Az én Karácsonyom – Ünnepi körkérdés 1.

Mit jelent Önnek a karácsony? Eszmei ünnepet-e, vagy évenként ismétlődő népszokást? A béke, a család, a gyermekkor, az érzelmek ünnepét? Vagy csupán két piros betűs pihenőnapot a naptárban? Milyen emlékek jutnak eszébe a karácsonyról? Örömmel készül-e rá? Vagy kedvetlenül a kötelező ajándékozási gondoktól? Hol, s kivel tölti az idei ünnepet?

Ezt kérdeztem meg néhány ismert személytől, költőtől, írótól, színésztől, képzőművésztől.

A válaszok merőben különböznek. Mégis valamiképp egybehangzanak. Mintha a nyilatkozók körbeállnának, s egymás jelenlétéről nem tudva, lassan elindulnának egy később meggyújtandó tűz felé.

Törőcsik Mari
színművész

A karácsony számomra örömünnep. Születésünnep. A belső hazatalálás ünnepe. S a szűkebb közösségben való feloldódásé. Ennyi minden? Igen. De ebben a sokféleségben is: egység. Ezért jóban-rosszban, sikerben, megpróbáltatásban is meríthetünk belőle valamit. Elmondhatom, hogy nekem gyerekkorom óta csak szép karácsonyaim voltak. Visszagondolva, még a legzűrösebb ünnepeimet is szépnek kell tartanom. S hogy milyen lesz az idei? Az elmúlt években sok intrika, kellemetlenség, ha nem is életveszélyes, de alattomos szóbeszéd ért. Eleinte harcoltam ellenük. Azután rájöttem: az ésszel meg nem magyarázható áramlatokkal szemben a szívós védekezésnek nincs értelme. Miért kapkodjak? Hiszen a víz nem is olyan mély. Ezért úgy döntöttem, rövid pihenőt adok magamnak.
Aki elhallgat, annak személye körül megszűnik a hangzavar. S mondhatom, e hirtelen elhatározástól egyik pillanatról a másikra megkönnyebbültem. Régóta nem voltam ilyen nyugodt. elégedett és derűs. Utóvégre eddig is szép pálya áll mögöttem, sokat és eredményesen dolgoztam, családi életem harmonikus, nincs számonkérnivalóm a sorstól. Hát ebben az állapotban boldog is lehetek. Itt érdemes néhány szabad és mély lélegzetet venni. Ezért reménykedtem, hogy az idei karácsonyom a korábbiaknál is szebb ünnep lesz.

Jékely Zoltán
költő

Halottak napja alkonyán az enyedi temetődombról a mar sOtet16 Érchegyek fele mutatott keresztanyám: „Oda nézzetek! Az angyal …” Aranyló vörösen, hosszit .szárnnyal, röptében megállva, mint az ölyv, lebegett felhő képében az angyal. a szakadékos Csaklyak6 felett. Karácsony napja közeledett Négy és fel esztendős agyam az Altdorfer- és Tintoretto-képek napnyugtainak minden árnyalatával rögzítette a látományt. Bi¬zonyos, hogy azelőtt is láttam hasonló napszállatot. De nem pislogó gyertyájú sírok közül, s nem karácsony közeledtén! Valóságos csodát éltem át. Az angyal ajándékozó, vagy btintet6 hatalmában sem kételkedtem. Mennyezetig érő fenyőfát éppúgy belophatott az ablakon, mint kereken járó mackót, vagy eleven kismacskát. Egy este az ud¬varon is keresztülsuhant ugyanaz a hatalmas an¬gyal — vörösréz színű lobbanás, verdeső szárny¬suhogás a sötét konyhaablakon — egy nappal karácsony előtt. Anyám is látta, a szolgáló is, Rebe¬ka: ma este végigrepül a varoson, mondtak, be- benéz az ablakon, hadd Lássa. jók-e a gyerekek? Ötéves fejjel megszeppenve tartottam bűnbánatot és eszem ágában sem volt, gyanakodni, hogy a lángvörös angyal a félig nyitott kürtöskalácsütő parazsának tükrözése lehetett az ablaküvegen … 1918 karácsonya volt. A városban kemény léptű, egyenruhás őrjáratok cirkáltak.
Jó fiú lehettem? Vagy az angyal volt megbocsátó? Egész életemre szóló ajándékkal jutalmazott: Benedek Elek „Itt sem volt, ott sem volt mesevilág” című könyvével. Két nemzedéket szolgált és gazdagított jóízű nyelvvel, tréfás bölcsességgel a családban — anyám nevemre szóló, mind halványabb ajánlásával, s a dátummal a belső címlapon.

Kellér Dezső
író, konferanszié

Elmondhatom, sok karácsonyt éltem meg. Váltakozva, vidámat és szomorút. Az én karácsonyaimhoz, mint a bejgli, úgy hozzátartozott a kör¬kérdés. Pályám kezdetén, ahogy közeledett az ün¬nep, egy képeslap munkatársaként, évről évre végigkérdezgettem egy sereg művészt és később semmivel sem volt kellemesebb, hogy magamnak is válaszolni kellett. A mi világunkban, értem rajta a felszabadulás utáni időt, sokat változott a karácsony. Húsz-egynéhány évvel ezelőtt karácsony helyett még fenyőünnepet kellett mondani, volt esztendő, amikor szenteste is játszani köte¬lezték a színházakat, sőt előírták, hogy minden kávézóban kabaréműsort adjanak, mintha szil¬veszter lenne. Emlékszem, Salamon Béla egyszer azzal jött vissza az EMKÉ-bő1: üres asztalok előtt játszottak el a tréfájukat. Még a pincérek se néztek végig. Azóta nagyot változott a világ. Manapság már a tévében, ahogy egyszer konferáltam is, karácsonykor annyi az angyalhaj, az aranydió meg a Stillenacht, hogy a néző már azt várja: a bemondó térdepelve olvassa fel a híreket…

Lázár Ervin
író

A karácsony Alsó-Rácegrespusztán volt a legszebb. Amikor még hittem, majd a kishúgom hitt tovább a „Jézuskában”. E boldog állapotból csak a gyerekekhez fűződő vonzalom maradt. Hat mesekönyvet írtam eddig. De „felnőtt” műveimben is bőven vannak mesés elemek. A gyermekekkel egyszerű kontaktust találni, ameddig „infantilis énünk” még sértetlen. Ez a készség azonban elkopik bennünk. A lelki erek is elmeszesednek. S ahogy múlnak az évek, úgy válnak szürkébbé a karácsonyok. Emlékszem, amikor első feleségemtől elváltam, hazautaztam ünnepelni a szüleimhez. Ne legyenek annyira egyedül. De ők még jobban sajnáltak engem: hogy a fiuk milyen egyedül van! Igen, a karácsonyt gyakran sértődés, veszekedés, sírás kíséri. Az ember élesre töltve érzi a magányát. S erre a közérzetre sokszor rá is játszik. Az volt a legszebb felnőtt karácsonyom, amikor nem tudtam hova menni és vagy nyolcan-tízen összeverődtünk egy rissz-rossz csapszékben. Szép, szomorú ivászat kötött egybe bennünket. Hát nekünk felnőttek ilyen ünnep ez. De igazan nem árt, ha évenként egyszer a hozzánk közele1álló magányosságok kinyúlnak egymás felé es megpróbálnak szeretni.
Az idei karácsonyt a lakóhelyemen, Pécelen töltöm. A feleségemmel és a kislányommal.

Örkény István
író

„Boldog karácsonyi ünnepeket” kívánunk egymásnak. Aki nekem kívánta ezt, annak mindig teljesült a kívánsága. Éltem jó1 és rosszul, voltam már bajban, nyomorban, betegségben – de a jó sorsom úgy hozta, hogy a karácsonyi ünnepekre mindig kiderült fölöttem az ég, ha beteg voltam, meggyógyultam, ha magányos, épp társakra találtam. Minden december 24-e igazi ünnep volt, felhőtlen, örömteli. Egyszer végig is gondoltam karácsonyaim sorát, s az jutott eszembe, hogy a legmeghatóbb, legemlékezetesebb épp az volt, amit a fronton töltöttem el, kint a Don partján, 1942. december 24-én. Pedig juhistállóban laktunk, kiéhezve, fázva a mieinktől távol, egy vészt hozó háború közepén. Örömre semmi ok. Talán épp ezért. Akárhogy éheztünk, hetek óta félreraktunk a napi adagból annyit, amennyit kibírtunk. Kórust szerveztünk, betlehemes játékot tanultunk be, még dupla rum adagot is sikerült egy közeli utászalakulattó1 beszerezni. Az akol feldíszítve, ki-ki frissen mosdva, borotválva, és végre egyszer jó1akva, mert
utolsó előtti nap a megspórolt élelemhez még két birkát sikerült lőnie egy közeli horhosban valakinek. Belaktunk, egy kicsit be, is csíptünk es nosztalgiával telve mind hazagondoltunk, amikor megszólalt a kórus: „Révészem, révészem, Vígy Által a Dunán …” Aztán elénekeltük a Himnuszt, összeölelkeztünk, összecsókolóztunk, összetartoztunk, hazavágytunk.

Pilinszky János
költő

Válaszom sokkal inkább társadalmi, mint vallásos értelmű. Ismerünk nagyon primitív kultúrákat, ame1yrekről zárójelben megemlítjük, hogy mítoszteremtőek. Ezeknek központjában az ismeretlen áll. És karácsonykor ezzel a belső ismeretlen modellel kívánnánk azonosulni. De pillanatnyilag ott tartunk, mintha nem azért űzettünk volna ki a Paradicsomból, mert az Istenhez, hanem egy autóhoz akartunk hasonlítani. Úgy hiszem, a primitív kultúrákat elsősorban az ünnepteremtés módjában kellene felülmúlnunk. Ám manapság az egészbő1 csak az évközi szabadságot és a bevásárlás nem mindennapi gondjait ismerjük. A karácsony egyre inkább vidéki ünnep lett. Nem New York, hanem Betlehem számára találták ki. A szeretet ünnepe. De ma két dolgot nem tudunk: szeretni és ünnepelni. Mit is tehetünk? Ha gyerekünk van, ajándék helyett adjunk neki egy főzőkanalat, amit ő majd szépen föl fog öltöztetni.
Az ünnepek előtt lezarándokolok vidékre, ahol a karácsony még leginkább él. De ez sem megoldás. Mert aki lezarándokol, az én vagyok. Egyetlen reményem, hogy semmit se várok, s így kaphatok valamit. Ami ha kevés is. messze felülmú1 engem.

Vilt Tibor
szobrász-művész

A karácsony számomra a Kisfiút jelenti. Akinek betlehemi álmai, mesés élményei és reális képzelgései nem is voltak annyira szépek. Mert tévedes, hogy a gyermekek egy folyamatos „karácsonyban” élnek. Mindenesetre egész életemben annak a csodákban hívő, gyakran csalódott kisfiúnak az emlékeiből táplálkoztam…
Én most különös vállalkozásba fogtam. Rádióadótornyot tervezek Csepelre. Afféle ötvenhat méteres plasztikát, amely épület és emlékmű is egyben. Tizennyolc vállalat dolgozik majd a kivitelezésén. S hogy mi köze e valószínűtlen „műszaki szobornak” a karácsonyhoz? Semmi és minden. Csak annyi, hogy úgy alkottam meg, ahogy gyermekkoromban gyufásdobozokból hidat építettem. Sőt, annak a hídnak a képzeletben még nagyobb volt a kiterjedése. Figyeld,meg:.igazán „dolgozni” is csak gyerekek tudnak. Őket kellene követni minden szakmában… Műveszet? Én nem tudom, e fogalom másoknak mit jelent. Egyáltalán, mi a műveszet gyakorlati haszna? Attól függ, honnan nézzük. Csak azt tudom: aki eltemeti magában a Kisfiút, teljes értékű felnőtté sem válhat. Annak a sorsában szakadás keletkezik. Mindig valami más lesz fontos számára, s nem az ő egyetlen, teljes és szép élete. Összefércelni a szakadásokat, egybekötni a gyermekkort a mulandósággal, ha egy tenyérnyi emlékplakett, ha egy monstre adótorony formájában — minden művemmel csak erre törekedtem. Azt hiszem, ez a munkám.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.