Nagy Katalin – Az első úttörőavatás

0
103
Látta

Az első úttörőavatásra úgy emlékszem, hogy talpig dunnahuzatban szaladgált a fél osztály, már napokkal az ünnepség előtt. Vagy két évvel a felszabadulás után történt, és nagyon szegények voltunk még, de a kislányok új ruhát kértek, az hozzátartozott az ünnephez. A Hidinger lányok anyjának jutott eszébe a dunnahuzat, hogy az nélkülözhető. Varrt is belőle rögtön három kisruhát, mert három Hidinger lány járt az osztályomba.
Ketten ikrek voltak, a harmadik együttérzésből megbukott, így legalább együtt volt a család.
A vörös nyakkendőt a szomszéd üzemtől kaptuk, úgy hívták azt, hogy patronáló üzem, ami azt jelenti, hogy segítették az iskolát. Például igen sokat dolgoztak azzal, hogy rendbehozzanak néhány tantermet, tetőt húzzanak a megmaradt épületrész fölé. Persze mi is segítettünk a munkásoknak.
A gyerekek szívesen és szorgalmasan hordták a romokat. A padlás kitakarításával a napközi remekelt. Egy nap alatt eltűnt onnan minden cserép, kődarab. Meg is dicsértük őket. Kétemeletes volt az iskola, a padlás a harmadik; onnan lehordani azt a sok romot, ilyen rövid idő alatt, ez igen!
Pár nap múlva szólt a patronáló üzem gondnoka: az ő padlásuk tele van törmelékkel újra, pedig már korábban letakarították — mit gondoltok, hogy lehet? Nem gondoltam semmit, a gyerekek rögtön elmagyarázták az okokat. Ők ugyanis nem lehordták, hanem a szomszéd padlásra átdobálták a köveket. Igy viccesebb, és nem olyan fárasztó. Aztán szépen átballagtak az üzembe, és letakarították az ő padlásukról is a mi cserepünket, szó nélkül. Nem volt harag seholsem.
Nagydarab piros vásznat kaptunk a patronáló üzemtől, a szülők szabták, varrták belőle a nyakkendőket. Mindenkinek jutott az avatásra. Az üzem trombitazenekara játszotta az indulókat az ünnepségen, és kaptunk tőlük ajándékba egy villamost. Csak egy napra persze; az avatás után kiszállította az ifjú úttörőket a hegyekbe, estére meg értünk jött. Jó ajándék volt nagyon.
A gyerekeket két pártra osztotta a dunna-ruha.

Egy részük vigyázott rá, illedelmesen sétálgattak a hegyen. A másik részük nem törődött vele, rohangáltak, bukfenceztek, csak azt sajnálták, hogy fára mászni nem lehet. Mert nem volt egyetlen valamirevaló fa sem, az ostrom alatt kopaszra borotválta a hegyet a sok lövedék. Csak a fű nőtt rajta szorgalmasan, gaz és virág vegyesen. De nem számít az, sütött a nap, a gyerekek azt mondták, jóstagú a levegő.
Az eső titokban érkezett. Alig volt felhő az égen, az is csupa tejszínhab ! Pár csepp esett először, a gyerekek egymást nézték; ki spriccel?! De a város felett már csíkos volt az ég, ott tehát zuhogott, és hamarosan ideér. Sehol egy fa lombja, se épület, semmiféle menedék …
Az orrunk előtt — bosszantásra — ott volt ugyan egy felirat : Erdei lak — de a kerítésből is csak annyi maradt, ami megtartotta a nyírfa-betűket. A házikó csupa rom, a közelébe se engedtem a gyerekeket. Akkor valaki felfedezte a vendéglő mögött a kerthelyiséget. Néhány asztal guggolt a magas fűben, széles deszkákat szögeltek egymás mellé, négy-négy fatuskóra. Az asztal lapját befutotta már a borostyán, a deszkák réseiben mohapárnák fészkeltek. De eső ellen kitűnő házikó ! A gyerekek beköltöztek az asztal alá ötösével; pont elfértünk. Még gyorsan szétosztották a szotyolát, amit az egyik nagymamától kaptunk; a villamosmegállóban árulta különben. Szétosztották az ajándékot igazságosan, aztán eleredt az eső. Úgy zuhogott, hogy alig láttunk. A gyerekek átkiabáltak egymásnak, énekeltek is, köpködték a szotyolát. Aztán el is állt az eső egyhamar.
Bújtak elő az asztal-lakók sorban, mint egy falka zebra, olyanok ! Csupa csíkos ruha, a karjukon, lábukon is piros csík …

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here