyan is, mint Víg István baromfigondozó, aki nem iszik ugyan, de durvaságra hajlamos. Ő is megkapta a leckét: Ahhoz, hogy a feleségéve hogy él, semmi közöm. De hogy üti-ver gyerekestől, ahhoz igen! Nem is tűröm el!« És a megjavult emberek feleségei hálásak, Ötvösné pedig mosolygós-szerényen szinte bocsánatkérően mondja: Foglalkozni kell az emberekkel …
Azt megértem, ha a múltról csak rosszat szólhat az elnökasszony, de annál inkább meglep, hogy a jelenről se sok jól mond. Inkább csak ilyeneket: Még nem vagyunk kint egészen a kátyúból.
Nem is állom meg, hogy rá ne kérdezzek hát akkor mi értelme volt az egész szervezésnek? Mit mondhattak az embereken egy rossz tsz-ről?
Mosolyog, mint mindig: No, azért 32,72 forintos munkaegység nem is oly rossz.
A szövetkezeti vagyon 1 699 forint volt. Tavaly 863 000 forintot forgalmaztunk állatokból, s a szeszfőzdéből még többet: másfél millió körül. De csak egyelőre! Most helyezzük üzembe a tízezer férőhelyes baromfi-nevelőt 60 000 baromfit dobunk piacra az végéig. Idén tíz hold málnát, ribizlit, földi epret telepítünk … Azért ennek van vonzereje. . .
A bizalom gyümölcse

Most pereg jelenbe a film. Kit mi vonzott a Tsz-be?
Az asszonynépet legjobban az új baromfinevelő vonzotta: könnyű női munka, és jól fizet. A budapesti tsz-ekre általában jellemző, hogy sok nőtagjuk van. Nem egyszerű feladat megmenteni a nagy baromfifarm takarmánybázisát sem, hiszen a létszám csaknem ötvenszázalékos emelkedése ellenére még mindig munkaerőhiánnyal küzdenek.
A segítésnek kétféle útja-módja van: jóra több gépet — és valamennyi családot munkába állítani.
Ezért döntöttek hogy bevezetik az új bérezési formát: a termékhozam utáni bérezést. Csak igy tehetnek eleget az államnak is, meg a tagságnak is — a 40 forintos részesedésnek, amit az idei tervbe beállítottak. Tavaly a küzdelem az emberekért folyt, mostantól az emberekkel folyik tovább — régi és új emberekkel, az nagyobb célokért.

Döntöttem visszalépek…”
Olyan emberekkel, mint Tóth János, a vadászkalapos ifjú (ki hinné, hogy ötcsaládos ember), aki februári ittlétemkor türelmesen várakozott a könyvelő ajtaja előtt. Ötvösné vidám kiáltással üdvözölte: Nini, a Tóth Jancsi! Csaknem vár?
— De igen, elnökasszony — felelt Tóth ünnepélyesen — látva a tavalyi fejleményt, döntöttem visszalépek…
Tóth Jancsi azóta átvette a szövetkezet sertésállományát, 250 sertés gondját rá. Megtért a tékozló fiú…

Bertalan Imre

Nők Lapja 1957

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here